Népszerű útleírást olvastam egy nagy műveltségű írótól, aki látszólag fölöslegesen ment Mexikóba, mert tudással és képzelettel már előzőleg hitelesen fölépítette magában. Ezért ismertető cikke olyannak tűnik, mintha a Mexikóról szóló regényét kivonatolná és beillesztené egy könnyen lapozható földrajzkönyvbe.
Ezt nem azért mondom, mert a képzelet nélküli és tudatlan írók mexikói utazását kívánom javasolni, a tünemény ellensúlyozásaképpen. Bár meggondolandó, hogy ha valaki Mexikóról könyvtárak böngészése közben annyi ismeretet szerzett, az nem dobja-e ki a pénzt, ha ezen felül el is megy Mexikóba! A tudós szellem egy ilyen úttal nem jut-e megengedhetetlen előnyhöz azokkal szemben, akik otthon még semmit sem tudtak Mexikóról? A kérdés nem alkalmatlan a bölcselkedésre.
De nem ezt kívánom fejtegetni. Az útleírás számtalan érdekes adata között olyanra bukkantam, ami számomra új és elképesztő. Ez egyben azt is mutatja, hogy nem ismerem Mexikó történetét. Mert ha ismerném, már rég tudnék a megdöbbentő tényről. Ugyanis az ott élő mayák hagyományai felé ezen a tényen át vezet az út.
Arról van szó, hogy a hajdani maya civilizációt ugyanaz a személy írta le tudományosan, aki mindent elkövetett ennek a civilizációnak az elpusztítására. Nyilvánosan elégette az írott nyelvemlékeket, rombolt, pusztított, hogy a szarvasbőr kódexekre pingáló népséget kereszténnyé és spanyol alattvalóvá tegye. Diego de Landának hívták az agresszív püspököt, akit különös hite és hivatástudata késztetett ezekre a tizenhatodik századbeli túlkapásokra.
Úgy látszik, a módszert maga a spanyol királyság se tartotta célszerűnek. A buzgó szervezőt visszarendelték, az egyházi hatóság pedig kolostorba záratta. A kolostor cellájában viszont már nem mint megzavarodott hittérítő ült, hanem mint a maya civilizáció szakértője. Miután nem tudta elpusztítani a maya nyelvet, kiderült, hogy kitűnően ismeri. Az indián néppel továbbra is bensőséges lelki kapcsolatban maradt, de most nem némította a beszédüket, hanem tanulmányozta.
A tudomány közismerten türelmesebb, mint az egyház: ezért a kutatók még ma is az indián nyelvészet és történelem eme különös szentjéhez folyamodnak tanulmányaikban.
Ez a rejtélyes jellem, aki a kevés mondatból markánsan elém tűnik, távoli történelmi légkörben is kérdéseket támaszt. Lehetett-e hívő az, aki a hit legnagyobb veszedelmét tárgyakban, kövekben, közönyös képjelekben látta? Vajon ő maga miben hitt, amikor Mani város kétségbeesett vagy tanácstalan lakóit keresztény hitre akarta kényszeríteni? Honnan származott haragja és elfogultsága azokkal szemben, akiket dühöngése közben látott először? Végül pedig a türelmetlenség, az ítéletekre való állandó készenlét nem származott-e tulajdon hitetlenségéből, alkalmatlanságának titkos belátásából?
Aki nem hisz semmiben – (látszólag) – előnyben van azokkal szemben, akik elvekhez ragaszkodnak. A hívő ugyanis csak egyben hisz. De a cinikus máról holnapra fölveheti bármilyen hit álarcát. Nem évszázados elfogultsága döbbent meg, hanem gyors tárgyilagossága. Csodálatos szerepcsere, ami rendkívüli érzékkel igazodik hol az elpusztítandó templomvároshoz, hol a kolostor nyugalmához!
Vagy a vakbuzgóság, rombolás és kódexégetés csak előtanulmány volta későbbi tudományos munkához?
Az idősebb Plinius is a féktelen Vezúv közelébe sietett, hogy elmélyítse ismereteit. Viszont a tűzhányót nem ő késztette kitörésre.
Természetesen: nem vagyok tudós, és azt sem tudom, meddig mehet el a tudós a tények gyűjtésében.
A civilizáció eme szakértője egy civilizáció összezúzásától indult. Ha másban nem, de bizonyára hitt az utókor végtelen türelmében.
Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.