Treisdorfban megjelentek az első kávéillatú szövegek a hirdetőoszlopokon. Nem vagyok plakátszakértő, de érzem, sőt beszippantom az eredeti ötletet. Meglep a tervezők képzelőtehetsége, amely az emberi szem mellett az orrot is művelés alá fogja.
Hajdanában volt idő, amikor a szórakozott ember nekiment a hirdetőoszlopnak, és beleütötte az orrát. Ezek az átkos, szenvedéssel teli idők Treisdorfban örökre elmúltak. Kérdés azonban, hogy ellenhatásképpen nem kerülik-e el az emberek a kávéillatú kávéméréseket is… Egyesek félni fognak, nehogy beüssék oda az orrukat. Ezt a lélektan átvetítésnek nevezi, és eddig is ismerte.
Higgyünk azonban az eszközök fejlődésében. A fogyasztó előbb óvatosan körülszaglássza a hirdetést, majd azonnal rohan a legközelebbi kávéházba. A kávé reklám-illata ingyenes, csak utóbb kerül majd elő az a Naszreddin Hodzsa, aki a fogyasztónak visszaszármaztatja a kibogozhatatlanul elszedett piculákat.
Sajnos Gutenberg késő gyermekei olyan újítással toldották meg a nyomtatást, aminél nem lehet megállni. Ha a kávéhirdetés kávészagú, a kalandfilmek beharangozó szövegeinek szerintem enyhe marhavérszagot kell árasztaniuk! Ahol a plakátok üde táncosnők fölléptét hirdetik, ott tele van a város púder illatával.
A repülőtársaságok hirdetményei szesz- és benzinszagúak lesznek, a nagy polgári lapok pedig nem nélkülözhetik a dinamit kesernyésmandula zamatát. Jelen esetben —ellentétben az ősi hagyománnyal — a pénznek is szaga lesz Petróleum, halzsír, gépolaj, parfüm, tehén és mindenekelőtt veríték szaga.
Devajon megállhatnak-e a nyomtatványok készítői az utca nyilvánosságánál? Nem kötelesek-e belemerülni a részletekbe, amíg egyik versnek kotlóstojás szaga, a másiknak pedig ánizsos rágógumi illata születik?
Fogkrém szagú versek, sonka szagú nyilatkozatok: hol van a kamaszzseni, a süvölvény Shakespeare, aki megírja rólatok az Illatok Szonettjét? A sikerkönyvek szagjai esetleesek: egyik lehet olyan mint egy magánhajó illatorgiája, a másik a bárok gőzeihez fordulhat kölcsönért.
Shakespeare-t viszont szerintem bűn kinyomtatni a tenger, a tavaszi szél és a föld ismerős illatai nélkül. Dante halhatatlan művének első része kénkőszagot kíván, Robinson viszont ázott kecskeszőr-szagot.
A naturalisták büdösségét a romantikusok rózsaszaga kárpótolja, a hősi époszok éppúgy követelik akoromszagot, mint ahogy a modernlírai dalok sürgetik a nyomdafestékés a tömjén összevegyítését. Mondattan szerzők, áporodott cinőiűszerzők, egyikhez kis rőzse-bűzök, másikhoz messzi érzékelhető dögletességek illenek. Sajnos, az illatosreklámmal nem lehet megállni: nemcsak orrfacsaró hirdetések születnek leleményből, hanem mindenírás tiszta vagy áporodott levegője.
És itt intsük meg a kávényomtatvány alkotóit. Még mielőtt eredeti ötletükkel valamit is teremtettek volna, mi már sejtettük, hogy az írás az orrot is ingerli.
Régóta tudunk frissítő mondatokról és elhasznált, elpipázott szövegekről. Bár láttunk és szagoltunk színtelen és szagtalan mondatokat,ezeket véletlennek, sajnálatos tévedésnek, tév-nyomásnak ítéltük.
Nem kívánok belemenni az életidegen művek jellemzésébe. Ezek áporodottak, és addig virulnak, mint a trágyadombon viruló tökvirág. Ha akad reá olvasó — sznob vagy újszerűség különce — tőlem bámulhatja és elbódulhat tőlük. Az illatosított betűk hallatára különös elképzelni, hogy a természet maga is teremt kávét, rózsát, bazsalikomot.
Tulajdonképpen ezek is reklámeszközök; méheket. madarakat, pillangókat csalogatnak.
De nagyban különböznek a hirdetőoszloptól: színük és illatuk egyéniségüktől származik. Végül is, őket kell követnünk. Mert ősi eszközeikkel intenek, hogy betérjünk az emberi és az embert környező természetbe.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.
