Most hallottam először az aszmatokról. Az aszmat egy dzsungellakó nép, amely szágópálmagyümölcsöt őröl, halászik és csigákat gyűjt.
Ezen kívül – legalábbis a múltban – fejvadászatra is adta a fejét. Hogy ma is űzi-e ezt az áldatlan mesterséget, a rövid ismertetésből nem derül ki. Úgy gondolom, az ilyen kellemetlen adat pontosan ki sem derülhet. Ha a dzsungelben közvéleménykutató vagy statisztikus ütné fel a fejét, azt inkább vadásznák, mintsem hogy nyilatkozzanak neki a fejvadászok módszereiről, így hát a fejvadászat olyan jelenség, ami vagy a múltban dívott, vagy éppen most számolták fel.
A szorgos kutató azért nem is igen találkozhat gyakorló fejvadásszal. Mert vagy a fejvadásznem él már többé, vagy a kutató.
Néprajzi ismeretek híján, pusztán az ember és az emberi hírközlés természetét vizsgálva, bátran kijelenthetem, hogy az aszmatok között ma már nincsenek fejvadászok. Abbahagyták. A múlt században és lelkesen.
De az is lehet, hogy csak a múlt héten döbbentek rá eljárásuk riasztó korszerűtlenségére. A lényeg így is, úgy is egy: a XX. században már fejvadászok sincsenek.
De akik voltak – és ebben áll a mondandóm lényege – azok igaziak voltak. Bátran és férfiasan álltak lesben, és utána a fejüket kockáztatták a másik fejért.
Én megremegek a képtől, íme, ennyire elpuhultam. Élhetetlenségemben nem is tudnék mihez kezdeni egy kínnal szerzett második fejjel. Sőt a szokásos kompromisszum esetén – ha a fejemet kicserélném elvi ellenségem fejével – átkozottul becsapottnak érezném magamat. Íme, mit jelent az önzés, a bátortalanság és a kezdeményező készség megfogyatkozása!
Ha a fejvadászok kivesztek, talán éppen a fejek hiánya miatt vesztek ki. Ahogy bölének híján hivatalból megszűnt a bölényvadászat.
De amíg voltak és elszántan művelték az evvel kapcsolatos férfias sportot, addig tartották a szabályokat: a fejvadásztörvényt. Ez derül ki az ismertetésből. Az elvadászott fejnek emléket állítottak. Áldozati oszlopot az eredeti tulajdonos kiengesztelésére.
Vagyis csakugyan vadászták a fejet és nem lopták: ezt nem engedte meg a becsület. A dzsungel becsülete. És a fejbe mint értékbe vetett gyermeki hit. Azt hitték, az áldozat örökké haragszik, ha a nyakánál megkurtítják. Mi több: jogosnak ismerték el a földöntúli haragot. Ahol a vesztes sorsa beteljesült, odafaragták bánatos bálványaikat, hogy a bolyongó lelket megenyhítsék.
Az oszlop tetején maga a szegény megbántott lélek ül, magasztos komorsággal, kezét csuklóból erőtlenül ejtve. A szoborról szelíden árad a gyöngédség és az őszinte bocsánatkérés.
Nézem a megindító fényképet, és csak azért nem bocsátok meg az ismeretlen tettesnek, mert egy vadidegen fejről van szó.
Soha sehol sem hallottam ilyen őszinte szánom-bánom szoborról. Uralkodók – saját népüktől kényszerítve – próbálkoztak néha effélével, de magán az alakok megformálásán is érződött a kín. A szobrász is sejtette, hogy az ilyesmit nem illik nagyon átérezni. Mert ha a mű feléled, és testre talál benne a bolyongó lélek: az esetleg újabb felségsértésnek számít.
A csodálatra méltó Jókai is zavartan mondta el beszédét Petőfi szobra előtt, jogosan tartva tőle, hogy a király bölcs jóindulata nem terjed ki a szónokra is.
Ezeket az emlékeket illett felállítania a hivatalosságnak, de a nép lelkesedése egyáltalán nem volt kötelező.
Világrészünk erkölcse ismeri a megbocsátást. De a bocsánatkéréshez maradandó formában, úgy látszik, azért mégiscsak Új Guineában értenek.
A megható emlékművek egyikét most állította ki Párizsban a Musée de VHomme. Ebből az alkalomból íródott a tudománynépszerűsítő cikk, engem pedig az késztetett önvizsgálatra és elmélkedésre: íme, a fejvadászat kalandos szokásából miképpen lesz engesztelő bánat, abból pedig emlékmű és műalkotás. A műalkotás pedig elszakadva az esetlegességektől, a föld emberségének újabb rejtelmes bizonyítéka. Leírom a kegyetlen igazat: közömbös, hogy fejvadászok készítették.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.
