Miután egy játékkészítő cég megalkotta Barbie-t, az öltöztetős babát, és tizenkétmillió darabot adott el belőle: meglepő ajánlattal lépett a vásárlók elé. Bejelentette, hogy Barbie-t hajlandó ingyen kicserélni egy modernebb és tökéletesebb játékbabára.
A cég számára egyben jó üzlet a csere. Ugyanis az új modell ruháin visszanyeri a befektetést. Így az ajándék egyben állandó fejadó, amelyet a megajándékozott gyermekek szülei fizetnek.
Nem is a cég eljárása gondolkoztathat el bennünket, hanem a kislányoké, akik Barbie-t minden további nélkül becserélik. Ebben valami tragikus árulás lappang, a régi játszótárs elfeledése. Meglepő, hogy a cég a gyermekek tömeges hűtlenségére számít, és végül nem téved. A kislányok odaadják a régi babát az újért.
Holott eddig ők alkották az emberiség legmaradibb rétegét: tíz körömmel ragaszkodtak rongyból készült, megható pajtásaikhoz. Valószínű, hogy a hitszegést nem maguk eszelik ki, hanem a felnőtt világ duruzsolására. Bizonyára minden esetben van enyhítő körülmény. A világsajtó nem kérdezte meg a gyermekeket döntésük titkai felől. Csak a lehangoló eredményt közli. Eszerint a gyermekek sietve dobják Barbie-t az üzlet hulladékgyűjtőjébe.
Természetesen nincs okunk reá, hogy Barbie-t sajnáljuk, aki nyilván műanyagból van. A műanyag pedig élettelenebb, mint a rongy – a hajdani babák testének szövete –, mert sohasem volt annyira az ember keze ügyében, hogy egy parányi lelket tulajdonítsanak neki. Barbie bizonyára jellegtelenebb figura, mintha szétszakadt ingből, rossz fejkendőből vagy harisnyaszárból szabták volna. Hűvös szériagyártmány, szemben a régi rongybabákkal, amelyek egyediek voltak, utánozhatatlan mintadarabok.
A kislányokat kell sajnálnunk, miközben az új babát magukhoz szorítják és technikai tökéletességének örülnek. Nemcsak azért, mert ezeket is el fogják tőlük venni, a babaipar további tökéletesítése címén. Végül is az a csere már nem lesz meglepő, hiszen ez az eljárás adta kezükbe most is a tökéletességet. Megszokhatják örömük viszonylagosságát. Ennél sokkal fájdalmasabb, hogy a kislányoknak a sokféle Barbie baba között nincs egyetlen igazi játékuk, ami valóban az övék, hogy megszínesítse és személyi varázzsal töltse meg a kusza gyerekkort. A játékbaba elszemélytelenedik. Ahogy személytelen egy pénzdarab, egy ív üres papír, egy ruhaszövet a kirakatban.
A kislányoknak nem játékuk van, hanem játéksorozatuk, és a sorozat egésze ér fel egyetlen régi rongybabával. Mintha egy valóságos cimbora kevesebb lenne, mint egy iparilag előállított gyűjtemény, és mosolygósabbnak tűnne az alma, ha a tálban állandóan kicserélnék.
Ez valami éktelen verseny, ami elhatol a gyermekekig, gyors és újabb technikájú játékra sarkallja őket, nehogy egymás mögött maradjanak. Holott csak a cég akarja eladni a felgyűlt babarongyokat, a tökéletesség és a haladás megbecsült szavait hangoztatva. Mintha a haladás átváltozhatna modern babonává, amely az embert a kapkodva elővarázsolt tárgyaknak alárendeli. És a termék, az újszerű technika nem az ember eszköze volna. A megajándékozott kislányokat sajnálhattuk, amiért lemondanak Barbie-ról a tökéletesebb játékbaba reményében.
De jobban sajnálhatjuk a bennük érlelődő jövőt, és félthetjük a későbbi önkényes cseréktől. Mert a ravasz kereskedelmi módszer nemcsak babarongyot akar eladni, de személyiséget alakít, és egy különös szemléletet érlel.
Azok, akik a játékbabái könnyen becserélik újra, vajon mi mindent fognak még elhajítani a tökéletesség látszatáért?
Így veszélyezteti a rengeteg rongy az emberi hűséget.
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.