Évekkel ezelőtt eltöprengtem azon a különös tényen, hogy késik a Föld. A csillagászok fedezték föl a bosszantó pontatlanságot. Amikor a Föld forgását lemérték, már egy egész másodperc késést állapítottak meg. Annak idején a sötétség visszahúzó erejének tulajdonítottam a bántó lemaradást. De tévesen. Mert nemcsak a világosság késett, hanem a sötétség is.
Tehát – helyesen szemlélve – együtt késett az éj a nappallal: ma se tudjuk, hol találkozott a kettő. De ha már az ember visszahúzó erőket keresett, azt kellett volna mondania, hogy az éjt a nappal késlelteti, a nappalt pedig az éj. Ebben valamiféle titkos megegyezés lehetett közöttünk…
Álláspontom felülvizsgálására – és illő önbírálatra – az ad alkalmat, hogy a Föld késését a csillagászok kiküszöbölték. Június utolsó napját meghosszabbították egy másodperccel, így július elseje pont akkor lett, amikor elméletileg is lennie kellett.
Ez már önmagában is jelentős. Végre a világon az volt gyakorlatilag, ami elméletileg. A csillagászokat azonban nem ez vezérelhette. Úgy gondolom, nem akarták a rossz példát támogatni. Ha a Föld késik, az ugyan nem több mint egy másodperc, de ha hatvan hasonló bolygó késik, az már egy perc, hatvanszor hatvan pedig: egy mindenségi munkaóra! És vegyük figyelembe, hogy Tejutunkban feltehetően sok millió bolygó kering Mennyi értékes, keringésre szánt idő veszhet így el a mindenségben, azt csak a jó ég tudja…
Valószínűleg a csillagászok ennek alapján hosszabbították meg június 30-át. Sajnos, a rájuk jellemző szórakozottsággal nem értesítettek bennünket idejében, és így aránylag későn tudtam meg, hogy a Föld behozta a kínos és sokunk számára aggasztó lemaradást.
Miután végül is elrendeződött a dolog, kiderült, hogy a június hónap meghosszabbítása teljességgel zökkenőmentesen, sőt észrevétlenül történt. Így utólag helyeselnünk kell amiért a szakemberek hallgatásba burkolóztak. Talán valamiféle pánikot kívántak evvel elkerülni, mert ha kiderül, hogy a napot éppen most nyújtják, a Föld lakóin izgatottság hatalmasodott volna el.
A nap megnyújtása egyes helyeken talán zavargásokra adott volna okot, sőt bizonyos csoportok megpróbálták volna a különös eseményt önző célokra kihasználni. Szerintem a napnyújtásra hivatkozva a katonai vagy rendőri diktatúrák ostromállapotot rendeltek volna el, hazafiakat, gondolkodókat, írókat vethettek volna börtönbe. De négerek is megihatták volna a hosszú másodperc levét. Mert, ahol a négert üldözik, ott akkor is üldözik, amikor a napot nyújtják. Sőt akkor üldözik igazán, mert egy ilyen sajátos csillagászati esemény az üldözésre külön jogcímet ad.
Az üldözőknek ugyanis minden rendkívüli állapot újabb jogcím az üldözésre, késfenésre, vicsorgásra. A vakság és elfogultság azért tapogatózik a világban, hogy még vakabb és elfogultabb legyen. Amikor a napot nyújtják, világossá válik, hogy a nap megnyújtása tulajdonképpen senkit sem érdekel, de számtalan egyén igyekszik a nyújtott nat mögé bújni.
Mert amikor a napot nyújtják, a császár még jobban látja saját rátermettségét, az udvaronc hálát ad az újabb gondoskodásért, a megalkuvó még bátrabban teszi le a fegyvert, a támadó pedig nem nézheti tétlenül az eseményt.
Sajnálatos, hogy a világ úgy hozta be a másodpercnyi késést, hogy eközben számtalan beszédet vesztett el. Mire a zsoltáros szavak, hálaénekek, bölcselkedések, fenyegetések és hadüzenetek elhangozhattak volna, a nap megnyújtása már tény volt: fontosabbak lettünk egy másodperccel és szegényebbek egy lehetséges érvvel emberi gyarlóságaink magyarázatához.
Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.