Különös, sőt képtelen a hír. Az osztrák televízió egyik kalandfilmjét hat néző dokumentumfilmnek nézte. Elképzelhetőnek tartották, hogy a film hőse fogadást tett három bérgyilkossal, akik egy hét alatt megölhetik, s ha ez nem sikerül nekik, ő egymillió dollárt kap. Ez az, ami különös.
És most jön a képtelenség: a hat néző jelentkezett az osztrák televíziónál, hogy hasonló fogadást kössön. Vagyis a televízió intézményét a bérgyilkosok közvetítő szervezetének gondolták. Úgy hitték, a szerkesztőség az emberiség erkölcsi rendjén kívül áll. Ha kell, filmre vesz egy eltervezett és lehetséges gyilkosságot nézőinek szórakoztatására. Azt hitték a jelentkezők: a bűnügyi kalandfilmeket valami kalandor szerkeszti, az asszonyok, tanácsadóját egy szakácsnő, a gyermekadást a cirkuszba és állatkertbe járó jógyermek.
Maga a tévedés eléggé ismert. A közhiedelem a szomorú versek költőit szomorúnak, a szerelem költőit örökké szerelmesnek, a szegények költőjét pedig föltétlenül szegénynek hiszi. A televízió nézőit az adás mindenütt gyakran megkíméli a képzelettől és gondolkozástól. A rendező képzel és az operatőr figyel helyette. Mégpedig komor adások esetében mélabús, talpig feketébe öltözött rendezők és operatőrök. Akik vidámabb műsor esetén átadják helyüket vigyorgó, egymás hasát verő, bohócsipkás kollégáiknak.
Ne győzzük meg ennek ellenkezőjéről az osztrák televízió hat nézőjét. Egyrészt már elmondták nekik. Másrészt sohasem fogják meghallgatni. Végül pedig senkinek sem hiszik úgysem el. Minden bizonnyal azt képzelik, hogy az előnyös fogadást másokkal kötik meg a gyilkosok, mert nekik nincs filmarcuk az esetleges hulla szerepéhez. Jelentkezésük, gyermeki hiedelmük kétségtelenül kimeríti a becsületsértés ismérveit a szerkesztőség rovására. Bár ugyanakkor megtiszteli a szakmát, amely a képernyő dicsőségéért sem fáradságot, sem munkát, sem lelket nem kímél. A nézők egyszerű és áhítatos lelkét sem.
Szerintem sok trükk-vérnek kellett ahhoz lefolyni a vaktöltények nyomán a padlóra, amíg hat néző fölajánlotta a sajátját. Úgy látszik, a ferde pofájú gyilkos nemhiába lövöldöz egyfolytában, az Angyal, a Báró és Mac Murphy felügyelő védenceire. Ez a céllövészet, amely a világ családias fogvacogása közepette a képernyőn mindenütt zajlik, mégis valamiféle merényletnek bizonyul. Nem a hullának készülő valódi szereplők ellen, akik az ilyesmi után kávéznak, golfoznak, házasságot kötnek vagy gyermekeiket nevelik. Sőt, talán éppen ebből nevelik gyermekeiket művelt, tisztes polgárokká. De mégis merénylet az alapvető erkölcsi elvek ellen. Holott nem lehet támogatni a gyilkolás elvét, áldozatait sem. Egymillió dollár reményében sem.
Az áldozat, aki nem követ el mindent a pusztítás megakadályozására, maga is bűnrészes. A hamiskártyás áldozata is vétkes saját kifosztásában, amennyiben a nyerés reményében maga ült a kártyaasztalhoz. Nincs mit tárgyalni, alkudni vagy fogadni gengszterekkel. A gengszterek nemcsak lövöldöznek, hanem valószínűleg egyezségeiket sem tartják nagyon fontosnak. Szitává lövik áldozataikat, méghozzá szabálytalanul, ígéretüket is rútul megszegve. Elvégre is következetesek. Mert hogyan lehet szitává lőni, megsemmisíteni valakit szabályosan és tisztességesen?
Persze félelmetes, amikor egyszerre hat ember egy becsületes intézményt a bűnözés fedőszervének gondol. Úgy látszik, sokszor hallottak bajtársi szövetségekről, ligákról, emberbaráti társulatokról, kugliegyletekről, amelyek a pusztítás és fosztogatás világláncolatában valamiképpen benne voltak.
Mégis, próbáljuk mélyebben megérteni azokat, akik indulni akartak a gyanított banditizmussal versenyben vagy holtversenyben Ezek talán szűk látókörű, nem gazdag sportemberek. S akik azt hitték, hogy a halál is sportember. Ha nyernek, tőkéjük van az élethez, ha vesztenek, elvesztik szegénységüket is.
De nyilván nincs joga senkinek a halállal sportszerűen küzdeni. Csak halálosan. Mert a stílus azt diktálja. Az embernek nincs joga az életét egy millióért fölajánlani. Az igazi ember – ha sportember is – nem ajánlhatja fel olcsóbban az életét, mint ingyen, magáért, életének céljáért. Ez kevés vagy sok: nem vagyok az élet tőzsdeszakembere. De úgy hiszem, az ár nem változott, amióta emberek élnek a Földön. A szegény és naiv nézők nem a filmet nézték rosszul, hanem elnézték a valóságos díjszabást. A hagyományos összeget, amit az ember sorsa ígér. A sors ugyanis nem kalandsorozat és nem dúsgazdag üzletház.
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 1971. január 8-án.