A szegény testben elromlott a szenvedés. A végső, ami még a világ részesévé tette. Most itt fekszik előttünk a mélybe készülő, megdermedt idő, a szenvedés romhalmaza, barátunk, a porhoz kívánkozó por.
Nemzedékeink csáp- és fullánk-nevelő metamorfózisaiban meglelte a véglegest. Amikor csak a szárny marad; nem cikázásra, hanem az ég magasságára emlékeztetőül.
Nyughatatlanságában átszökött a messzeség íve alatt, hogy létének formáját átcserélje. Dermedtségre, a világot semmibevevő hallgatásra, emlékre. Úgy hiszem: mindent fölényesen gyanító szelleme okosan elkalandozott elmúlt napjainkba. Ott mosolyog kétkedve, szavainkat nehezíti, és ezentúl onnan figyel.
Emlékezetünk gyakori váratlan vendége lesz, hogy érveinket részekre bontsa, és lebeszéljen gyöngéd esztelenségeinkről. A távolból fejtegeti elméleteit, és az égbolt lombikjában párolja a valósághű fogalmakat. Ezt elvi meggyőződésében teszi, mert elképzelhetetlen olyan átalakulás, hogy mozgalmi hűségének szándékát más szándékra cserélje.
Barátunk volt, együtt formált bennünket a korszak, egy volt a kenyér, a téli hideg, a könyv és a sietség. Egyformán csiszolta szellemünket a tanító mesterünk érdesnek szándékolt mormogása. Utcák és utak porát együtt nyeltük, vele jártuk sokadmagunkkal a kor bizalmára érdemesített labirintusokat.
Szerkesztőnk volt, aki nem egy expedíciót szervezett a szövevényekben eltévedt, riadtan elhallgató tehetségekért. Felelősnek tudta magát nemzetiségi szellemi életünk gondjaiban a romániai magyarságért.
Gazdag képzelete se ismert más módot országunk egészének szolgálatára.
Valamiféle mecénási gondokat is vállalt, tehetségeket gyámolított, és úgy osztotta tanácsait, mint az emlékérmet az arra hivatott méltóság a koronázási menetben. Rendhagyó mecénás volt, így campaniai földek híján a jövő birtokait ígérte a lantpengetőknek.
Stúdiumokat tanított, a sokunk elől elrejtőzött széptan tudományát, amely gordiuszi csomót metsző logikájának kedvezett. Tanítványainak serege általa került közel az elvontságokhoz, a látszathoz, a lényeghez és tulajdon gondolataihoz. Talán áldott értelmességével csalogatta könnyedén hallgatóinak szárnyaló népségét a jó tudás lépvesszejére.
Bírálatokat írt, pontos megfigyelésre törekvő elemzéseket. Elvek és áramlatok nevét kereste a művekben, és ha a névre reábukkant, az eszének öröme volt. Fölismeréseit, ötleteit úgy szórta a világba, mint egy repülőgép pilótája az ünnepet köszöntő röpcédulát.
Szomjas volt a hírekre, távoli vidékek eseményei, ma született művészeti irányok, még anyjuktól el sem választott módszerek messzi sivalkodásukkal izgalomba hozták, mint akinek a sokat emlegetett információrobbanás egyfolytában remegteti az ablaküvegeit.
Alkotott, és összekötött városokat, nemzedékeket, szakmákat, mert az egyre érkező ismeret és a tanítás izgatott kengyelfutója volt.
Úgy hisszük, elemző logikája megmarad befejezetté változott írásművében. És a barátok emlékezeténél magasabb lesz biztató, serkentő, látókört tágító személyisége.
Holott a lehetetlent kísértette. Mert formáinkat vizsgálta, amikor mi magunk esetlenek vagyunk és alaktalanok. Töprengett a tragédia elméletén, míg végül is ő állott hősiesen a Sorssal és a Végzettel szemben.
Jó óráiban – amikor elhallgatott magyarázatra kész észszerűsége – dolgaink és tüneményeink mögött szeretetet álmodott.
A szeretet, amely az ember legmagasabb rendű képességében lel látható formát, emelje föl a benne lakozott szeretetet, és ölelje magához.
Gyöngeségeit, következetlenségeit nyugtassa el az irgalom.
Emlékét őrizze az emlékezet mint magához valót, romlását, kihűlt szenvedését vegye mélyébe a drága hazai anyaföld, mert annak erejéből volt küzdő és az életet szerető ember. Nem pihenhet csak benne és általa, fogadja el a békés föld, miközben szegény testi mivolta a föld titkos, őriző erejévé változik.
Bizony, ebből a földből vagyunk, és ezzé leszünk.
„Látjátok, feleim.”
Korunk 32. évf. 1. szám – 1973. január
Földes László (Arad, 1922. június 26. – Kolozsvár, 1973. január 10.) magyar irodalomkritikus, szerkesztő.
A középiskolát Aradon és Budapesten végezte, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen lélektan-filozófia szakon 1947-ben szerzett tanári képesítést. Első kritikai írását mestere, Gaál Gábor közölte az Utunkban 1947-ben. 1947 és 1953 között az egyetem lélektani, majd filozófiai tanszékén tanársegéd, ill. lektor, 1953-tól pedig a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola és a Zenekonzervatórium esztétikatanára. Még egész fiatalon a romániai magyar irodalom fejlődése szempontjából fontos funkciókat töltött be: tanári állása mellett 1950 és 1956 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókjának főszerkesztője, 1956-tól pedig az Utunk főszerkesztője; hosszú megszakítás után, 1970-től ismét alkatának, széles körű érdeklődésének megfelelő szerkesztői munkát végzett mint a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese. (Wikipédia)