Egy újságíró – aki mély érdeklődéssel figyeli a hippik sorsát – keserűen számol be legújabb tapasztalatairól. Összehasonlítja a torzonborz arcokat égtájak és országok szerint, és arra a következtetésre jut, hogy megszűnt a vakmerő semmittevők egysége. A virágfüzér, amely összekötötte a történelem legunottabb lázadóit, végérvényesen szétszakadt és a porba hullt.
Már a hippik sem a régiek. Orozva megalkudnak, beilleszkednek, és csak mímelik a semmittevést. Dalaik sem olyan értelmetlenek, mint ahogy kezdetben, a lázongás virágkorában hirdették. Az egyszerű lantosok, a kor naiv gyermekei közül egyesek hanglemezgyárakkal kötöttek szerződést, és ennek értelmében közkinccsé tették hagyományellenes dalaikat.
Hír szerint az Egyesült Államokban a hippik egy része kiváló kereskedelmi érzékről tett bizonyságot. Semmittevésüket aprópénzre váltották, sőt az ügyesebbek, a tolakodóbbak az aprópénzt fölváltották bankóra.
Szomorúbb viszont a helyzet más országokban. Hír szerint az olasz hippik sohasem érezték át a mozgalom brahmin mélységeit. A rongyot, szakállt, hosszú hajat kellékeknek tekintették, a virágos lázongás csak díszlet volt a számukra. Szerették a nagy jeleneteket, a hatásos csoportosulást, amely a külső szemlélő számára egy megmozdulás látszatát keltette. Most egyre ritkábban öltik magukra rongyaikat, az ünnepi hippi egyenruhát.
Esténként néha megjelennek egy-egy füstös lokálban, ahol hippi szerepet alakítanak a külföldiek előtt. De leleplezik magukat, mert korán távoznak, jelezvén, hogy reggelenkint munkába kell állniuk.
A kanadai hippik még vallják ugyan az eredeti és tiszta felfogást, titokban azonban hitszegő módon tanulnak és olvasnak. Mivel ők vetik meg leginkább a modern technikát, azért igen sokan a bőriparban helyezkednek el, ahol nem kell fémfeldolgozással foglalkozniuk. Összeszorított foggal próbálják leküzdeni az élet súlyos ellentmondását. De tovább csúsznak a lejtőn, és sokan bőrszakmunkások lesznek. Ezek később úgy tekintenek vissza a hippi-mozgalomra mint fiatalságuk tévedésére. Nyilván a szerencsétlen fiatalemberekből hiányzik a könnyedség, a célok rugalmas összeegyeztetése.
Ennél is nehezebb állapotban vannak a Nyugat-Németországban levő hippik. Noha ők is hangoztatják technika-ellenességüket, ösztönös érdeklődés pihen bennük a gépek iránt. Állítólag mindig is rossz lelkiismerettel ültek vagy hevertek a köztereken. Az volt a kényszerképzetük, hogy dolguk van, vagy legalábbis egy meghatározott időpontig autót kellene szerezniük.
Az ő képzeletükben alakult ki a motoros hippi látomása. Sajátos szemléletük szerint csakis száguldva és pontos időbeosztással lehet a technika iránti csömört leginkább kifejezni. Csak későn veszik észre, hogy pontossággal és rendszeres munkával nem válhatnak igazi hippikké. De ilyenkor már késő, mert családjuk van.
Viszont megnyugtathat bennünket az angliai hippik fejlődése. Ez bizonyítja, mennyire egybeötvözhető a legképtelenebb lázongás a legősibb hagyományokkal. Amíg lázadoznak, úgy bánnak velük honfitársaik, mint a nyűgös gyermekekkel. Hagyják ülni őket vagy az utcán feküdni. De ha annyira hiányosan öltöznek, hogy megfázhatnak, akkor betakarják az elhagyottakat.
A nem hippik is hallgatnak hippi-zenét, udvariasságból. Az előkelőek néha virágos inget öltenek, és az elegáns ifjúság műfoltokat varrat a ruhájára, így a hippik lassan munkába, sőt hivatalokba sompolyognak, kiegyeznek, gazdagítják a hagyományt. Miután elhagyták eszményeik lényegét, hippi klubokat hoznak létre. Szelíd üdezöld folt ez a kor lila ruháján.
A virágos lázadók lassan megbékélnek. És ismét szegényebbek leszünk egy nem létező eszménnyel.
Megjelent A Hét III. évfolyama 20. számában 1972. május 19-én.
