Bajor Andor: A bérhallgató

Arthur Rubinstein nem tud egyedül gyakorolni. Ujjgyakorlataihoz is hallgatót követel. Hír szerint nemrég behívta a liftes fiút, kifizette a liftes fiú egy napi jövedelmét, és szobájának pamlagára ültette.
– Magának az a föladata, hogy itt üljön és hallgasson – mondta a gyereknek.
A liftes fiú helyettesítéséről a szálloda gondoskodott, a hallgatóság helyettesítéséről maga az előadóművész. Nem kérdezte meg, hogy a liftesfiú szereti-e a zenét. Nem várt bíráló véleményt, dicséretet sem. Nem kívánt mást, mint hallgatóságot. Különös művész az, aki formabontó és a közönséget meghökkentő korunkban tettét nem önmagáért viszi véghez.
Első pillanatban reklámot sejtünk, hiszen a liftes fiú lehet botfülű, közömbös, a zene irányában értetlen, sőt ellenséges. A művész nem faggatta ki hallgatóját. A bérhallgató nyugodtan ült, kötelességből, a szóbeli szerződés szigorú betartása végett.
Nyugati féltekénk, amely tele van gyanúval és igaztalan váddal, ismeri a bértollnokot, a bérszobrászt, a bérzeneszerzőt. Tudomásom szerint azonban nem ismeri sem a bérolvasót, sem a zeneművek bérhallgatóját.
Az előadóművész most megszegte – vagy megtetézte – a rossz hiedelmeket, gyanúba hozta magát a műélvezőt. Gyanús gázsijával egyenlőséget teremtett a tőkés világtól lefizetett ódaköltő és a megvesztegetett olvasó közölt. Ezek szerint nemcsak a pártfogó ajándékozhatja meg a művészt, de a művész is megvásárolhatja a hallgatóját.
Valamiféle elvont és hamis erkölcs szempontjából most lett teljessé a kör. A fogyasztói társadalom erőinek összeesküvését gyaníthatnánk, amelyben az alkotó épp úgy részes, mint olvasója, nézője, vagy hallgatója. Egyébként eleve sejtjük, hogy a művész és a műélvező között valamiféle dialektikus viszony van a világ kezdete óta. A rossz költőt megérdemli a rossz olvasó, a falcs muzsikust a botfülű hallgatóság. Ezt az összefüggést sohase felejthetjük el: a giccsek és a handabandázó műítészek egymást gyámolítják, erősítik, lévén, hogy jobbat nem érdemelnek.
Ne feledkezzünk el arról, hogy Petőfire egy forradalmár ifjúság figyelt, Bälcescut pedig egy európai rendre törekvő nép színe-virága követte tetteiben, a számkivetésig és a tömegsírig. Most, a szemünk előtt egy nagy művész bérhallgatót fogad.
Nem mintha nem lenne hallgatósága, aki társadalmi rendjének törvényei szerint pénzt fizet a művészetért. És ezt a pénzt – társadalmának törvényei szerint – a művész is megköveteli, mert a muzsikát, saját talentumát nem adhatja ingyen. A művészet áru-mivolta nyilván nem a művész természetéből következik, hanem a világból, amelyben él.
Messzi van az a kor, amikor a nagynémet költő tanúsága szerint az énekes visszautasította a pénzt, és a súlyos óraláncot a kancellárra testálta. Jutalomképpen csak egy pohár tiszta bort kért, csillogó serlegben. Mégis, az árutermelő világban, a fogyasztói társadalomban megmaradt valami, ami a művészet emberi mivoltát, az árutermelő társadalomnál tovább mutató hivatását hirdeti. A művész pénzért művész, de a gyakorlatához ő maga vásárol hallgatót. Liftes fiút, alkalmi közönséget, értőt vagy tanácstalant. Ez egyremegy.
De akár a művésznek fizetnek, akár ö fizet alkalmi hallgatójának egy nyugati luxushotelben, ez bizonyítja, hogy minden alkotás az emberekért születik. Nem az asztalfióknak, nem a szféráknak, nem a falaknak. Még csaknem is az utókornak. Az utókor és a szférák a saját törvényeik és irgalmuk szerint mindazt átvehetik, ami nekik tetszik. De az igazi cél a liftesfiú, az alkalmi hallgató, akinek nemcsak muzsikálni érdemes, de fizetni is a türelméért. Hátha megérti a játékot, és az emberséghez közelebb kerül?
A művész megtette azt, ami kötelessége volt.