A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) weboldalán érdekes sorozat olvasható Aranytoll-sztorik címmel. Kezdeményezője Szále László, a kiváló szerkesztő, publicista, az Aranytollasok Társaságának elnöke, aki „járványhelyzetben” gondolta ki, hogy „amíg nem találkozhatunk újra a MÚOSZ-székházban, addig írjunk kis történeteket szakmai életünkből”. A sorozat legfrissebb írása, a 22., történelmi eseményt örökít meg: Farkas Bertalan első magyar űrhajósként 1980. május 26-án, moszkvai idő szerint 21 óra 20 perckor, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor indult a világűrbe a Szojuz–36 űrhajó fedélzetén. A cikk szerzője, Farkas József György, mint alább olvashatjuk, tíz évet „lenyomott” Moszkvában. A nyolcvanas évek közepétől a Népszabadság berlini, majd prágai/pozsonyi tudósítója volt. A MÚOSZ 2012-es Aranytollasa.
FARKAS JÓZSEF GYÖRGY írása: „Bajkonurba a Farkas elvtárs megy…”
Az osztankinói tévéközpontban 1980 májusában a magyar-szovjet közös űrrepülés „koverolására” kiérkezett budapesti csapat némi megrökönyödéssel fogadta a szovjet partnerek fenti eligazítását. Az ugyan már ebben a körben nyílt titok volt, hogy Farkas Bertalan (és tartalékként Magyari Béla) a jelölt az Interkozmosz program legközelebbi eseményén a magyar színek képviseletére. Ám a címben szereplő bejelentés a hazai tévés csapatra vonatkozott – személy szerint pedig e sorok írójára.
Sugár Andráshoz és Elek Jánoshoz viszonyítva a delegációban én voltam a legkevésbé gyakorlott riporter. A csapat – lapos pillantások kíséretében – túltette magát a meglepetésen, jómagam azonban tovább töprengtem, hogy vajon miért így döntöttek a házigazdák. Miután ’első kézből’ tudtam, hogy nem vagyok különféle szolgálatok kádere, két magyarázatot találtam elképzelhetőnek. Az egyik, hogy korábban öt és fél évet egyetemistaként, majd négy és felet tudósítóként lenyomtam Moszkvában, ez alatt annyiszor átvilágíthattak, hogy úgy álltam a szovjetek előtt, mint egy röntgenfelvétel. A másik pedig, hogy megtetszhetett nekik a nevem, „egy Farkas fenn, egy Farkas lent – ez jópofa!” – vélekedhettek (nem tudva, hogy ez egyáltalán nem ritka vezetéknév felénk).
A felkészülés jelentős részét jóval hamarabb lebonyolítottuk, mint az szükséges lett volna – és nem csak itthon, hanem már egy évvel korábban, Moszkvában is. A helyszínen figyelhettük ugyanis a mienket időben megelőző szovjet-bolgár űrutazást, ami majdnem tragikusan ért véget – ők ugyanis nem tudtak összekapcsolódni a Szaljut űrállomással, és dolguk végezetlenül kellett, hogy visszatérjenek a Földre. A tapasztalt szovjet parancsnok, Rukavisnyikov mérnök kézi vezérléssel hozta vissza a leszálló egységet – ami ha túl meredeken történt volna, akkor a légkörben elégnek, ha meg túl laposan, akkor az atmoszféra szélén megpattanva elszáguldanak a világűrbe. Ezt végigizgulva élőben láttuk, hogy valójában mennyire veszélyes a kozmosz hódítása, amiről a szovjetek mindig csak utólag számoltak be, ellentétben az amerikaiakkal, akik előre közöltek mindent. (A miértre vonatkozó, ismétlődő újságírói kérdésre Popovics űrhajós egyszer úgy reagált, hogy „Az orosz tyúk előbb megtojja a tojását, és csak utána kotkodácsol…”) A Szojuz-Apollo szovjet-amerikai közös űrrepülés alkalmával (1975-ben) ugyan kényszeredetten szakítottak ezzel, de utána visszatértek a „jól bevált” titkolózáshoz…
A titkok a mi űrkalandunkat is végigkísérték. Már maga a Bajkonur elnevezés is csalós volt: ilyen néven egy kis nyugat-szibériai település szerepelt a térképen, ami a Dunántúl-nagyságú űrrepülőtértől északabbra szunyókált – amíg a szovjeteknek nem kellett megadniuk Gagarin 1961-es repülésének koordinátáit: honnan indult, hová érkezett, milyen sebességgel stb. – világrekordok tömegét jegyezhették fel az arra illetékes nemzetközi szervezetek. Az oroszok körülnéztek, és ez a helység volt a legközelebbi a helyszínhez, amely már nem volt szigorúan zárt terület – hát így lett Bajkonurból űrkikötő.
Az Aeroflot menetrendjében feltüntették azt a járatot is, amellyel mi utaztunk el Moszkvából – csakhogy célállomásnak egy „Krajnyij” nevű landolási pontot jelöltek meg, ami annyit jelent, hogy ’szélső’. Az IL-18-ason szovjet szakértők és újságírók népes csapata mellett igencsak csekélyszámú magyar tudósító is helyet foglalt, a mi operatőrünk, Edelényi Gábor is Moszkvában maradt, sőt – emlékezetem szerint – még magyar fotóriporter is csak az űrhajósok visszatérése után dolgozhatott a helyszínen. Leszállás közben megpillantottunk egy félig kiszáradt folyócskát (mint kiderült, ez volt a Szir-Darja), a földön előbb egy kazah falun mentünk át (Tyuratam a neve), majd beértünk a településre, ami a Lenyinszk büszke elnevezést viselte (ma már valóban ezt hívják Bajkonurnak). Vlagyimir Vasziljev, a moszkvai külügyminisztérium Budapesten is szolgált, magyarul kitűnően beszélő munkatársa eligazított: ”Fiúk! Ez a város nem létezik! És ez a folyó sem, és nem is folyik sehova!” Az már csak hab volt a tortán, hogy e tipikus szovjet kisvárosban a tanácsházát ’komendatúrának’, az áruházat ’Vojentorgnak’ (katonai üzlet), a kultúrházat pedig ’Dom oficerovnak’ (tiszti klub) nevezték. A szállodát szerencsére csak gosztinyicának (és nem laktanyának) titulálták. Ez a négy középület vette körül a főteret, középen a névadó, Lenin szobrával…
Időnk nem maradt a szemlélődésre (szerencsére itt nem is volt mit bámulni), a házigazda szakértők rögtön munkára fogtak bennünket, jó néhány technikai tudnivalóra hívva fel a figyelmünket. Meglepően nyitottak voltak, ők már tudták, mi titok, és mit tudhatnak mások. A Szojuz-Apollo program amerikai űrhajósai és specialistái öt évvel ez előtt jártak itt, és sok mindent láthattak – még úgy is, hogy inkább csak éjszaka vitték őket ide-oda. Bennünket viszont már a következő reggelen mikrobuszokkal továbbítottak a ’nagy esemény’ helyszínére. A sztyeppén vagy hetven kilométert megtéve szállhattunk ki utak, vasúti sínek és ismeretlen célú, méretes épületek között botladozva, míg végül megpillantottuk az egyelőre még üres indítóhelyet. (Még a felkészülés során szigorúan meghagyták, hogy ne nevezzük „kilövőhelynek”, mert lövés esetén a golyó a legnagyobb sebességgel indul, és fokozatosan lassul, a rakéta viszont nulláról gyorsul fel a maximálisra.) Majd kinyílt az egyik hangár kapuja, és kigördült egy vasúti szerelvény, rajta a ’mi’ rakétánkkal. A környék is megélénkült, ismerős arcok tűntek fel, köztük German Tyitov, Gagarint követően a második űrhajós, akit a lassan előre haladó rakéta oldalánál nyomban meg is interjúvoltam (más kérdés, hogy nem mondott semmi lényegeset, a bonyolultabb kérdéseket azzal intézte el, hogy „ezt elolvashatja a rendelkezésükre bocsájtott szakirodalomban”). Azt valóban tudtam már, hogy az űrjármű üzemanyaggal feltöltve háromszáz tonna, de ekkor üresen még csak ennek a tizede, így lehet felállítani az indítóhelyen. Mielőtt ez bekövetkezett volna, a Magyar Rádió tudósítójával, Csák Elemérrel lemásztunk abba a hosszú gödörbe, ami a starthely alatt tátong, s majdan a kilövellt lángot vezeti el a sztyeppe irányába. Kis köveket, összeégett fémdarabkákat gyűjtögettünk („szuvenyir”), még egyenruha-gombokat is találtunk – de javaslatomra, hogy pucoljunk innen, mielőtt a hozzájuk való katonát is megtaláljuk, visszasomfordáltunk a mikrobuszokhoz.
A rakéta feltöltéséhez kellett egy nap, ez alatt folytatódott a ’kiképzésünk’, illetve ekkor megláthattuk végre űrhajósainkat. Ennek helyszíne egy kultúrteremre emlékezető helyiség volt, csakhogy a színpadot a nézőtértől teljesen elzárta egy üvegfal. Ott, steril körülmények között hallgatták meg az Interkozmosz bizottság döntését, amely szerint a Szojuz-36 legénységét Valerij Kubaszov parancsnok és Farkas Bertalan kutató űrhajós alkotja. A másik páros, Magyari Béla és Vlagyimir Dzsanibekov öleléssel gratulált a ’nyertesekek’, majd valamennyien tömören válaszoltak a tudósítók kérdéseire.
A végleges döntés valóban az utolsó napon születhetett, ugyanis mindkét duó külön-külön készült fel a feladatra, s ha akármelyikük megbetegszik, a másik páros indul az űrbe… (Amúgy a titkolózás nekünk, magyaroknak nem igazán sikerült ebben az esetben, még indulásom előtt Budapesten legalább öten kérdezték tőlem, hogy „akkor most ki repül, a Berci vagy a Béla?” – holott elvileg az is titoknak számított, hogy én éppen miért megyek a Szovjetunióba…)
Május 26-án ismét a már ismert helyszínre mentünk, ahol immár feltöltve állott a rakéta, várva utasait és az indítást. Előbb azonban következett az ilyenkor szokásos jelentéstétel a szovjet kormánybizottságnak. Korábbi gyakorlatunkból tudtuk, hogy az űrhajósok a tévékamerákkal szemben állva jelentenek a kormánybizottság elnökének, aki – értelemszerűen – háttal áll a kameráknak, tehát az arca nem látható. Ugyanez érvényesült a bizottság tagjaira és a többi jelenlévőre is. Ám ezúttal rangos magyar küldöttség is megjelent a kis téren – Korom Mihály, Czinege Lajos, Márta Ferenc akadémikus, mások –, ők nem számítottak ’fedett személyeknek’, viszont ottlétükkel demonstrálták, hogy ez a mi űrrepülésünk is. Odamentem hát a honvédelmi miniszterhez, és javasoltam, hogy róluk külön készítsünk egy vágóképet, amit majd Budapesten beszerkesztenek kollégáink a jelentéstétel képsorába. Kis zavart okozott, amikor Georgij Beregovoj űrhajós, a Szovjet-Magyar Baráti Társaság elnöke kötelességének érezte, hogy beálljon a magyar csapatba és két szomszédja vállát átölelve derűsen fogadja érdeklődésünket. Helyzetismertetésemre aztán már ő is feszesen tisztelgett, ahogy ez ilyenkor dukál, miközben én Farkas Bertalan előre felfestett négyszögében állva fogadtam a szalutálást – hogy ne legyen ’blikkzűrös’ a képsor, ha majd az igazi jelentést veszi az operatőr. (A jelenetet végig figyelemmel kísérte Alekszandr Galkin, moszkvai tévés riportertársam, aki ezután úgy számolt be az esetet nem látott kollégáinak – ők meg visszamondták nekem –, hogy „nem tudom, ki lehet ez a Farkas otthon, de a kormánybizottságuk úgy pattogott neki, hogy öröm volt nézni…”) Végül a valódi jelentéstételt is végignéztük – így láthattam a szovjet kormánybizottság elnökét, egy örmény tábornokot (úgy nézett ki, mint Kabos László, csak barna hajjal és uniformisban), de még a rakéták főkonstruktőrét, Glusko akadémikust is (aki ősz hajával Simándy Józsefre emlékeztetett).
Beregovoj vezérőrnagy egy másik sztorival is kapcsolódott a mi űrkalandunkhoz. A fentebb leírt esetet követően elárulta, hogy az 1972-es balatonfüredi Anna-bálon (ahol ő volt a zsűri elnöke) a győztes kisasszony neki ajándékozta azt a porcelán szívet, amelyet a résztvevők kapnak, a megfelelő számmal. Georgij Tyimofejevics akkor eltette a szívecskét, ám indulás előtt átadta Bertalanunknak, hogy vigye magával, és ily módon ez lesz (Tyereskováé után) „a második női szív a világűrben”!… Azonnal jeleztem budapesti stábunknak a szenzációgyanús fejleményt, indítványozva az otthoni gyártásnak, hogy nézzenek utána: mi lett a 72-es füredi szépségkirálynővel! Lázas nyomozás után a hazaiak kiderítették, hogy a hölgy San Franciscóban ment férjhez, így bánatosan lemondtunk a történet kibontásáról. (Évtizedekkel később azonban bekattant, hogy az időközben bekövetkezett történelmi változások után már nem kizáró ok egy amerikai férj – és kiderült a meglepő igazság: a füredi győztes Katrina Lantos volt, a magyar születésű, nagytekintélyű washingtoni honatya, Tom Lantos kisebbik leánya…)
Ám kanyarodunk vissza a mi eseménysorozatunkhoz! A jelentéstételt követően a ’fiúk’ Alekszej Leonov űrhajós vezetésével visszaszálltak a steril buszba és a rakétához gördültek. (Leonov és Kubaszov a legtapasztaltabb kozmonautáknak számítottak, nem véletlenül szovjet részről ők vettek rész öt évvel korábban a Szojuz-Apollo programban.) Közben a jelenlévőket ugyancsak elszállították ahhoz a meglehetősen távol eső tribünhöz, amelyről a protokollvendégek megszemlélhetik a startot. Nekünk, tévéseknek azonban más sors jutott: mintegy kétszáz méterrel a rakétától állt egy Ikarus busz, benne egy felszerelt televíziós stúdió, elég széles bemondói pulttal. Mellette egy magyar orvos-ezredes éppen Magyari Bélát vigasztalgatta, aki azért meglehetősen szomorú volt, hogy nem ő vág neki az űrutazásnak. Hirtelen ötlettel felkértem, hogy ha már itt van és nincs jobb dolga, szálljon be a közvetítésbe, hiszen mint kiképzett űrhajós, ő tudja legjobban, melyik percben minek kell történnie. Ezzel egyetértve szovjet riporter kollégám is behívta a buszba Béla partnerét, Dzsanibekovot, s így szűkösen bár, de négyesben, oldott hangulatban vártuk az indítást, közben eszmét cserélgetve a Moszkvában ugyancsak a rajtra várakozó Sugár Andrással és partnerével, Tyihomirov riporterrel. (Talán van még, aki emlékezik, hogy a mieinknek ’Orion’ volt a hívójelük, ám hogy az ellenség ne sejtsen semmit, magunkat egymás között ’Videoton’ álnévvel szólongattuk…) Eközben, mi tagadás, elfogott az aggodalom: mi történik, ha félresikerül a rajt, és ez a háromszáz tonnás ’üzemanyag-tartály’ visszaesik… Galkin kollégám megnyugtatott: lesz, aki engem is beránt az óvóhelyre… Erre szerencsére nem volt szükség, sőt valahonnan olyan utasítás érkezett a fülhallgatónkra, hogy amikor indul a rakéta, szálljunk ki a buszból – és integessünk. A kamera vette a parancs végrehajtását, aminek egyedüli haszna az volt, hogy testünkön éreztük a ránk fújt meleget, amely az összes hajtómű együttes működése során keletkezett.
A kazah éjszakában a rakéta hamarosan már csak fénylő pontként látszott a fekete égbolton, majd ez is eltűnt, és mintegy tíz perc múlva kaptuk a hírt, hogy a Szojuz-36, elérve a kívánt magasságot, pályára állt. Ekkor – budapesti idő szerint este – oldották fel szovjet részről az embargót, és előbb a hírügynökség, majd a rádió és utolsóként a televízió is beszámolhatott arról, hogy a világon hetedik nemzetként immár a magyarok is az űrhajózók családját gyarapítják. A feloldási sorrendnek megfelelően mi is utolsókként hagytuk el az űrrepülőteret, s hajnali négy óra körül értünk vissza a nevenincs városba, ahol a start korábbi szemtanúi már ’előrehaladott állapotban’ koccintgattak a közös sikerre.
Reggel visszarepültünk Moszkvába, ahol – mint „bajkonuri emberünk” – tétlenségre voltam kárhoztatva, s a közös tévéműsor nehezen feledhető bakijait orvosolandó hazai és szovjet szakemberek interjúit zúdítottuk a téma iránt érdeklődő, szépszámú nézőseregre.
Hamarosan eljött az egyik legizgalmasabb pillanat: az összekapcsolódás a fenn keringő Szaljut űrállomással (emlékezetes, hogy ez előttünk, a bolgár kísérlet során nem sikerült, ennek kivizsgálása miatt csúszott át a mi űrrepülésünk 1980-ra). A szovjetek ezt sem engedték egyenes adásba, mi Moszkvában azonban élőben láthattuk az osztankinói tévéközpontban, illetve a csillagvárosi repülésirányító centrumban. Jómagam abból a kis szobából figyeltem a folyamat zárt láncú közvetítését, ahol a „forró drót”működött a budapesti kollégákkal. Szabályellenesen bár, de megnyomtam a gombot: „Van ott valaki?” „Igen, Megyeri!” – szólt vissza a politikai adásokat felügyelő népszerű riporter. ”No, úgy látom, hogy mindjárt összekapcsolódnak” – örvendeztem, és egy percen belül meg is történt a nagy találkozás odafenn. Megyeri Károly nyomban felhívta Kádár Jánost, jelenteni a jó hírt. „Köszönöm! Tudom!” – reagált a párt vezetője…
Eltelt a bő hét, indultunk vissza a ’nemlétező’ Szir-Darja partjai felé. Most már több magyar tudósító jöhetett, sőt az MTI fotóriportere is hozhatta fényképezőgép-arzenálját (tévés operatőr ezúttal sem…). Az űr új hőseinek leszállását az ugyancsak szigorúan zárt város, Dzsezkazgan térségébe tervezték, ahol előbb egy üzemben barátsági nagygyűlésen méltattuk a két nép e nélkül is kiváló kapcsolatait, majd helikopterekre szállva elrepültünk oda, ahol a földet érésnek történnie kell(ett volna). Ezúttal azonban valami apró gikszer csúszott a számításba, a leszálló egység nem pontosan ott landolt, ahová tervezték. (Ráadásul az ejtőernyő működött ugyan, de a közvetlenül a föld felett nem kapcsoltak be a kis fékezőrakéták, „odakoppanásukat” Farkas Bertalan – állítólag – nem kozmikus szakszöveggel kommentálta…)
Itt talán érdemes egy kitérőt tennünk. Párosunk ugyanis a Szojuz -36-os űrhajóval rajtolt május 26-án, ám június harmadikán már a Szojuz- 35-össel érkezett vissza – azzal, amellyel korábban a Szaljut űrállomás legénysége, Ljahov és Rjumin indult, hogy hosszabb időre elfoglalja helyét a földkörüli pályán. Még felkészülésünk során a szakemberek elmagyarázták, hogy mint minden más bonyolultabb műszaki berendezésnek, az űrhajóknak is jár garancia, s ennek lejárta előtt kötelező visszatérniük a Földre, amihez viszont kell, aki felmegy érte és lehozza. Valaki – vagy valakik… Ez adta az ötletet az Interkozmosz-programhoz, amelyben lehetőség nyílt előbb a szocialista országok, majd további szovjetbarát államok űrhajósainak kiképzésére és bevonására. A résztvevők a saját műszaki-tudományos eredményeikkel is bekapcsolódhattak a munkába. A magyar tudósok által készített Pille sugárzásmérő műszer azóta is példásan szolgálja az űrkutatást. Természetesen a politika is meghatározó szerepet játszott – az Interkozmosz első külföldi résztvevője például a csehszlovák Vladimír Remek volt, aki az 1968-as „prágai tavasz” letörésének tízedik évfordulóján startolt, indítói által édesíteni kívánva az évtizeddel korábbi ’testvéri segítségnyújtás’ keserű szájízét…
Azonban térjünk vissza a kazah sztyeppére! Már a levegőből megpillantottuk a földön fél oldalán fekvő űrkabint és a mellette hosszan elnyúló hatalmas, piros csíkos ejtőernyőt. Leszálltunk, elsőként a mentőszemélyzet futott a szemmel láthatóan kormos-füstös kapszulához, s mire odaérhettünk, már ki is segítették belőle a két hőst. (Megtapogattam a kabint – még meleg volt…)
Valerij tapasztalt kozmonautaként azonnal helyet foglalt egy karfás széken, Bertalan viszont örömében ugrándozni kezdett (az egy heti súlytalanság után ez is élményszámba mehetett) – és megszédült. Egy orvos valamivel átitatott vattát nyomott az orra alá, ami után visszanyerte egyensúlyát, de befejezte az örömtáncot, ő is leült társa mellé és így, párosan válaszolgattak az egymás szavába vágó riporterek kérdéseire. Mi, tévések kihasználtuk, hogy a kamera két hangsávval működött, így szinkronban kérdezhettünk, majd a moszkvai feljátszás során azonos képpel két interjút adhattunk tovább. (Előbb az orosz nyelvű ment, majd ezt követte a magyar – Budapest átmeneti idegességét lecsillapítva…)
Innen visszarepültünk Krajnyij-Lenyinszk-Tyuratam-Bajkonurba, ahol nem sokkal utánunk leszállt az a TU-134-es repülőgép, amelyen az első alaposabb orvosi vizsgálatokat is elvégezték a pároson. Időközben megérkezett a moszkvai hír, hogy mindketten megkapták A Szovjetunió Hőse kitüntetést a vele járó Lenin-renddel (Kubaszov természetesen nem első ízben), aminek örültek, s ezt Bertalan már a repülőgép lépcsőjén meg is erősítette. Az ötágú aranycsillagnak a kis vörös szalaggal máig nagy és osztatlan a tekintélye Oroszhonban és más szovjet utódállamokban. A Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetést csak ez után alapította az Elnöki Tanács, elsőként Farkas Bertalan vehette át Budapesten – de erről már nem én számoltam be…
Forrás: MÚOSZ
A szerkesztő megjegyzése
