Bajcsy-Zsilinszky Endre: Kossuth és a magyar külpolitika

Az újabb magyar történetírásnak egyik legkárosabb hiányossága, hogy nincsen kellő külpolitikai és diplomáciai szemlélete és készültsége. Elhanyagolja, sőt elejti valójában a magyar állam és a magyar államok – magyar királyság, Erdély – külpolitikai és diplomáciai történetének eseményláncolatát. Ez az új történetírás átveszi a kiegyezési korszak második felének külpolitikai érzéketlenségét és enyhe süketségét, és rendszert csinál belőle. Holott a magyar állam története ezer év óta mindig elsősorban külpolitikai és diplomáciai történet volt…

Csakhogy távlatot ehhez a magyar külpolitikai és diplomáciai históriához nem kaphat az ember, ha a kiegyezési korszak második felének egészen beteg politikai szemléletét árasztja szét az egész ezeréves magyar történelmen, visszafelé, a múltba és a jövő felé is.
Igazi távlatot csak úgy kaphatunk történelmünk e nélkülözhetetlen nagy témájához, ha Beöthy Ákosés az ifjabb Andrássy Gyula nyomdokain a hatszáz éven át teljesen önálló és csorbítatlan magyar birodalom külpolitikáját vetjük a későbbi válságos négyszáz esztendő alapjául. És ha ezt tesszük, hamarosan rájövünk, milyen csodálatos egyenes vonal vezet Szent István, III.Béla és Mátyás király birodalmától külpolitikai célokban, magyar szemléletben Bocskayig, Bethlen Gáborig, II. Rákóczi Ferencig és Kossuth Lajosig. És akkor egyszeriben megértjük, miért kell szilárdan és megingathatatlanul ragaszkodnunk külpolitikánk önállóságához nemzetünk szabad élete ésállamunk függetlensége érdekében: ez a magyar lét parancsa, ettől nem lehet eltérés, csak ha a halált választjuk élet helyett.
Újabb történetírásunk elég riasztóan példázza a magyar politikai művelődés nagy és egyre csak fokozódó süllyedését a századforduló óta. Mélységesen jellemző a politikai színvonal e hanyatlására, hogy a rengeteg gyönge vagy éppen sületlen, mindenféle féltudományos, riportsorozatos, álbölcseleti dagállyal teletömött, olcsó propagandát árasztó idegen nyelvű könyvek között, melyek két évtized óta magyar nyelven is megjelentek, sem fordítót, sem kiadót nem kapott e húsz év egyik legragyogóbb politikai gondolkozójának, Bainville Jacquesnak ,,A béke politikai következményei” című, 1920-ban megjelent csodálatos könyve, melyben a francia akadémikus Európa egész mostani történelmét megírta előre. De nem kapott fordítót és kiadót Ferrero „Reconstruction” című műve sem, melyben Talleyrand élete művét mutatja be és a párizsi békének megszületését Napóleon száműzetése után, főleg pedig a nemzetközi jog 18. századbeli nagyszerű fejlődésének és 19. századbeli hanyatlásának okait és tényeit. Pedig különösen Bainville azért is kell hogy érdekeljen minden művelt magyar embert, mert rendkívül tisztán látta a magyarság és Magyarország kivételes külpolitikai fontosságát és szinte epigrammatikus éllel és tömörséggel tudta ezt kifejezni.
Bainville azt tanácsolta 1920-ban a kisantantot még meg sem alakított nyugati nagyhatalmaknak, kiknek aláírása még alighogy megszáradt akkor a trianoni békeszerződésen, hogy ejtsék el Csehszlovákiát, mert az teljességgel értéktelen és használhatatlan tényező az új Közép-Európa kiformálásánál, ehelyett a magyarság köré csoportosítsák az új Dunavölgyét. Magyarország köré nemcsak középponti fekvése, népének egyöntetűsége és politikai, katonai nagy kvalitásai miatt, hanem azért is, mert a dunai népek közöt tszerinte egyedül Magyarország van abban a kivételes helyzetben, hogy fejlődésének, erősödésének érdekei nem ütköznek egyetlen nagyhatalom érdekeibe se. És éppen a magyarság és Magyarország e kivételes helyzeténél fogja ajánlotta, hogy inkább erre a népre és erre az országra alapítsák a győztesek Közép-Európa újjáépítését, mint a hasonlóan kiváló katonai képességű, de nehezebb nemzetközi helyzetben lévő Jugoszláviára…
Mindezt most csak azért hozom fel, hogy egy rendkívüli szellem és egy páratlan erejű, átfogó képességű politikai gondolkodó megállapításával támasszam meg azt a tételt, hogy számunkra a sors jelölte ki az önálló külpolitika útját, amelyről büntetlenül le nem térhetünk. Ki tehet róla, hogy Bainville tanácsát Európa akkori urai nem szívlelték meg? Ahhoz, hogy Magyarország már a húszas években kiemelkedhessen a trianoni és az azt még jobban megszorító kisantant-gyűrűből, mindenesetre elsősorban Bainville kellett volna – Clemenceau helyén.
Mi kellett volna a mi oldalunkon, arról mostnem beszélek. Annál inkább arról, minő magatartást követel tőlünk nemzetünk évezredes küldetése a jövőben s mit várhatunk másoktól. A magunk történelmi kötelezettségeit nem nehéz röviden összefoglalnom: fönntartani és a teljesebb nemzeti önkormányzat irányában továbbfejleszteni történelmi gyökerű parlamentarizmusunkat; az eddiginél sokkal gyorsabb ütemben emelni a magyar parasztság és munkásság gazdasági, művelődési, szociális színvonalát, de az önsegély és az önkormányzat formái között; egy nagyszabású és nagylelkű, deákferenci szellemű nemzetiségi politikával békét teremteni idebenn és békét előkészíteni a körülöttünk élő, hasonló kisebb lélekszámú népek felé; kiépíteni a teljesség és tökéletesség legfelsőbb mértékéig az ország honvédelmét, mind szellem, mind kiképzés, mind pedig modern fölszereltség és a szükséges erődítések dolgában; végül pedig minden áron és minden eszközzel fönntartani a magyar állam eszmei egységét, függetlenségét, szuverenitását.
Nem végződhetik úgy ez az új világháború, hogy a magyarságnak szabadna letérnie erről az útról. Az önmagunkhoz és önkormányzati, demokratikus életformáinkhoz való hűségünk mint Ararát hegye kell hogy kinyúljon a legszörnyűbb özönvíz hullámai közül is…
Európa és a nagyvilág felé sem nehéz megfogalmazni azt, amit onnan várunk, bárhogy is végződjék ez a szörnyű új világháború. A wilsoni etnográfiai gondolat bárminő új fogalmazásban is jelentkeznék, nem hozhat állandó rendet és békét Európára, hanem csak a történelmi gondolatnak és a földrajzi adottságoknak újólagos restaurációja, azaz az erők kipróbált és természetes elhelyezkedése és összhangja, a szabad népek szabad együttélésének elve alapján.
Nem tudom elképzelni a jövőnek olyan sorsfordulatát, amely Bainville igazságát a magyarság európai helyzetéről és küldetéséről újból sutba dobhatná, vagy a magyarságot visszazökkenthetné hivatástudata csupán pár évtizedes elhomályosulásának tanácstalanságába…
A külügyi költségvetés képviselőházi vitája során párhuzamba állítottam a három legjelentősebb nem indogermán nemzetnek, a töröknek, a finnek és a magyarnak kivételes nemzetközi helyzetét és külpolitikai pozícióját, jelentőségét. Szerintem a három közül a magyar pozíció a legnehezebb, de talán a legfontosabb is.Ezen a helyen senki nem pótolhat bennünket, minden kísérlet a történelem során, amely ezt megpróbálta, végzetes csütörtököt mondott. Az osztrák–magyar monarchia idején, de már előzőleg is évszázadokkal Bécs megpróbálta, hogy kisajátítsa Buda szerepét: évszázados és sorozatos kudarc volt avége. Azelső világháború után Benesék megpróbálták, hogy a kályhán költött Csehszlovákia és Prága vegye át Magyarország és Buda szerepét: az új világháború tanúskodhat e botor kísérlet együgyűségéről. Talán remélnünk szabad, hogy ilyen vagy ehhez hasonló kísérlet, például olyan, amely Bukarestbe akarná áttenni Buda történelmi küldetését és e küldetés fenségét, nem fog megismétlődni. De hogy ez a kísérlet meg ne ismétlődjék, ez rajtunk is múlik, sőt azt merném mondani, főleg rajtunk, magyarokon.
A közelmúltban részt vettemegy vitában a Széchenyi–Kossuth-kérdésben. S bár gyermekkorom óta, még a szülői házban, Széchenyi-kultuszban nőttem fel, e vita során mély fájdalommal állapítottam meg, hogy Kossuth Lajost halála után éppen Széchenyi István egyoldalú kultuszával, a Széchenyi–Kossuth-ellentét egyoldalú magyarázatával és mesterséges kiélezésével, a legnagyobb magyar nevében újból száműzték a magyar közéletből. Elismerem, hogy az1920-as évek elején, a forradalom után Széchenyi eszmevilága volt az a belső megerősödés, kiegyensúlyozódás, művelődésfelépülés gondolata és szüksége, amelynek irányadónak kellett lenni. Fájdalom, inkább csak sokat beszéltünk Széchenyiről, de igen keveset tettünk e húsz év alatt az ő szellemében.
Most azonban a magyar sors olyan fordulat elé érkezett, amikor haza kell hívnunk húszéves szellemi száműzetéséből Széchenyi István nemes és nagy ellenfelét, Kossuth Lajost. A magyar sors felelős intézőinek a főhelyre kell ültetniük ezt a hatalmas és fenséges szellemalakot, aki éppoly halhatatlan és örökké izgalmas, rejtélyes és varázslatot árasztó mestere a magyar sorsnak és a mindenkori magyar jövendőformálásnak, mint Szent István volt a középkor magyarsága számára. Ez a mi szegény, igen szegény nemzedékünk nem felejtheti el, hogy Kossuth Lajos, az ő szép, bölcs, hagyományt és korszellemet zseniálisan összeolvasztó alkotmányreformja, az ő külpolitikai tisztánlátása, az ő nagy szociális reformja a jobbágyság eltörléséről és a magyar parasztság földtulajdonba helyezéséről, az ő messzetekintő nemzetiségi és a dunavölgyi népeket összebékíteni kívánó európai politikája és mindenekfölött az ő életmentő nagy merészsége,hogy a nemzet örök életéért, az ország függetlenségéért és integritásáért fegyverbe szólította a szentistváni birodalom fiait, a lángeszű ihlet, mely megérezte, hogy bármennyire is bizonytalan a harc kimenetele, de nem hozhat végleges bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben is, egy évezredes nagy nemzeti küldetésért és az emberi szabadságért, ez a Bocskayból, Bethlen Gáborból, II. Rákóczi Ferencből, e szabadsághősök és a magyar Corpus Juris halhatatlanságából új életre kelt isteni megnyilatkozása a magyar szellemnek és magyar akaratnak, ez a Kossuth Lajos lassan-lassan újból betölti a magyar lelkeket ihlettel, elszántsággal, helytállással.
A magyar nép, amely sohasem hagyta cserben Kossuth Lajost, a népdal egyszerű, de igaz nyelven adta tudomására mindeneknek, hogy mondhatnak egész nemzedékek elferdült, a magyar egyensúlyból kibillent tudós és főleg tudálékos tényezői, akár egész korszakok is bármit Kossuth Lajos művéről és küldetéséről és eredményeiről és igazságairól, a maguk szegényes gyertyavilágánál.
Kossuthnak az ég csillagai világítanak. Nem kell neki gyertyavilág. Megírja ő alevelet A ragyogó csillag mellett…

Megjelent a Népszava 69. évfolyama 293. számában 1941. december 25-én.