Azt hiszem, nem túlzás, ha állítom: a hazai szerb irodalomról szólva elsősorban Vladimir Čokov költészetéről kell beszélnünk. Különösképpen most, hogy a Kriterion Könyvkiadó nemrég megjelentette a költő 102 válogatott versét tartalmazó, Ukorak sa samim sobom (Lépésben önmagammal) című kötetét, amely a hazai szerb irodalom nagy eseménye.
Az 1920-ban született Čokov korán kezdett verselni, de akkoriban, 1936-ban, nem igen volt lehetősége, hogy ebből valamit is közöljön. Csak a felszabadulás óta jelentek meg, előbb elvétve, a mi tájainkon szerb nyelven addig ismeretlen hangvételű költeményei.
Čokov, legalábbis akkor, a századeleji „szerb modernek”, vagyis Jovan Dučič és Milan Rakič, a szerbiai parnasszisták vezéralakjai, majd Mikin Curčin, az akkortájt „modernistának” nevezett költő félreismerhetetlen hatása alatt verselt. Volt ebben némi megható konokság (esetleg merész dac is) – mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy nálunk is el lehet szerb nyelven térni a szerbhorvát népköltészet bevett formájától (nyolc vagy tíz szótagos sorok, metszettel a negyedik után), és hogy az igazi lírai költészet mentes a szólamoktól.
Új verseskötetében, amely az 1936-1968 közötti idő terméséből válogat, megfigyelhető, mint hagyja el Čokov fokozatosan ma már idejét múlta példaképeit, és mint talál rá saját hangjára. Lassanként leveti a századeleji Szerbia „nyugatosainak” modorosságait és – gátlások nélkül kitárva magát – bontakozik ki a megénekelt tájakkal meghitten összeforrt, mély érzésű, mindenkor szerelmes lírai költő. Nem lépi túl a maga körvonalazta határokat, sose firtatja a világmindenség erejét és képzeletét meghaladó kérdéseit; a földi határokon belül találja meg az olvasót és hallgatót megragadó, mélységesen emberi hangot. Elborong az idő múlásán, csöndesen, mert nála „az idő üget, üget”, nem vágtat, nem száguld – de költészetéből mégis sajátos, néha mélabús optimizmus árad.
A Lépésben önmagammal tanúsága szerint Čokov mindenekelőtt – szerelmes verset ír. Íme, a magyarul oly kevéssé ismert költő szerelmi verseinek egyike:
HOGYAN SZERESSELEK
Szeresselek, mint fű a harmatot?
Szeresselek, mint hajnal az eget?
Szeresselek, mint mágnes a vasat
vagy ahogy hal a vizet szereti?
Mindez kevés, nem így akarom én ! –
Ezentúl én is úgy szeresselek
akárcsak a kutya
a csontot, a jóízűt,
vérbe borult szemmel, ha rátalál,
a holtéhes kutya –
simogatja, rágja és vicsorog,
nehogy elragadja egy járókelő,
bárki legyen. Nehogy sóvár vággyal,
vagy epedő szemmel,
esetleg kezével
akár hozzáérjen.
Kedves, szeretni így akarlak én,
s hogy hosszasan nézzen rád, még a Napnak
sem engedem meg!
Egyszerű, őszinte szerelmi költészet ez, mely ugyanakkor érzékenyen reagál a kor történéseire is: „ha ezer földlökés rengene / s fenyegetne megannyi rém, / látom az utamat / és megyek felfele én, / a huszadik század egyszerű embere” – írja egyik versében.
Ő, a huszadik század egyszerű embere, aki költői programja szerint:
„… a mennytől loptam el az izzó napot, / fellegektől villám ragyogó fényét… a napnak részecskéjét, / loptam, sötétet űzni minden zugból…” Ennek az ars poeticának, megvalósulásának foglalata a Lépésben önmagammal.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án