Bächer Iván író újságíró, publicista, tanár az 1994-es viharos kormányváltás idején írta Nincsen kisfröccs című cikkét. A harminckét évvel ezelőtti írás mintha a 2026-os fordulatot követő vitáinkhoz is határozott hangon hozzászólna.
Bächer Iván: Nincsen kisfröccs
Mert nincsen bocsánat.
Én az elköszönő kurzus embereinek meg nem bocsátok.
Nem azért, mert rosszul végezték a dolgukat. Alighanem rosszul végezték, de azt szakszerűen megítélni nem az én kompetenciám. A pontos mérleget majd elkészítik a közgazdászok, történészek, szociológusok és mindenki, aki erre érez késztetést, erre kapott kiképzést, vagy ezért kapja a javadalmazást.
És ha hibáztak is, istenem. A hibákat lehet javítani.
Lehet, hogy tévedésből leölettek százezernyi marhát, de hát a marha pár év alatt újra nő.
Lehet, hogy zsoldosaik tönkretettek pár nemzeti intézményt — de hát az intézmények reparálhatók, a zsoldosseregek szokott sorsa pedig mindig a szélnek eresztés.
Az persze bizonyos – több esetben a szemembe tették –, hogy a kurzus emberei hazudtak, de hát a hazugságok lelepleződnek. Az sem kétséges, hogy loptak is, sokat. Erről bizony a múlt rendszer tehet. Rászokott a magyar a lopásra. A közös tulajdon – lopás.
A korrupcióról beszélni sem érdemes, a nagyságrend láttán még saját elvbarátaik és üzletfeleik is meghökkentek végül.
Külhonban is szégyent hoztak a fejünkre néha – de pár év, és a sok író, zenész, filmes, szorgos iparos, derék kereskedő, urambocsá’ politikus majdcsak elfeledteti odakint is őket.
Loptak, csaltak és hazudtak – istenem. Hatalmon voltak. Így tettek az elődök, így tesznek majd az utánuk jövők is.
A nemzet milliárdjait lopták ugyan, de hát ők is a nemzet részei.
És itt kezdődik a baj. Hogy ők is a nemzet részei, de mi is azok vagyunk, bizony. Mi, mindnyájan, tíz-tizenötmilliónyian. Mindegy, hogy milyen részei, de részei.
Ezt tévesztették el az urak. Ez az, amire nincsen bocsánat. Hogy bírálóikra billogot sütöttek.
Magukról azt mondták, azt hitték, és hiszik ma is, hogy ők ilyenek meg olyanok, egyszerűen azon okból, hogy ilyennek-olyannak születtek.
Mások viszont – mindenekelőtt kritikusaik – olyanok meg ilyenek, egyszerűen azon okból, mert olyannak-ilyennek születtek.
Ennyi az egész. Ellenfeleik vélt vagy valós gyarlóságait, hibáit, bűneit származásra, vérre, fajra merészelték visszavezetni.
Ha – tegyük fel nyugodtan – mindaz, amit én itt leírok, badarság, akkor ők – példának okáért – tót mivoltommal magyarázzák e tényt.
Ennek a századnak az alkonyán.
Kész. Engem a többi nem érdekel. Ezt nem szabad. Ez az én kategorikusz imperatívuszom. Hogy ezt nem szabad, hogy aki ilyet tesz, annak én meg nem bocsátok. Mindent megbocsátok, csak ezt nem.
Becsületes magyar ember szóba velük nem állhat. Becsületes tót sem.
Egyikkel sem. Mert egy a csapat.
A megjegyzéstől, miszerint a nemzet hiteles képviselői csak ők lehetnek, a fehérember-tipológián át, az egészséges, vidéki magyar gyerekezésen keresztül a cigánygettó-programig egyenes az út.
Annak a tőrnek a markolatán, amely a kisföldalattiban egy – természetesen –· magyar költő fiának húsába mélyedt, ott van a Kölcsey-kutató, a Kossuth-monográfus, a világszövetségi összpoéta ujjának lenyomata is.
Egy a csapat. Ki lehetett volna lépni belőle, mint ahogy sokan ki is léptek. Sok csapat van ma már, arról nem is beszélve, hogy nem kötelező a kerettagság.
Aki idáig csinálta, bírta, tűrte, nyelte, annak nem lehet bocsánat.
Én itt tehát most ünnepélyesen fogadom, hogy az elmúlt négy évben regnáló kurzus egyetlen egy emberével, történészével, gorillájával, irodalomtudósával, keretlegényével, költőjével, tanárával, pénztárosával, zsoldosával, főszerkesztőjével vagy fölfegyverzett különítményesével soha ebben a szomorú életben, de legalábbis a belátható jövőben egy asztalnál piros kisfröccsöt meginni nem fogok.
Nem nagy büntetés, tudom, mit nekik egy kis tót mélységes megvetése. De – hálistennek – más elrettentő eszköznek birtokában nem vagyok.
Nem tudok és nem is akarok senkit sem megütni, sem lecsukni, sem kirúgni sehonnan. Én még köpködni sem tudok – nem vagyok etikai bizottsági tag.
Nincsen kisfröccs – ennyi az én büntetésem. De ezt végrehajtom könyörtelenül.
Megjelent az Élet és Irodalomban 1994. május 13-án.
Forrás: Bächer Iván emlékoldal / Facebook
