Amióta pár hónapja a Nobel-díj ügyeibe ártottam bele magamat, rengeteg
észrevételt, levelet, cikket, küldeményt kaptam e tárgykörrel kapcsolatosan.
Hozzá is olvasgattam a dologhoz, megkaptam például a Remény című folyóirat
következô számában megjelenô ide vonatkozó közleményeket, szegedi barátaim
eljuttattak hozzám egy kereskedelmi forgalomba nem került visszaemlékezést,
amelyben Feuer György – nem magyarnak tartotta magát, hanem szegedinek – írta
meg élettörténetét. Feuer György orvos-biológus nem kapott ugyan, Nobel-díjat
de nyugodtan kaphatott volna. Közbevetőlegesen jegyezzük meg: aki Nobel-díjat
akar kapni, ne vállaljon tisztséget a Nobel-díj osztó bizottságokban. Úriember
magának nem osztogat kitüntetést ugyanis. Feuer 1976-tól benne volt a
tanácsadó testületben, osztott tehát természetesen másoknak. Munkásságát
megítélni nem tudom, de mások azt írják, hogy nyugodtan kiérdemelte volna a
díjat azzal. Könyvét elolvasva viszont állíthatom, hogy életútja tipikusan magyar
Nobel-díjas életút.
Vagyis marslakó életút.
Mert elolvastam természetesen és mindenekelőtt és egyvégtében Marx György A
marslakók érkezése című, a külhonba szakadt magyar tudósokról szóló könyvét.
Állíthatom, régen olvastam ilyen jól megírt, szórakoztató, gondolkodtató,
szomorító és vidító kalandregényt.
Most aztán már összefoglalón úgy látom: nagy a baj.
Nincsen magyar Nobel-díjas ugyanis. Igazi nincsen.
Magyar nevű az van, tucatnál is több, s ugye ez a mostani, az utolsó, a mienk is
ekként aposztrofáltatik a szélsőpolgári sajtóban: magyar nevűek.
De igazán, teljesen magyar, olyan, aki itt született, itt dolgozott, itt élt és itt is halt
volna, olyan bizony nincsen egy se. Mert még Szent Györgyi Albert is elhagyta a
hont, ugyebár, arról nem is beszélve, hogy a háború alatt az ellenséggel paktált, s
mindennek tetejébe anyai ágon fölmerülnek származási problémák is. A többi
magyar nevűnél pedig az utóbbi kérdéskör boncolgatásának jobb neki se kezdeni.
S a kivételek is belekeveredtek mindenféle zavaros dologba.
Szóval igazuk van a szélsőkörös véleménymondóknak: igazi magyar Nobel-
díjasra még várni kell. De ha várni kell is, ne várjunk ölbe tett kézzel legalább.
Tegyünk valamit azért, hogy legyenek igazi magyar Nobel-díjasaink is végre-
valahára!
Úgy hiszem, hogy vagy harminc magyar nevű tudós életútjának tanulmányozása
alapján tudnék néhány tanáccsal szolgálni a tekintetben, hogyan lehetne
világhíressé tenni a tehetséges magyart.
Ami a vallást illeti: mindenekelőtt át kell téríteni. Át kell téríteni a tehetséges
magyart egy olyan vallásra, amely folytonos, kisgyermekkortól a sírig tartó
tanulást követel meg követôitől, olyan vallásra, amely napi betevővé teszi a
folytonos olvasást, amely természetesnek tartja a többnyelvűséget, amely
töprengésre, kétkedésre, örökös kérdezésre, gondolkozásra sarkall.
Ez lenne tehát az első feladat: a térítés.
Rögtön ezután következik aztán a kitérítés. Mert a kitért mindig igyekvőbb, mint a beleszületett.
De még hatékonyabb, ha a következő lépcsôben a kitértet ráébresztjük arra, hogy
hiába tért ki. Benne van a córeszban akkor is. És akkor ráébred, hogy csak
magára számíthat. És aztán feszt bizonyítani akar.
Ezek lennének tehát az alapok, amire építeni lehet.
Ezt kell kiegészíteni még néhány aprósággal.
Például egy csuda-Budapesttel.
Marx György könyvében kis térképet is közöl, amelyben utcára, házszámra
pontosan feltűnteti a magyar nevű világhírűségek születési helyét. Egy pár
kilométeres Nagykörút-táji kör van sűrűn becsillagozva.
Ebből természetesen következik, hogy ha magyar Nobel-díjasokat akarunk, akkor
Budapestnek egy lakható, tiszta, kulturált, polgári, pezsgő és biztonságos
városnak kell lennie. Olyan városnak, amelyben nincsenek vagy alig vannak
autók, ahol összeszedik a kutyapiszkot, ahol átadják a helyet a villamoson. Ahol
minden sarkon kávéházak várják a polgárokat, ahol az utcákon úri közönség
grasszál, ahol többnyelvűség honol, ahol különféle kultúrák férnek meg egymásra
hatva együtt.
És ahol elsőrangú iskolák működnek mindenekelőtt. Mert talán ez a föltétel mutatkozik meg a legmarkánsabban. A világszínvonalú, vagy inkább annál sokkal színvonalasabb magyar iskola.
A 20. század elején kétségtelenül a magyar oktatási rendszer volt a legsikeresebb a világon, idéz a magyar tudós könyve egy amerikai véleményt. S valóban, a fasori evangélikus, a piarista, az állami Mintagimnázium (a mai Trefort), a Berzsenyi, vagy a fehérvári ciszter, a szegedi Baross, a debreceni református gimnáziumok ontották
magukból a világba a kiképzett tehetségeket. Valamennyi nagy emlékező egybehangzóan állítja azt is, hogy az első nagy háború előtti magyar iskolákban, s olykor még utána is, ismeretlen volt diákok és általában: emberek származás, vallás szerinti különböztetése, pontosabban ilyes különböztetés szerinti minôsítése.
Budapest is, magyar iskola is mára romokban hever. Újjáépítésre nem látok reményt.
De vannak más serkentô tényezôk, amelyek föléledésére az elmúlt években
mutatkoztak biztató jelek.
Igen sokat segíthet például, ha a tehetséges magyarokat lekommunistázzuk, s
elbocsátjuk állásából. Ez történt Hevesy Györggyel 1919 végén, példának okáért.
Aki a következő évben már Koppenhágába, majd Freiburgba tette át székhelyét, majd visszatért Dániába, onnan a németek elől Stockholmba ment, ahol aztán, ha
már úgyis ott volt, 1944-ben átvette a kémiai Nobel-díjat.
De felhozhatjuk Szilárd Leó esetét is. Ô műszaki egyetemi hallgató társai
gyalázkodásait megunva szállt 1920-ban föl a bécsi vonatra, hogy aztán ne térjen
Magyarországra vissza többé soha. 1933-ban Németországból is menekülnie
kellett, de hát őt ez egy csöppet sem érte váratlanul. Közismert, hogy utolsó éveit
leszámítva soha sehol nem volt lakása, mindig szállodában lakott, s szobájában
lévő két bőröndje mindig be volt készítve, hogy szükség esetén csak föl kelljen
azokat venni, és már lehessen is távozni velük, oda, ahol szabadon lehet
gondolkodni még. Szilárdot egyébként az amerikaiak is figyeltették, és
internálásának gondolata is fölmerült.
1919-20-ban menekült el Magyarországról Kármán Tódor, Koestler Artúr, Polányi
Károly, Kürti Miklós, Neumann János, Teller Ede. Lánczos Kornél is 1920-ban
távozott Magyarországról, hogy Einstein tanársegédje legyen.
Az eszmélő zsenigyerek, Erdős Pál édesanyját kivágták állásából, mert
iskolaigazgatást vállalt a kommün alatt.
Összefoglalva: alapvető feltétel az üldözés. Ha célhoz akarunk érni, bizony
üldöznünk kell a tehetséges magyart! Mert azt látom, hogy a legtöbb mihozzánk
kötődô Nobel-díjasnak így, vagy úgy, de kijutott ebből.
A kutatók egyöntetűen állítják: abban, hogy meghökkentően sok magyar nevű
Nobel-díjas és világhírű tudós és művész alkotott a huszadik században, döntô
jelentősége volt egy minden külső körülménytől függetlenül meghozott, originális
magyar törvénynek, amely Numerus Clausus néven lett közismert.
Ha tehát azt akarjuk, hogy sok-sok magyar Nobel-díjasunk legyen, egyszerűen
limitálni kellene a tehetséges magyar egyetemi hallgatók arányát a magyar
egyetemeken. Mondjuk hat százalékban. Ne számítson semmi tehetség, csakis a
származás. Miért lenne ez jó? Mert így a tehetséges, no meg jómódú családba
beleszületett magyar fiatalok kénytelenek lesznek a legjobb svájci, német,
amerikai egyetemeken tanulni. Ahogy ilyes okokból tette azt annak idején a
legtöbb magyar később magyar nevűvé vált tudós.
Természetesen a kommunizmus bevezetése is igen szép eredményekkel járhat. A
világ számos nagy tudóst köszönhet annak a ténynek, hogy nálunk erre egyszer
már sor került. Megkockáztatható, hogy az egész számítógépes forradalom nem
így zajlott volna le, ha Gróf Andrást 1956 telén egy derék embercsempész át nem
segíti a határon.
A szintén 1956-os disszidens Feuer György életírásából pontosan kiolvasható,
hogy miért érhettek el olyan szép eredményeket a hazájukat elhagyni kényszerülô
magyar tudósok. Mert a szabadságba emigráltak. Nem csupán a politikaiba,
hanem az emberibe.
Az emigráns egymaga van. Csak magára számíthat. De az emigráns, a friss emigráns nem is viszi bölcsődébe kölykét, nem látogat elfekvőben nagymamát, nem kínlódik édes testvére házasságának rengeteg bajával. Az emigráns legalábbis a kezdeti időkben nem jár buliba, nem találkozik hetente osztálytársaival, nem jár focizni, nincsen társasága. S nem utolsó sorban, általában nincsen családja. Mit családja?!, legtöbbször még nője, fiúja sincs, nem kell vásárolnia, nem kell szemetet levinnie, nem kell mosogatnia, nem kell senkire főznie, s nem kell senki főztjét ennie. Egyáltalán: nem muszáj ennie. Az
emigránsnak nincsen se kutyája, se macskája. Az emigránsnak nem kell figyelnie
senkire, csak maga magára. Az emigránsnak nincsen dolga semmi más, csak a
dolga. Az emigránsnak annyira nincsen semmi dolga, hogy muszáj neki napi húsz
órát dolgozni. Különben megdöglik, s nemcsak az unalomtól.
Ha célt akarunk elérni tehát, akkor bizony ki kell a tehetséges magyart hazájából
űzni.
Komoly motiváló tényezô lehet, ha a tehetséges magyart megfosztjuk itthoni
katedrájától, mint az Békésy Györggyel történt, aki ezután annyira összeszedte
magát, hogy pár évvel késôbb, 1961-ben meg is kapta az orvosi Nobel-díjat. De
Bay Zoltán is háromszor tartott akadémiai székfoglalót, mert két székfoglaló között
furtonfurt kizárták.
De a maradókat se kapassuk el. A Nobel-díjasok életútja azt mutatja, hogy
jottányit sem fog majd ártani, ha a mégiscsak magyar egyetemre járó tehetséges
magyar diákokat néha jól elagyabugyálják, az egyetem lépcsein lerugdossák,
lebüdösmagyarozzák, leköpdösik. Erre megfelelő különítményekre, ideológiailag
fölkészített ifjúsági szervezetekre lenne szükség. Azt gondolom, hogy itt már van
is mire építeni.
Jót tesz mindenféle presszió.
Hasznos lehet a börtön is, mint azt Koestler Artúr példája mutatja.
De igen komoly motiváló tényezô a tehetséges magyarnak életére törni. Harsányi
János, Klein György, Soros György mind halálra voltak ítélve, csak ôk nem voltak
hajlandók meghalni éppen. De aztán meg is becsülték magukat. A bajos ember
nem felejt. Megbecsül minden munkás napot az. Ha egyszer a halált megúszta,
dolgozik mindhalálig serényen.
Célravezetô az is, hogy ha ôt magát, a tehetséges magyart nem is sikerül
megölnünk, akkor megöljük családjának tagjait. Így történt ez Teller Ede, Lánczos
Kornél vagy Eli Wiesel esetében példának okáért. Teher alatt nő a pálma, hiába.
Összefoglalom tehát, hogy mit is kell tenni a tehetséges magyarokkal ahhoz, hogy
sok-sok Nobel-díjas kerüljön ki közülük: alaposan
A többit aztán már rájuk lehet bízni bízvást. Aztán ha a munkánk gyümölcsözik, és a kellőn vagyis magyarosan sarkallt tehetséges magyar sikereket ér el a világban, netán még Nobel-díjat is kap, akkor lehet majd büszkének lenni rá, emléktáblát elhelyezni
szülőházán, és magunktól meghatottan hazaszállítani hamvait.
Ilyen egyszerű az egész.
Népszabadság, 2003. júl. 15.
Forrás: Újnépszabadság
