Babits húsvétra választott, 1916-ban írt versében a háborúból lett a költőnek érthető módon elege, s mint a Zeneakadémián megrendezett március 26-i Nyugat-matinén felolvasott, a közönséget magával ragadó opusz hatásából látszott, evvel egyáltalán nem volt egyedül. – A hét versét Keresztury Tibor választotta.
Babits Mihály: Húsvét előtt
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
– mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Elege lett
A magyar költészet története tele van drámai kifakadásokkal, a végső elkeseredés, a szélsőséges határhelyzetek felizzó verspillanataival, amikor elpattan egy húr, betelik a pohár, tele lesz a költő hócipője, s úgy fest, nem bírja tovább. Babits húsvétra választott, 1916-ban írt versében a háborúból lett a költőnek érthető módon elege, s mint a Zeneakadémián megrendezett március 26-i Nyugat-matinén felolvasott, a közönséget magával ragadó opusz hatásából látszott, evvel egyáltalán nem volt egyedül. A költemény ugyanakkor elementáris erővel veti le a békét kívánó, egylövetű pacifista verstípus jármát, s a mindenkori zsarnokság, elnyomás, emberi megaláztatás, gyűlölködés elleni szenvedélyes felszólalás egyik, érvényéből mit sem vesztő alapműve lesz. Olyan nagyhatású állásfoglalás, mely világossá teszi, az ilyen áron megszülető, vérben fogant győzelemmel a humanista lélek nem tud azonosulni: „de nem győzelmi ének az énekem / érctalpait a tipró diadalnak / nem tisztelem én / sem az önkény pokoli malmát.“ Nem a győztest énekli tehát, nem is a vak, szolga népet, „hanem azt, aki lesz, akárki“, aki kimondja végre azt, hogy legyen vége, legyen vége már.
A vers innentől lecsendesedő, izzását vesztő szenvedéllyel, tiszta szívvel, s a mérhetetlen közhelyeket átlényegítő himnikus emelkedettséggel szorgalmazza azt a megbocsájtó, feledésbe burkolózó, kezet nyújtó össznemzeti összeborulást, melyről súlyos történelmi határhelyzetekben, sorsfordító krízisek idején azt szokták az ilyen művészféle, naiv emberek gondolni, hogy ez a nép alkalmas és nyitott rá, de nem.
Várjuk a szabadítót tovább.
Keresztury Tibor
Forrás: Litera
