Egy ember halt meg, aki igazi író volt: azaz a Szellem Embere. Mert mi más az író? noha különös és barbár kort élünk, ahol még a Toll sem áll mindig a Szellem pártján. Nem a Tollnak, hanem a Szellemnek élni: belső életet jelent; zárkozott, nemes és előkelő életet; – s ennek a halottnak élete ilyen volt.
Szerencsés messzeségben élt, távol minden szélsőségtől, magas ideálok szolgálatában.
Keveset írt; nem széles, hanem belsőséges hatásra számítva. A Szellem Embere magányossá válik”, – hogy magát a Halottat idézzem – nála a Névtelen Órák vívják ki jogukat”, amelyet másoknál elhomályosít a drámai és kifelé ható lelki mozzanatok egyetlen érdeke”. – Magányosság! de micsoda magányosság ez, mely a legnagyobb szellemekkel köt össze, valami szent testvériségben, időn és téren fölül! Mimóza-lélek, mely becsukódik egy durva ujj érintésére: de kitárja magát lég és ég minden éltető áramának. Ez a freemasonry segíteni is tud testvérein; ez a mimóza cselekvésre képes.
Franz F. Baumgarten németül írt. Művei a nagy áramokban úsznak, melyek Európa szellemének életét teszik; szent áramok! De Baumgarten Ferenc magyar ember volt: egy szomorú ország kertjének gyermeke, melynek fiai annyiszor szomjaznak hősen és hasztalan, elepedve, e szent Áramok felé! A magyar író tragikus helyzete talán Péterfy Jenő sorsában vált először problémájává Baumgartennek; akihez világnézetében és egész lelkialkatában közel tudta magát. A mimóza-lélek különös rokonszenvvel érezhette át a Szellem Emberének sorvasztó küzdelmét a durva élettel, mely ellensége a Szellemnek. Hol borzasztóbb ez a küzdelem, mint Magyarországon? Hazánk a virágokat hajtó szikla: nagy tehetségek és sívár közöny hona; s tehetségeink összetörnek a Politika végleteiben, a klikkek hálóiban, a megalkuvások útvesztőiben, melyektől anyagi eszközök hijján nem bírják magukat függetleníteni. Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat”: – nem véletlen talán, hogy erről a földről szállt el ez a sóhaj! hol az Irodalom madarai vérző s gyakran tehetetlen szárnyakkal vergődnek az Ujságírás drótsövényei közt.
Ismerte-e Baumgarten a magyar író helyzetét? Ha nem ismerte, bizonnyal megérezte. Így támadt hatalmas alapítványa; szívből támadt, a Szellem és a Magyar Szellem sorsával való törődésből és együttérzésből: amilyent csak Annál lehet elképzelni, akinek egész élete a Szellem életébe olvadt. Nem a tehetség jutalmazásáról” van itt szó; nem is könyöradományokról, apró nyomorok pillanatnyi enyhítésére. Szabadságról van szó, függetlenségről és munkalehetőségről a Szellem számára.
Oly komoly törekvésű magyar írók hathatós támogatása, akik csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek”, – ekként jelölte meg Baumgarten alapítványának célját. Mily pontos rátapintás ez a mondat arra, ami irodalmunk igazi életszükséglete, s hogy úgy mondjam, egyetlen orvossága! S mily jelentőssé válhat szellemi életünkben ily fordulat, mely lehetőséget ad, hogy mindig legyen néhány magyar író, a legkiválóbbakból, aki anyagi gond nélkül akár évekig dolgozhat egy munkán, akit nem hajt a pénzkeresés sürgős és kegyetlen kényszere, s aki fenntartás és megélhetésének veszélyeztetése nélkül írhatja minden irányban azt, ami szívén fekszik; egyszóval, akinek ajtajánál nem ül szögezett szuronnyal az Éhség, a szigorú rabtartó.
E nagyszerű lehetőségek, e nemes törődés, e körültekintő céltudatosság, e mindenben a szükségletekhez szabott rendelkezés, mely keményen megadja az irányt s kellő szabadságot hagy a részletekben a körülményekhez való alkalmazkodásra: mindenkép megérdemlik, hogy meghajtsuk zászlónkat a szerény és nemes élet előtt, melynek bucsúját jelentik s örök emlékévé válnak.
Mily nagy dolog, mily tökéletes önzetlenség, az életben a halálutániakkal törődni! Arról gondoskodni aki helyünkre áll”, visszavonult egyszerűségben szerényen és szótlanul készítni a jövőt, melyet már látni sem fogunk, örök útat csinálni az Élet árkai és göröngyei között, hogy e barbár században is nyugodtan indulhasson el az isteni utas: a Szellem utasa!
Megjelent a Nyugat 1927-es 3. számában.
