Ünnepi beszéd Székesfehérvárott, Vörösmarty születésének 135-ik évfordulóján
Sötét eszmék boritják lelkemet, / Szivemben istenkáromlás lakik… / Kivánságom: vesszen ki a világ / s e földi nép a legvégső fajig.
Vörösmartyról beszélni Vörösmarty napján, s minden városok közt ép a Vörösmarty városában: oly feladat amely előtt az ember valósággal megint diák lesz. Áhitatos és félszeg tanuló, mint hajdanán, mikor szívdobogva lépett az önképzőkör pódiumára, hogy elszavalja a Vén Cigányt. Amelynek fenséges és kissé tébolyult pátoszát bizony csak félig-meddig értette még akkor.
Én gyermekkoromban Petőfiből, Aranyból jöttem rá először, hogy mi a költészet. Vörösmarty idegenebb volt: fenségesebb és szinte azt mondhatnám, félelmesebb. De családunkban bizonyos megkülömböztetett tisztelet övezte nevét. Apám, a szabadelvűség vallásában nevelkedve, a nemzeti liberálizmus nagy költőjét látta benne. Nagyapám testi valóságában is látta, még egész fiatalon, a szekszárdi nagyutcán. Nagyapám vakációs növendék volt akkor, s Garay Jánossal sétált, földijével, akivel egy osztályba jártak; sokszor ismételte a Garay rajongó kiáltását, mikor feltünt a Zalán költője: «Szeretném megcsókolni a földet, ahová lép!» Ami elég nagy rajongásra vall, tekintve a szekszárdi utcák poros állapotát abban az őskorban.
Anyám magányos óráiban vagy gyermekei közt, ének helyett, sokszor szavalgatta a Szép Ilonkát és a Merengőhöz címzett ódát. Ezeknek rímei legrégibb emlékezetemből csengnek vissza, bár értelmüktől kissé függetlenül. Családi polcunkon egy tucat avult és dísztelen «díszkötés» képviselte a költőt. Mindeniken egy «nagytérdű, bőölű» arany múzsa támaszkodott a lantra amelynek formája époly talányos volt előttem mint a kötetekben található versek némely szava és sora. Én többnyire a hatodik kötetet szedtem ki, a Csongort, és megpróbáltam olvasni mint regét vagy tündérmesét. Ez nehéz volt, mert események és történet helyett inkább szívek és villogások áradtak felém a könyv lapjairól. És valami végtelen és végtelenül gazdag muzsika. Vörösmarty nagyságát akkor kezdtem igazán érezni mikor rájöttem hogy a költészetet nem a «mondanivaló» teszi. Nem a prózában leírható mese vagy téma hanem sokkal inkább ép a színek, villogások és zenék.
Erre nekünk a mi időnkben teljesen magunktól kellett rájönnünk. Tanáraink a nagy magyar költők műveiben alig láttak meg mást mint a hazafias vagy népies «tartalmat». S az újabb poéták is, akikhez hozzájutottunk, nyilván ez gondolták lényegesnek a költészetben. A Váradi Antalok és Ábrányi Emilek kora volt ez, másfelől pedig a Szabolcskáké és Pósáké. Nekünk, szigorú fiataloknak, nagyon sommás ítéletünk volt erről az egész korunkbeli költészetről. Nem volt ez a mi szemünkben más mint üres szónoklat vagy útszéli érzelgés. Egyik oldalon a frázis, másikon a nóta! De a közönség általában el is szokott már attól hogy a versben mást keressen mint frázist vagy nótát. A versolvasás mindjobban kiment a divatból. Verset legfelebb szavalni vagy dalolni lehetett. S az átlagizlés nem tett külömbséget: Petőfi is csak nóta volt, és Vörösmarty is csak szavalmány.
Akit az igazi költészet dekadens szomja űzött, az külföldre vetette tekintetét. Francia és angol költőkért rajongott, modern és hypermodern versekért, tüntetően messze akarva kerülni a frázisköltészet minden sablonjától, és a nóták gyanus egyszerűségétől is. Baudelaire és Verlaine, Poe és Swinburne, Mallarmé és Rilke nevei röpködtek a borzas ifjú «nyugatosok» ajkán. A költészetnek új világai tárultak ki gyermekes és kalandvágyó snobizmusok előtt. Színek és villogások és fények és zenék!
De én most csak azért beszélek erről, hogy megmutassam a furcsa kerülőt, amelyen át egynéhányan már akkor visszajutottunk Vörösmartyhoz.
Az történt ami nem is olyan ritka eset: az idegen kincsek látása eszméltetett rá a saját gazdagságunkra. Észrevétette velünk, ami mellett mindaddig a megszokottság közönyével haladtunk el. Amint ezeken az úgynevezett «nyugati dekadenseken» iskolázott füllel és lélekkel kezdtük ismét visszacsengetni emlékezetünkbe a gyermekkorunkból ismert rímeket, egy új Vörösmartyt fedeztünk föl. Egy költőt akit senkisem ismert és senkisem sejtett! Egy halott költőt aki modernebb volt minden elevennél! Egy klasszikust aki idegesebb és izgatottabb minden dekadensnél! Egy nagy nemzeti költőt, aki európaibb minden nyugatosnál! Egy igazi minta-nyugatost, ősünket és példaképünket! Akit egészen a magunkénak tekinthettünk, noha mindenki ajkán volt a neve. De, úgy éreztük, igazi lényét és alakját mi bányásztuk ki először a magyar mult meglepő bányájából.
Istenem! ennek már negyedszázada. Akkor írtam én is Vörösmartyról első írásomat. A napokban elővettem ezt a régi írást: hátha fölhasználhatom, kiszedhetnék belőle valamit? Különös csalódás ért és paradox öröm. Néha az is öröm ha az írásunk elavult. Ez a negyedszázados tanulmány mintha nem is ugyanarról a Vörösmartyról szólna, akiről ma kell itt beszélnem. Vörösmarty azóta megváltozott. Ez nekem öröm és diadal: az én nagy költőm még nagyobbra nőtt s iskolai szavalmány-klasszikusból ismét az irodalom eleven hatóereje lett. Szavai ízét fiatal poéták verssorain érzem, s egy elterjedt új irodalomtörténetben azt olvasom hogy ő minden magyar költők legnagyobbja. Amint elnézem arcát s tünődöm változásain, engem magamat is meglep. Elképzelem költészetének tájait, s úgy érzem magam mint az időgép utasa aki negyedszázadot átröpülve kiszáll járművéből s a jólismert vidéket teljesen átalakulva találja. Bizony, az élet időgépe mindig egy kicsit túlhamar visz. De a halottak még gyorsabban vágtatnak, legalább az eleven-halottak, amilyenek az igazi költők. Ők nem fejezték be pályájukat a halállal, s nem hajlandók márványpózban ülni végig az utókor századait.
Vörösmarty tehát megváltozott. Hol van már a Gyulai Pál Vörösmartyja, ez a rokonszenves, comme il faut típusa a becsületes nemzeti költőnek? S hol hajdani önképzőköreink ünnepi bálványa? A mai Vörösmarty más. Még csak nem is a lázas és ragyogó dekadens, a csillagok és messzeségek szerelmese, a világ tarkaságának az a különös mártírja, akivé a mi fiatal és «nyugatos» szemünk bűvölte huszonöt évvel ezelőtt.
A mai Vörösmarty mindezen túl van már. Ő magán viseli, régi évszázadának nyomain túl, ennek a rettenetes utolsó negyedszázadnak jegyét is. Mintha ő is keresztülment volna a világháborún és az emberiség minden válságán amit mi késő olvasók megértünk. Arca mindjobban kezd hasonlítani ahhoz az arcképhez, amelyet az utolsó Vörösmarty-versek maguk festenek költőjükről, s amelyet Gyulai sohasem mert meglátni és hitelesíteni. Annak a költőnek arca volt ez aki minden dolgok végére jutott, mindennek ami emberi, megismerte igazi színét és értékét. A «vén cigány» arca aki túl van már minden borok és zenék mámorán, már nem is maga zenél, hagyja a világot beszélni, és jól tudja hogy a világ énekének refrénje: Nincsen remény!
Véred megsűrűdött,
agyvelőd kiapadt,
fáradt vállaidról
vén gunyád leszakadt…
Ime egy nemzet legnagyobb költőjének önarcképe! De még rettenetesebb az a belső arckép ami az utolsó hat év verseiből kegyetlen erővel égeti magát belénk:
Sötét eszmék boritják lelkemet,
Szivemben istenkáromlás lakik…
Kivánságom: vesszen ki a világ
s e földi nép a legvégső fajig.
Micsoda költőarc az, amelyet e megdöbbentő szavak fölfednek? És mégis ez a Vörösmarty-arc tekint ma reánk legelevenebben. Ezt a legvégsőt érezzük az igazinak, a legjellegzetesebbnek. Minden más, régebbi úgy tűnik föl mintha csak ennek a legsötétebbnek embriója és előkészítője lett volna. Az élet és emberség öröme, a tarka világ gyönyörű útvesztője, a munka szent lelkesedése, a gondolat merész szárnycsapása, a honfiérzés büszke rajongása végső fokon ebbe a határtalan kétségbeesésbe vitt. Érthető ez? Nekünk már érthető és logikus. Iszonyú kort éltünk és élünk még, apokaliptikus rettenetek korát, s mi meg tudjuk érteni a hazájavesztett költőt aki csalódott Istenben s emberben.
Milyen kor értené meg, ha nem ép a mienk, amelynek közvetlen élménye lett a civilizáció fölbomlása, az erkölcsben és kultúrában vetett hit megrendülése, s a nemzetiség eszméinek kétségbeejtő konfliktusa az emberség eszméivel? Vörösmarty személyes élménye ugyanaz volt ami ma az egész világ közös élménye. Melyik mai költő fejezte ki ezt a nagy kollektiv élményt? Igazában talán egyik se: igazi erővel, mélységgel és fenntartás nélküli őszinteséggel egyik se. Az idegeknek olyan szenvedélyvert izgalmával, mint Vörösmarty, bizonnyal egyik se.
Elég csodálatos dolog hogy a költő aki nyolcvan évvel ezelőtt már meghalt, minden mai énekesnél teljesebben tudta átélni az emberi szellemnek azokat a problémáit és megrendüléseit amiket mi annyira maiaknak érzünk. Ismét egy eset mikor a poéta lelke mint a prófétáé, a jövőbe látszik tekinteni. Persze ez a prófétaság igazában csak a műszer meglepő érzékenységéhez hasonlít mely a földrengések első imperceptibilis rezgéseit jelzi már, s a vihartól alig érezhető szellő korában megborzong. Vörösmarty a kapitálizmus és nacionálizmus nagy századának közepén élt, mikor a szabadelvűség ragyogó csillagzata a zeniten állott. Fínom és idegen költőujjait egy kicsi nép üterén tartotta, mely avult, patriarkális állapotból ébredve akkoriban kapcsolódott be a század nagy eszmeéletébe, hogy azonnal a saját bőrén próbálja ki az eszmék teherbírását és veszélyeit. E különös helyzetben, hazafiúi és emberi szívének minden érzésével érdekelve, át kellett élnie lelkében mindazt a sok gyötrő dilemmát, mindazt a lehetséges katasztrófát, mindazt az erkölcsi apokalipszist amelyet ez a gyönyörű korszak észrevétlen és a nagyvilágtól még csak nem is sejtve rejtegetett. Hisz nem olyan régen, 1914 előtt, még mi sem sejtettük, hogy ezek a problémák valaha ily véres aktuálitást nyernek.
Vörösmarty korában még nem volt szó a «kultúra válságáról». Úgy tűnt föl hogy a világ, nagy szellemek gondolataival megtermékenyülve, ahogy mondani szokták, a tudomány s művészet vezető karjain biztos léptekkel halad az igazság és szeretet uralma felé. Vörösmarty maga is álmodott az «új kor Bábeléről», amelyet az ihlett órák hangyaszorgalma épít, s amely már-már a csillagokig ér, hogy az ember fia benézhet a menny kapuján s kihallhatja az angyalok zenéjét… De amint visszatekintett a földre, már fölmerült benne az irtózatos kétely, mely a huszadik század szellemi életének kínzója és megzavarója lett: Ment-e A könyvek által a világ elébb? S a kétely hátterében, akár egy mai írónál, a szociális probléma áll. Az aggasztó sejtés hogy a kultúra mely csak kevesek kincse, illúzió és hazugság; a furdaló tudat,
hogy mig nyomorra milliók születnek,
néhány ezernek jutna üdv a földön,
ha –
ez is csak ha, mert a boldogságnak csak a lehetősége van meg a kultúrában, s nem egyszersmind a ténye is:
ha istenésszel, angyalérzelemmel
használni tudnák éltük napjait.
«Irtózatos hazudság mindenütt!» Min épül föl, micsoda társadalmi reálitásokon nyugszik ez a híres, gőgös, eszményi kultúra? Vörösmarty egy groteszk példázattal szemlélteti ezt: a papírossal, mely a világ szennyes rongyaiból készült, koldusok condráiból, zsiványok köntöséből, zsarnokok palástjából, dühös bujáknak pongyoláiból. S a törvény igéit, az erény álmait, a szabadság ideáljait ezekre a gyanús rongyokra írta az emberiség!
– Mi értelme a dalnak, – kérdezte egy költő a Nyugat legutóbbi számában, – mi értelme irodalomnak és költészetnek, «ha a fül amely be kéne hogy fogadja, az éhség vérapadásától dobol, s a szájat mely a dalt ismételné, vacogással tölti a hideg?» Vörösmarty már 1844-ben kérdezte ezt a legmaibb kérdést: mi értelme az egész kultúrának, ha a legfényesebb elmék sem menthetik meg az ember fiát a süllyedéstől? ha a nép túlnyomó tömegei «számon kívül maradnak», «örvény nyomorban végnélkül keringők»? ha a «nagyobb rész boldogsága» sohasem érhető el? ha az embert baromnak tartják s színe szerint ítélik meg, s «a rongyos ember bőszült kebele dögvészt sóhajt a hír nemzetére»?
Sötét és szomorú kérdések. Vörösmarty eleinte maga is riadtan fordult el tőlük. Egy kicsiny és ébredő nemzet költője volt ő, s egy fölpezsdült szabadelvű koré. Megpróbált a közvetlen munkába feledkezni, a küzdés gyönyörébe, az aktuális feladatba.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha ezt kivittük a mély süllyedésből – – –
De már érezte a nemzeti elv kínjait és veszélyeit is. S talán sehol oly döbbenetesen közel nem ért napjaink legriasztóbb problémáihoz, mint itt. Lehet-e csakugyan bezárkózni egy nemzet életébe, s nem gondolni az emberiség bajaival? Az én fiatalkoromban úgy beszéltünk a «magyar glóbusról», mintha egészen külön darabja volna a világnak, biztos elszigeteltségben, a monarchia védőburka mögött. Rettenetesen megbűnhődtünk ezért. Vörösmarty élesebben látott. Ő látta a világ félelmes egységét, melyre minket csak a világháború véres tapasztalata tanított meg. Látta a mi kicsiny népünket a többi nép között, a «népek hazájában», a nagy európai közösségben, melynek édes álma és rettenetes valósága mielőttünk csak az utolsó években rémlett föl igazán. Látta a magyarságot Európához és az emberiséghez való viszonyában. Érezte gyengeségeit és testvértelenségét. Érezte a nemzetek rideg önzését, az európai nacionálizmus kegyetlen feszültségét, a béke egyensúlyának ingatagságát. Idegzete fölhullámzott minden eseményre mely ezt az egyensúlyt megzavarhatta: aggódva figyelte a galiciai lázongásokat, «éjszak rémes árnyait», s a krimi háborút, mely az ifjú Tolsztoj lelkét is fölkavarta. Nem, nem tudta elválasztani egymástól Magyarország és Európa ügyét: magyar honfiköltő volt és Európa költője egyszerre. Milyen mai és aktuális ebben is!
Képzeletét a «nagyszerű halál» gondolata izgatta, a «sír hol nemzet süllyed el». Ez a rettenetes álom is közel jött hozzánk azóta: szinte szószerinti, tökéletes és fizikai megvalósulással fenyegetve. Vörösmarty nem sejthette még a mai háborút, mely ha minden gyilkos eszközét alkalmazza, gázaival és bombáival csakugyan egész tartományokat irthat ki rövid idő alatt. De ismerte az ember önzését és kegyetlenségét, a homlokára írt «testvérgyűlölési átkot», mely még veszélyesebb és gyógyíthatatlanabb ha tömegekről és nemzetekről van szó. Nemcsak a magyar nemzet költője volt, hanem általában a nemzeti létforma költője, az európai nacionálizmus költője. Nem volt előtte szentebb név a nemzetnél, hacsak nem magáé az emberé; de költészete nem szépített semmit, a nemzetet époly kevéssé, mint az embert.
Tudta hogy miként az emberek, úgy a nemzetek is képesek bűnökre és elfajulásokra. Előrelátta a modern nacionálizmus kinövéseit, melyeket csak a mi korunk ismert meg igazán. Érezte a sokféle titkos kapcsolatot amely szent eszmék és gazdasági érdekek, termés és háborúk, üzleti szabadság és emberi rabság között szövődött e komplikált modern világban. Tudta hogy a nemzet önállósulhat azoktól akik alkotják, mitológiai szörnnyé válhat mely önmagát gyötri és saját gyermekeit eszi. Már ő birkózott a nemzet és állam viszonyának, s a «totális államnak» problémáival, melyről ma oly sokat beszélünk. Lázas fantáziája elképzelte a nemzetet végső lealjasulásában, amikor polgárai már csak átkozni tudják nevét.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért!
Neve szégyen, neve átok…
Izgatottan küzdött a zsarnokság és diktatúra gondolatával, mintha érezte volna, hogyan fog ez a gondolat napjainkban új mentségeket és modern színt kapni. Egy verse, Az Emberek, szinte politikai kivonat lehetne, melyben a külömböző államformák egymásután leálcázódnak, s álcájuk alatt megmutatják a meztelen ember. A nép hull, amint atyái vétkeznek. Jön a Törvény, s a Törvény újra öl… És végre a dicsők: hatalmas lábuk törvény fölött… Egy strófájában mintha a modern háborús propaganda és zsurnálizmus kritikáját hallanók:
Istentelen frigy van közötted,
ész és rosszakarat!
A butaság dühét növeszted,
hogy lázitson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
bármelyik győz, az ember vész,
ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
Ime a mai Vörösmarty: rettenetesen, véresen aktuális költő. Igazában nem is a témák és gondolatok teszik aktuálissá, hanem az érzés, mely ilyeneket mondat vele, mint «őrült sár», vagy ami a következő strófában van: «az ember fáj a földnek». Igen, pontosan ez a mi, mai érzésünk: az ember őrült sár, és fáj a földnek. Vörösmarty még azt is elképzeli hogy az Isten elborzad, amint látja zord művét, az embert, és beleőszül a borzadásba. És mégis, nem szeretném evvel a sötét hangulattal fejezni be ezt a sötét felolvasást. Vörösmarty, annyi kedves, játékos, vídám vers szerzője, távolról sem rideg és embertelen pesszimista, noha a kétségbeesés époly erős szenvedéllyé tud nőni benne, mint bármely más érzés vagy izgalom. De époly izgatott indulattal kapja meg olykor a misztikus remény, s valami vallásos és viziós hit is. Utolsó nagy verse, a Vén Cigány, mely bizonnyal a világ legszebb és legkülönösebb verseinek egyike, a zord fantázia vad és borús képeiből váratlanul prófétai újjongásba és derűbe torkoll. Lesz még egyszer ünnep a világon!
Majd ha kifárad a vész haragja
s a viszály elvérzik a csatákon.
Az utolsó szó amelyet a sötét, félőrült és Istennel hadakozó Vörösmarty kimond, ez a ragyogó, józan és vallásos szó: Béke! Nemzetünk büszke lehet, mert a magyar hazafiság nagy költője nem a háború véres Tyrtaiosa, hanem a béke elragadtatott s önkívületben égő sámánja.
Ahogy már régen is írtam róla, a költő aki minden dolgok végére jutott, minden dolgok végén új remények kéjét, új örömök borát találja. Ez a kétségbeesett pesszimista végső és legszebb szavaival bízni és remélni tanít. Ismét nagyon aktuális tanítás, mert mire van több szüksége az emberiségnek, mint bizalomra és reményre? S mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, mint az a sötét megnyugvás a rosszban, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt és mindig így lesz! Talán ez a megnyugvás teszi lehetővé a világ új katasztrófáját, talán ez a legnagyobb bűn az emberiség ellen! Vörösmarty nem esik ebbe a bűnbe. Szenvedélyes lelke lázadni és kétségbeesni tud, de megnyugodni a rosszban egy pillanatra sem. S minden kétségbeesésen túl újra és újra fölvillan benne a leküzdhetetlen, nagy, vallásos remény, mely a vér és gyász özöne fölött is egy új Noé-bárkáját ígéri. Az emberhit új, szent menedékét, mely lassankint magába gyűjti a nemzeteket hogy megőrizze őket a Béka új világa számára.
Nyugat, 1935. 12. szám
