Magyarország működik, erre gondolok, miközben a napfényben ülök a Korányi kórház kicsit lepukkant, de lombos kertjében, laborra várva. Ami kisebb csoda, mert mindenre költöttek az elmúlt években, csak arra nem, hogy működjék.
Azért működik, mert vannak benne emberek, akik működtetik. Mindannyiukra nagyon büszkék lehetünk.
A nővérre, aki fél évvel ezelőttről emlékszik rám, és miközben az egyik kezével telefonál, a másik kezével vért vesz, még megjegyzi, hogy jól áll az új hajszínem.
A doktornőre, akivel hónapokig nem tudtam beszélni, mert külföldön volt, de emlékezett rá, hogy a két évvel ezelőtti tüdőrákra CT-t kell rendelnie nekem, és el is rendeli (bár azt nem kérdezték meg, hogy jó-e nekem az időpont: ilyen korlátok között működünk), miközben megjegyzi, hogy milyen csinos vagyok.
A CT nővérre, aki mosolyogva íratja alá velem a papírokat, és félóránként odatelefonál a laborba, hogy nincs-e már kész Babarczy Eszter vérképe, mert CT-re vár.
A CT asszisztensre, aki végtelenül kedvesen bocsánatot kér, mert nem vette észre, hogy a bal karomban már van egy kanül a kontrasztanyaghoz, és a jobb karomba is akar dugni egyet.
Remény van bennem és öröm. Vannak emberek, akikkel lehet építeni. Ezt a reményt és örömöt érzem szétáradni az április végi napsütésben az egész városban. Jó egy új kezdet. Boldog vagyok, hogy részese lehetek
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. április 30-án.
