Fölmérésünk célja: megvizsgálni, hogy saját véleményük szerint valóban szükségük van-e a mai fiataloknak nagyobb függetlenségre a családon belül, és elég önállóak-e ahhoz, hogy meglevő szabadságukat okosan használják ki, mi a véleményük önmagukról, kortársaikról, a szerelemről, magánéletről.
A tizennégy kérdésből álló kérdőívet több város különböző iskoláinak azonos korosztályhoz tartozó (18-19 éves) diákjai töltötték ki, többé-kevésbé őszintén. A több mint 200 megkérdezett között egyforma
arányban volt fiú és lány, nagy- és kisvárosi. A kérdőíveken lehetőséget adtunk megjegyzésre is. Az összeállt anyag feldolgozásakor elsősorban az
ÖNÁLLÓSÁG
kérdését vizsgáltuk. Az egyenes rákérdezésnél 90 százalék felelte, hogy igen, önállónak érzi magát, legalábbis jórészt. Kevesen írják az ellenkezőjét, azok is anyagi okokkal magyarázzák az önállóság hiányát. Egyesek viszont, amikor konkrétan meg kell határozniuk, hogy mi az, amiben önállóan dönthetnek, választhatnak, meglepően elbátortalanodnak. Kiderül róluk, hogy tulajdonképp igen kis területre korlátozódik az önállóságuk.
Nagy azoknak a száma, akik nemcsak a pályaválasztásban, hanem a barátok megválasztásában, szórakozásban, öltözködésben is túlságosan kötöttnek érzik magukat a szülői meg nem értés, iskolai szigor miatt. Sokan érzik hiányát a megszabott zsebpénznek, amivel szabadon gazdálkodhassanak. Olyan diák is akadt, aki egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy az önállóság végső fokon „pénzkérdés”. De ilyen megfogalmazással is találkoztunk, hogy „amíg a szüleim tartanak el, addig nem is lehet magánéletem”. A megkérdezettek jó része az „elengedhetetlenül” fontos zsebpénzt szüleitől várja és valamilyen formában – rendszeresen vagy alkalomszerűen meg is kapja. És nem csak a zsebpénzzel kapcsolatban találkoztunk hasonló „tálcán kapottsággal”. („Mi, kérem, törjük a fejünket, hogy mit is kezdjenek a szabadidejükkel, mindenfélét szervezünk, de többnyire passzívak maradnak” – panaszolta egy tanár.) Mi viszont azt a tényt találtuk meggondolkoztatónak, hogy azok a fiatalok, akik nyáron megdolgoznak az évi zsebpénzükért, önállóbbak, magabiztosabbak, s a szabadidejükkel is inkább tudnak mit kezdeni. Ez a különbség a válaszok hangvételében is jól érezhető.
Kisvárosi alanyainknál egy sajátos jelenséggel, a megfogalmazás, a gondolat készen kapottságával találkoztunk. A válaszok gyakran sablonosak, felnőttek szájíze szerintiek. Ezek alapján két dologra lehet következtetni: tartózkodásra a felnőtt kérdezővel szemben, vagy – rosszabb esetben – kritikátlan gondolkodásra, igénytelenségre. De ha a vizsgált korosztály nagy többsége érettebb, felkészültebb az életre, mint amennyire a kérdőívek alapján látszik, annyit mégis állíthatunk, hogy jó részüknél a modernség, önállóság s az óhajtott szabadabb választás igénye csak a divatos öltözködésig terjed (farmer, lehetőleg valódi) nemre való tekintet nélkül. Az ún. generációs probléma is kimerül abban, hogy a felnőttek „ezt nem értik meg”. Arra senki sem panaszkodott, hogy nem gondolkodhat szabadon vagy nem válogathatja meg olvasmányait.
HATÁSOK, BEFOLYÁSOK
„Kinek van joga beleszólni magánügyeidbe?” – A válaszok 70 százaléka szerint csakis a szülőknek van joguk beleszólni, illetve – helyesbítettek néhányon – tanácsot adni. Csak egyetlen diák hagyja, hogy „papoljanak és rendezi a dolgait saját feje szerint”. Rendszerint családi ítélőszék elé kerül a diákgond, ha igaza van a csemetének, ha nincs. És marad a „mi azt jobban tudjuk” vagy „csináld fiam, ahogy mondom, és kész”. Az már a tizennyolc év nevelési kudarca, ha az ilyen megbeszélés hatástalan marad. Az önmagát önállónak érző 90 százalék viszont olyan szép szám, hogy kénytelenek voltunk arra gondolni: ennél a kérdésnél önmagukat akarták jobb színben feltüntetni, azáltal, hogy megértőnek mutatkoznak szüleikkel szemben. Nem túlzás azt állítani, hogy a gyerekre a vele egykorú közösség a szülőknél jóval nagyobb befolyást gyakorol. Éppen ezért arra is gondoltunk, hogy meg kell vizsgálnunk: milyen az egyén viszonya a kortárscsoporthoz?
A megkérdezettek kb. 65 százaléka barátkozik saját korosztálybeli fiatallal. Az eltérés legfennebb + 1 év. A barátok megválasztásában többnyire különböző szempontok érvényesülnek, de a közös érdeklődési kör a döntő. Kérdéseket tettünk fel arra vonatkozóan, hogy egyedül vagy társaságban érzi jobban magát az illető fiatal, milyen irányban befolyásolja baráti köre, szeretné-e vezetni a kortárs csoportot?
Természetesen sem a szülőknek, sem a tanároknak nem mindegy, hogy milyen társaságban tölti idejét a gyermek vagy a diák, de a fiatalok épp a barátok megválasztásában tűrik legkevésbé a beleszólást. „Azzal barátkozom, akivel jónak látom, különben is az ész a fontos, nem a haj; Barátaim befolyásolnak, hogy ne nézzem a világot olyan tragikus szemmel; Amikor sétálásról, szórakozásról van szó, befolyásolnak; Ha nem is vagy ok kész az eltervezett munkámmal, elmegyek velük, hogy ne legyek az egyedüli, aki otthon marad; Baráti körömnek nincs különösebb befolyása abban, hogy mit miért és hogyan teszek, nem változtatják meg a véleményemet, terveimet”. Nagyon sok hasonló választ kaptunk az említett kérdésre. Általában ha el is ismerik, hogy befolyásolja őket baráti körük, akkor is sürgősen megjegyzik, hogy csakis jó irányban.
Érdekes jelenséget figyeltünk meg annak a kérdésnek kapcsán, hogy egyedül vagy társaságban érzik jobban magukat. A nagyvárosi, több szórakozási lehetőséggel rendelkező diákok 80 százaléka szavaz az egyedüllét mellett. Kisvárosban sokkal nagyobb gond a hol és kivel szórakozás. „Általában elmegyek velük oda is, ahová nincs kedvem, de megteszem, mert amikor nekem van kedvem, esetleg nem lesz hova mennem”.
A baráti kör nem egy esetben eszmecsere lehetőségét is jelenti a közös szórakozás mellett. Ebben a korban természetes tünet, hogy el szeretnék mondani minden gondolatukat. Épp ezért vallja talán a megkérdezettek nagy része legjobb barátjának azt, akivel a legtöbbet vitatkozik, „veszekszik a nézeteiről”. Minden osztályközösségen belül több csoport is kialakul, tehát több vezető található. Minket elsősorban az érdekelt, hogy mennyire tudatos, vagy ösztönös e „szerep” keresése. Alig pár diák vallotta be, hogy szeretne vezetni, de paradox módon ezeknek nem volt barátjuk, a magányosságtól szenvedtek.
A tagadó válaszok nagy száma viszont arra enged következtetni, hogy a megkérdezettek jó része a „jólneveltség” hatására hamis választ adott. Nem illik ugyanis a „nagyravágyást” – ahogy esetleg értelmezhették a vezető fogalmát és szerepét – beismerni. Egyszerűen tehát álszerénység diktálta ezeket a válaszokat. „Nem jó, nem szép feltűnni” – írják a diákok. És ezt nem csak a soron levő kérdés kapcsán hangsúlyozták. Legyen szó akár öltözködésről, akár szórakozásról, mindig előttük a nevelői intés: bármit tégy, csak ne kelts feltűnést. (Ideje lenne tisztázni a felszabadultságtól, a természetességtől a feltűnni-akarásig terjedő értékskála fogalmait, véleményünk szerint ugyanis a tisztázatlanság gátló tényezőként visszahat a jellem fejlődésére).
Egy másik sajátos probléma:
A DIÁKSZERELEM
Egyesek ebben látják az önállóság, a magánélet egyetlen megnyilvánulási formáját. De ugyanakkor az is igaz, hogy az iskola, a szülők, az előítéletek itt érvényesítik legtúlzottabban hatásukat. De valljanak erről a diákok: – A diákszerelem a legtermészetesebb érzés ebben a korban. – A szexuális felszabadultság – szerintem korai és felesleges.
A válaszok változatosságából az tűnik ki, hogy a válaszadók – különösen a kisvárosiak – nézetei jobbára megegyeznek a leányregényekből ismert megfogalmazásokkal. Szép dolog a diákszerelem, de hamar elmúlik – Írják sokan, bár épp az adott időszakban szerelmesek, ami világosan kiderül többi válaszukból. Ugyanez a helyzet a szexuális felvilágosultsággal. Egy kérdőíven belül is nagyon ellentmondóak a válaszok. Közvetve mondhatnánk úgy is, hogy keresztkérdés alapján kiderült: jó részük rendelkezik tapasztalatokkal, mégsem hajlandó beszélni róluk.
Maradnak továbbra is a szűk baráti körben szerzett „tapasztalatcserék”. Hogy miért nem beszélnek szívesen erről a kérdésről, az talán egy XII.-es fiú válaszából derül ki leginkább: „Ha fiú az illető, aki ilyesmiről beszél, megvetem, ha lány, egyenesen utálom”. Mi ez, ha nem előítélet, még csak nem is új megfogalmazásban? És ennél a kérdéscsoportnál a fiúk merevebbek. Külön kategóriát képeznek a művészeti iskolások. Ott, ahol éveken át együtt rajzolnak modelleket, kevésbé érdekes a másik nem. Sokkal gátlástalanabbak, természetesebbek. Úgy tűnik, hogy igazuk van azoknak a fiataloknak, akik azt állítják, hogy nagyobbfokú nyíltság egy egészségesebb légkör kialakulását segíti elő.
Az eddig tárgyalt két nagy kérdéscsoport, az önállóság és szerelem metszéspontjában áll:
A MAGÁNÉLET
Az íven is ezért hagytuk utoljára a kérdést: – Van-e magánéleted? A válaszokból: – Mindenkinek van magánélete, van, aki megosztja ezt valakivel, van, aki nem. – Az életem már maga magánélet. Mindig nekem kellett mindenről döntenem. – Persze, például a szerelem. – Nincs.
A megkérdezettek 50-50 százalékban válaszoltak igennel, illetve nemmel. És itt egy újabb ellentmondás. Bár szerintünk is nagyon sok mindent foglal magába ez a fogalom, mégis szembeötlő az a tény, hogy a magát önállónak vélők közül milyen soknak „nincs magánélete”?
„A magánélet maga az ember, az egyed lelki viszonyulása valakihez, valamihez” – írja egy önálló gondolkodású fiú. „Igazi értelemben nincs magánéletem, csak szellemi magánéletem van” – vallja egy másik.
Ha azokra az egyszerűbb meghatározásokra gondolunk, amelyek szerint a magánélet az, amiről csak magamnak adok számot, saját akaratomból végzett tevékenység összessége, a tagadó válasz egyetlen diák részéről sem elfogadható. Legfennebb a már említett okokon kívül, arról lehet szó, hogy valaminek a hiányát érzik, ami pontosan bennük sem körvonalazott.
Felmérésünk fiatalok véleményét vizsgálta függetlenség, önállóság kérdéseiről. Megállapításai figyelemre méltó helyzeteket, vélekedéseket és továbbgondolási a késztető következtetéseket tárnak fel. Összesítettük és közzétettük őket – ha nem is a kérdés kimerítésének igényével, hiszen a vizsgált kérdés alaposabb megismeréséhez figyelembe kell vennünk társadalmunk más döntő tényezőinek, az iskolának, ifjúsági szervezeteknek stb. szerepét és hatását. Ifjúságunk legmegfelelőbb életformáját társadalmunk mozgástörvényei alakítják ki. És ezt segítheti elő egy-egy, akár csak részletkérdésekre kiterjedő vizsgálódás is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.
