Az Erdélyi Múzeum-Egyesület annak idején úgy köttette be Kelemen Lajos számára A Székelyföld leírását, hogy elegendő üres lap álljon rendelkezésére megjegyzések, pótlások beírására. Kelemen még fényképeket is ragasztott ezekre a lapokra, s jobb híján emlékezetből, saját kezűleg rajzolta le az utolsó szakállszárítót, amit még fiatal korában Nagyteremiben látott. Gyöngybetűit mindig megilletődéssel nézegettem, s közben arra gondoltam, hogy mi minden pusztulhatott még el az Orbán Balázs és Kelemen Lajos közötti időben.
Érthető tehát, ha különösen megörvendeztetett Erdélyi Lajos páratlan vállalkozása, az, hogy Orbán Balázs fényképanyagát fellelve, időt, fáradságot nem kímélve addig nem nyugodott, amíg a fontos dokumentumok egy részét, a fényképező portréjával kiegészítve nem helyezte el Orbán Balázs életművének egészébe. A különleges téma magával ragadta Erdélyit, s a fotóriporternek nincs oka a bánkódásra, amiért ez alkalommal a kutató módszerességével kényszerült dolgozni. Célja megállapíthatólag az volt, hogy a modern felszereléssel fényképező és filmező, a mesterséges holdak segítségével televíziót néző mai emberrel megértesse: a fényképezés hőskorában a szakma művelése sokszor kívánt hősi, férfias elszántságot. Ez az igyekezete késztette arra, hogy olvasmányos összefoglalóban tájékoztasson a fényképezés történetéről, az erdélyi fényképezés kezdeteiről, és végül, hogy a riporter könnyedségével és a fotós hozzáértésével rajzolja meg a fényképező Orbán Balázs alakját. A kolléga szolidaritása beszél belőle, amikor menti a gyengébben sikerült felvételeket, amikor felhívja a figyelmet a művészi intenciókra, amikor értékeli és tiszteli a nehéz körülmények között is eredményesen dolgozó elődöt. A fényképező Orbán Balázs képét természetesen a közölt felvételek formálják meg véglegesen, hiszen a fotók eredeti felirataiból a kutató tudós műhelytitkaiba is bepillanthatunk.
Erdélyi elérte célját: tiszteljük a nagy kutatót, aki a kor kínálta legmodernebb eszközökkel örökítette meg a szülőföld képét. Ezen túlmenően azonban könyve – az erdélyi fényképezés múltjáról szóló fejezete éppen úgy, mint maga az első közlésben megjelenő évszázados képanyag – a múlt kutatói számára több tanulsággal szolgál.
A történeti részről szólva nemcsak azt tartjuk fontosnak hangsúlyozni, hogy úttörő jellegű s valójában első igényesebb megfogalmazása a témának, hanem azt is, hogy érdekes művészettörténeti jelentőségű kérdést is megbolygat, nevezetesen a portréfestészet és a fotóművészet kapcsolatát. Az arcképfestőnek nagy versenytársa lett a fényképész. A fénykép gyorsabban készül és olcsóbb, mint a festmény vagy rajz, sokszor bizony élethűbb is, nem véletlen tehát, hogy a portréfestők közül sokan megpróbálkoztak az új művészet szolgálatával is.
Szathmáry Pap Károly Bukarestben udvari festő és fényképész egy személyben, de hamarosan elébevágnak olyan fiatalok, akik teljes erejükkel a fényképezés sikeréért küzdenek. Valószínűleg a speciális festői látásmód akadályozta Barabás Miklóst abban, hogy a fényképezés terén is figyelemreméltót alkosson, a festőnek gyenge Vastagh György azonban már jobban boldogul a fényképezéssel. A fényképezésre való átváltás oka vagy a nagyobb jövedelem reménye, vagy a múzsa hűtlensége. Meglehet, hogy több XIX. századi festőnk kísérletezett vele, mint ahányról tudunk, s nagyon hasznosnak ígérkezik, ha sikertelen művészi sorsokat nyomozva szétnézünk idegen földet járó vándorfényképészeink között is.
Orbán Balázs megtalált eredeti felvételeinek jelentőségét nem kell hosszadalmasabban méltatnunk. Rég elpusztult vagy átalakított műemlékeket, kastélyokat és falusi házakat, a korai kapitalizmus ipartelepeit, bányáit, városait, életképeket, az akkor még élő népviselet vidékenként változó, jellegzetes darabjait őrizték meg számunkra, egyszóval a hajdani élet olyan tárgyi emlékeit, melyeknek nem egy esetben ma már csak bottal ütheti nyomát a kutató. S bármennyire igyekszik például Keleti Gusztáv, Orbán könyvének egyik rajzolója híven másolni az elébe adott fényképeket, pusztán az arányok megváltoztatásával annyit torzít, hogy pillanatig sem marad kétséges számunkra az eredeti felvételek forrásértéke. Jól példázza ezt a könyv 8. és 9. műmelléklete, ahol az eredeti fénykép szomszédságában láthatjuk a róla készült másolatot. Különösen a művészettörténet és a néprajz művelői nyernek sokat a fényképek közlésével. Előttük áll Bethlen Kata szalmafedeles kastélya, a szarvasaganccsal díszített tető, a székely kúria, a régi templom, a rézveretes láda, a művészi ötvösmű, a székely viselet jónéhány változata; mindez a maga keresetlenségében, olykor bizarr költőiségében.
Valamennyiünk számára fontos kérdést vet fel Erdélyi, amikor Orbán Balázs fotóhagyatéka további sorsán gondolkozik. Ez az anyag szervesen hozzátartozik az erdélyi táj múltjának legnélkülözhetetlenebb „elbeszélő” forrásaihoz, de funkcióját csak akkor tudja betölteni, ha nem a könyvtári status quo-t, hanem a tudományos kutatást szolgálja. E fényképeket a könyvtári könyvnek kijáró gondozás illeti meg. Felhasználásukat legalább olyan segédeszközökkel kell megkönnyíteni, mint amilyen a könyvtári cédulakatalógus.
De Erdélyi Lajos nemcsak ezt az anyagot ajánlja a történelmi diszciplínák művelőinek a figyelmébe, hanem szót ejt más fényképészekről is, akiknek hagyatéka még fellelhető és tudományos szempontból hasznosítható. A múlt századi fényképezés igényes kolozsvári művelőinek, Veress Ferencnek és a Dunki műteremnek a művészi hagyatéka teljesen kiaknázatlan. Pedig tudjuk, hogy a régi Kolozsvár képe csak a Veress-fotók közvetítette formában él bennünk, és hogy a XIX. század urbanisztikai kérdéseihez ezek nélkül alig-alig szólhatunk hozzá. De vajon Veress csak Kolozsváron dolgozott, és számottevő kolozsvári képe is csak annyi van, amennyit az Egyetemi Könyvtárban lévő albumából ismerünk? Nyilvánvaló, hogy nem. És ha egyszer valaki nem sajnálná a fáradságot, hogy az Erdélyi Lajoséhoz hasonló lelkesedéssel és ügyszeretettel egyáltalán számba vegye ezeknek a gyűjteményeknek az anyagát, bízvást mondhatjuk, szenzációs meglepetésben lenne része.
De ha már itt tartunk, nem őriz-e pótolhatatlan felvételeket a kolozsvári Szabó Dénes, a marosvásárhelyi Marx József, a szebeni Josef Fischer, a hátszegi Horváth József és még sok fényképészünk gyűjteménye – ideszámítva az amatőröket is –, akik munkásságukkal akarva-akaratlan fontos dokumentumanyagot hoztak össze a műtörténészek, néprajzosok és történészek számára? Ez az anyag azonban mindmáig csak nagyon kis mértékben épült be a kutatásba.
Csak helyeselhetjük tehát, hogy Erdélyi felveti a fényképészeti múzeum megteremtésének gondolatát. Azt hiszem, kutatási nehézségeik során már sokan hiányolták ezt az intézményt, ahol a pusztulásnak indult lemezeket restaurálnák, s az elfelejtett filmtekercsek titkait fényképkatalógusok kínálnák az érdeklődőknek. Erdélyi Lajos könyve a száz dokumentumfotó közlésével mindennél beszédesebben bizonyítja, hogy a könyvtári, levéltári és múzeumi kutatás hiányos, ha nem veszi tekintetbe a témát érintő, dokumentum értékű fotóanyagot. A könyv borítólapja hangulatos, híven idézi a kort és ízlésvilágát, a képek szerkesztése jó, céltudatos, a képmagyarázatok Orbán Balázs szövegeiből történő összeállítása ötletes. Csak sajnálhatjuk, hogy a kolozsvári nyomda nem tett meg mindent a könyv gerincét tevő képanyag színvonalasabb kivitele érdekében.
A kísérlet úttörő, s ha Sütő András szép előszavában még attól tartott, „talán föl sem tűnik az olvasónak, hogy az »erdélyi ritkaságok« újabb kincse kerül birtokába”, most már elmondhatjuk: föltűnt. A könyvkereskedésben hiába keressük a könyvet. Órák alatt fogyott el.
Orbán Balázs: Székelyföld képekben. A bevezető tanulmányt írta, a fényképeket másolta Erdélyi Lajos. Sütő András előszavával. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Megjelent A Hét II. évfolyama 24. számában, 1971. június 11-én,