Napfényes január délelőtt. Hosszú terem, középen hosszú asztal. Köröskörül székek. A fal mentén is. Meghitt csevegés, a várakozás izgalma, itt-ott rutinmosoly. Színészek. Az „asztalfőn“ a szerző és a rendező.
A szerző: elfogódott és magabiztos, kisfiús és közvetlen.
A rendező: – mint aki a Tudást megízlelte – hallgatag, bölcs, néha mosolyog.
A szerző olvasni kezd. Még magyaráz, de aztán delejes áram indul az asztal körül. A csevegés elhallgat, figyelemmé némul. A szerző olvas, már él a Szöveg, forrósodik a dráma. Végighullámzik a termen: érzi az asztal, a székek, a falak, a színészek. Találkoztak. A költészet és előadóművészet.
Első próba…
A szerző: Sütő András.
A rendező: Harag György.
A dráma: Egy lócsiszár virágvasárnapja.
•
Sütő András: Nem dramatizáltam, de Kleist német krónikája nyomán új ablakot vágtam drámai lehetőségek felé. Történelmi dráma? Talán. De csak úgy, hogy egy mai és személyes életérzés találkozott a történelmi anyaggal. Minek a tragédiája? Tragédia. Adott körülmények között a hit is válhat tragikum forrásává… Szívesen jövök ebbe a városba, a színházhoz ifjúkori sikerek emléke fűz. Szeretettel és reménységgel hagyom itt darabomat.
Harag György: Mintha hazatérnék…: Szeretek rendezni ebben a színházban, szívesen dolgozom az együttessel. Igen, hazai dráma. De itt másról is szó van. A közönség a „nagy irodalommal“ találkozik majd. Rendezői elképzelésekről korai lenne még beszélni. Nehéz, de hálás feladat áll előttünk. A műhöz méltó előadást kell alkotnunk. Tavasszal, reméljük, bemutató.
•
A feszültség fölenged, a próbának vége. A székek meg ürülnek. Egy örökre. Az Andrási Mártoné.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.