Ugyancsak körül lett járva az ozsdolai medve ügye – lassan csak az nem doktorál belőle, aki nem akar. Pillanatig sem gondoltuk, hogy összeállításunk (Cikkkommentár 3. Arthur, a trófea) végleges, teljes – jött is az újabb kimerítő háttérösszefoglaló (a Tőkés Hunoré a Transindexen: Amikor a „vadászpuska” visszafelé sül el. Tények, tévhitek és tanulságok az Arthur-ügyben) meg a cikksorozat a Maszolon –, de ez már nyilván nem folytatható: tovább görgetve banalizálná a témát, úgyis unja már az olvasó, de legfőképpen ideje levonni valamilyen következtetést.
Következtetésünket a címben foglalt gondolat fejezi ki. Ha nincs a mániákus hisztériakeltés – bizonyos szempontból a „politikai korrektség” túlhajtása ez is –, és nincs a minden szarra ráharapó zsoldos média, ha megnyilvánulásaiban nem lehetne felismerni a karaktergyilkosság ösztönének megnyilvánulását, akkor ez az eset megmarad a maga szokottságában.
Megmarad a helybéliek dilemmája: pusztít a medve, mégsem lehet szabadulni tőle: nem is annyira mert tilos kilőni (a székely találékonyság kimeríthetetlen, akárcsak a mérgek listája), hanem mert pénzzé tehető trófeaként, ajándékozható állatkerteknek, törvény tiltja – és akkor talán az okokat nem is kell folytatni…. Így viszont egy másik, nagyobb dilemmával áll szemben a társadalom: egyes szervezetek büntetlenül táplálhatják a hazugság, a félrevezetés, a propaganda, a gyűlöletkeltés kultuszát a mindenre kapható sajtó segítségével.
A Transindex első címe, ami alatt a különben nem példátlan történetről tudósított, ez volt: „Egy problémás anyamedve helyett a legnagyobb eddig látott hímet, Arthurt lőtte ki Ozsdola könyékén Lichtenstein hercege.” Mint annyiszor, az esemény elemeit készen elferdítve tálalták. Hogy eredetivé, szenzációssá tegyék. Mint kiderült nem volt igaz a „problémás anyamedve”, addig nem létezett Arthur (így előkelő angolsággal) nevű medve (szerintünk még ő maga sem tudta, hogy így hívják), nem ő volt a legnagyobb barnamedve példány az erdőségben, és nem az ő lőttmedve-képét emelte ki és osztotta meg szerte Európában a feltűnési viszketegség.
A névadás, a megnevezés kommunikációs fontosságát tudjuk. Korai emberőseink a neveknek mágikus erőt tulajdonítottak, később egy bölcs kimondta, hogy „nomen est omen” – ami mellesleg elég nagy marhaság –, de ne is folytassuk, hiszen Arthur a sorsa beteljesedése után kapta a nevét.
A felsorolt hazugságok nagy része az Agent Green szervezet – tehát ahogy magát nevezi: zöld ügynök, alkalmasint fedezett ágens – diverziója, akárcsak a biztatás, hogy „el kell venni a trófeavadászok kedvét” és „kötelezővé kell tenni a tetemek elégetését”. Figyeljük? A vadászat, a trófeavadászat bűn! Vajon miért nem tiltja (mindenütt) törvény?! A tetemeket el kell égetni! Miután elvették a trófeavadászok kedvét milyen tetemek vannak még? Elevenen? Az erdőben? Vagy hazavinni? Benzinnel leönteni? Netán külön e célból létesített krematóriumban? Így nagyon meg lesznek védve…
A vadászat úri sportjának Romániában, csőcseléksajtójában sok eszelős ellenzője van. Igaz, Nicolae Ceausescu sportnak becézett vérengzései legendásak voltak, de még a Ion Tiriac „üzleti alapú” vaddisznóvadászatai is kellemetlenül visszhangoztak. Viszont a különben is „arrogáns” Adrian Nastasénak az elnökválasztási vereségébe is belejátszott 2004-ben, hogy gyakran vadászott; CTP (alias Cristian Tudor Popescu újságíró) mániája akkor pompázott fel igazából először… Igaz, hogy a romániai politikusok iszonyatos dolgokat művelnek vadászat címén, beleértve a védett fajok törvénytelen vadásazatát, de azért van vad elég, ez is tény…
De most ne róluk legyen szó. Hanem az újságírókról, a „híresekről”. Két dologra mindig kapható a román újságírók többsége: hogy hazudjon és hogy hangulatot keltsen. (Érdekes, hogy Magyarország legnagyobb vadászának költséges allűrjeire nem olyan nagy a fölförmedés – de hát ő politikusként nyilván magasabb, keresztény erkölcsi megfontolásból gyilkolássza a szükségét végző vagy éppen kukakutakodás után ellágyult vadat NERdészeivel, méregdrága kiállításra lettek, lesznek a trófeák…)
Az erdélyi, székelyföldi falvak lakói, akik ténylegesen szenvednek a medvéktől, nem haragszanak a vadászokra. És nem hazudnak! Érdemes elolvasni hivatkozott összeállításainkban a helyi önkormányzati tisztségviselők, a vadászszövetségi tagok, vadgazdasági szakértők nyilatkozatait: tárgyszerűek, pontosak, indulatmentesek, megoldáskeresőek. Vajon ezek „jönnek át” az olvasók számára is? Vagy mindent elnyom a méltatlankodás a „kegyetlenkedő”, „karanténszabályt sértő” (újabb hazugság!) herceggel szemben? Mert a nem a legnagyobb medvének a nem létező nevét örökre megjegyezzük. Igen, a sajtó jóvoltából…
Mint írtuk, így lett az újabb, sokadik medve-ügyből egy hét alatt média-esettanulmány. A zsoldos, manipulált és manipuláló média korunk és tájaink legnagyobb ragadozója. Állománya összefüggő. Mindenevő, nem veti meg a politikai hulladékot. Ott ólálkodik a házaink körül, tönkreteszi a kerítést, a zsenge gyümölcsfát, a vetést. Fertőz: propagandát, hazugságot, gyűlöletet és más kórokozókat terjeszt. Túlszaporodása gyengíti fajának egészségét, ellenállóképességét.
Őt kellene kilőni valahogy. Nem trófeának, hanem hogy egészséges társai örülhessenek az életnek. Kilőni, persze képletesen. De a Zöld Ügynököt a lehető legkonkrétabb módon meg kellene rekcumozni.
Utóirat
Miért ne remélhetnénk, hogy szövetségünk, érdekvédelmi (!) szervezetünk, az RMDSZ szakpolitikusai, önkormányzati vezetői, kormánytagjai épp ennek az ügynek a nyomán dolgozzák ki végre a szabályrendszert, amely megoldja a medveproblémát? A hisztériakeltésre ez lenne a legkreatívabb válasz.
