a béke szigetéről, a háborúba sodrodó világról, az önmagukban megtalált otthonról és arról, miért költöztek el Magyarországról
Egyszerűen így alakult – az On the Spot párosa, Cseke Eszter és S. Takács András nem tervezték, mégis három és fél éve a bolygó másik felén, az indonéziai Balin élnek. És ha már új otthonra leltek ott, filmet is forgattak a Békés megye méretű Baliról: Az Istenek szigete című, az RTL+ kínálatában levő sorozatuk spirituális utazás egy szigorú szabályok szerint élő, mégis roppant kedélyes világban. Hogyan kerül A Pál utcai fiúk az indonéz dzsungelbe? Miért a buborékba menekülés a legjobb stratégia? Hogyan hat rájuk az ukrajnai és a gázai háború a béke szigetén élve? Miért vesztettük el máris a klímaváltozás elleni küzdelmet? Minderről és sok másról is kérdeztük az On the Spot alkotóit.
– Három és fél éve Balin éltek, és évente csupán néhány hetet töltötök Magyarországon. Ilyenkor hazajöttök otthonról?
S. Takács András: Mindig Magyarország lesz a haza, de most Bali az otthon.
Cseke Eszter: És ingázunk az otthon és a haza között. Jó nagy felfordulással jár, de évente kétszer mindenképpen hazajövünk. Számunkra is fontos, a gyerekek miatt pedig elengedhetetlen, hiszen az identitásukat meghatározza a családdal, Magyarországon töltött idő. Szerencsések vagyunk, hogy van hová hazaérkezni. A hároméves kislányunknak az utazás előtti másfél hónapban folyamatosan a magyarországi házról és a kertről kellett mesélni: hogy mi hol van, hol tud majd málnát szedni, és hol találja a „salátabokrot”.
S. T. A.: A fiunk egy olyan iskolába jár Balin, ahol negyven különböző országból vannak gyerekek, megosztják egymással a kultúrájukat, a történeteiket. Tavaly novemberben apám meglátogatott minket kint, és esti meseként A Pál utcai fiúkat olvasta, a fiunk pedig azonnal mesélte tovább az osztálytársainak. Azóta együtt építik a saját grundjukat a dzsungelben. Nagyon fontos a gyerekeknek a magyar nyelvvel, a kultúrával való kapcsolat, és nekünk is fontos, hogy ők ezt fontosnak tartsák. De nem kell erőltetnünk, jön magától. Most nyáron végre eljutottunk A Pál utcai fiúk-musicalre, a végén állva énekeltük vagy kétezer emberrel együtt, hogy „a grund mi vagyunk”, és persze a fiunk is betéve tudta a szöveget.
Cs. E.: De van a távolságnak egy kevésbé romantikus oldala is. Valahányszor hazajövünk, és Budapesten kiszállunk a repülőből, olyan, mintha Bali nem is létezne, és ugyanez történik visszafelé menet: kinn a magyarországi életünk tűnik nagyon távolinak. Élesen elválik egymástól a kettő. Most két helyen érezzük otthon magunkat a világban, de valójában önmagunkban kell megtalálnunk az otthont, és akkor a földrajzi távolságok kevésbé meghatározóak.
– Több interjúban meséltetek a kiköltözés okáról. A fiatok születésének körülményei, a magyar egészségügy, egészen pontosan a szülészeti erőszak volt az, amiért úgy döntöttetek, hogy a második gyermeketek már nem itt, hanem Balin, egy korábbi forgatásotok alkalmával megismert bába klinikáján jöjjön a világra. Nehezteltek Magyarországra?
Cs. E.: Neheztelés egyáltalán nincs bennünk, csak fájdalom. Nem azért mentünk el Magyarországról, mert nem bírtunk itt tovább élni, nem tervezgettük hosszan, egyszerűen így alakult. Ebbe a könnyedségbe és spontaneitásba pedig nem volt nehéz beleélnünk magunkat, de amikor először leesett a tantusz, hogy egy ideig talán nem is akarunk hazaköltözni, az már kijózanító felismerés volt.
S. T. A.: És nem segít a helyzeten, amikor a minket meglátogató barátok és rokonok, sokan közülük velünk egykorú, kisgyermekes szülők, azon aggódnak, hogy Magyarországon ki fogja tanítani a gyerekeiket az iskolában, és ki fogja meggyógyítani őket, ha betegek lesznek.
Cs. E.: Nem égettük fel magunk mögött a Magyarországra vezető hidakat, évente két-három hónapot itt töltünk, mindig is ez lesz a hazánk, és tudjuk, hogy egyszer majd visszatérünk. Egyelőre azonban még kitart az a különös érzés, hogy most egy ideig a világ másik végén, Ázsiában élünk.
S. T. A.: Mindig is az volt a munkánk, hogy elmerüljünk egy-egy kultúrában, azt átszűrjük magunkon, és próbáljuk visszaadni a filmjeinkben. Most is ez történik, csak ezúttal sokkal mélyebb és hosszabb a merülés. És aki megnézni a Baliról szóló epizódokat, az talán könnyen megértheti, mi az, ami ott marasztal bennünket.
– Kislányotok születése felülírta az itthon szerzett traumákat?
Cs. E.: Begyógyította a sebeket. Most már csak arra koncentrálok, hogy minél többet beszéljek a probléma megoldásáról, és másokat is erre biztassak. A szülészeti erőszak közügy, hiszen még a demográfiai mutatóinkra is kihat. A férfiakat bevonva kell beszélnünk róla: hosszú távú hatásai mélyre gyűrűznek a nő és a férfikapcsolatában, a családban és a gyereknevelésben egyaránt. Sokáig az apa és az anya mentális állapota határoz meg szinte mindent, és a feldolgozatlan traumák megbéníthatják az egész családot.
– Nem terveztétek a balinéz életet, csak így alakult. Mi fogott meg benneteket az apró szigetben?
Cs. E.: Sokkal könnyebnek és természetesebbnek tűnik az élet. Számos problémával küzdenek ott is, de a társadalmi feszültségek egészen máshogy jelennek meg, mint nálunk. Szorosabb viszonyt ápolnak a természettel, és erősebb kötelék fűzi őket a közösséghez. Nem is nagyon élhet senki a közösségen kívül. És ez nem valamiféle romantikus mítosz, számukra ez a mindennapok valósága: előírások, rítusok és folyamatos tevékenység. Napközben a „polgári” foglalkozásukat végzik, utána hazamennek, és kezdődik a munka a családért és a közösségért. Ebből a szempontból a balinézek élete sokban hasonlít egy súlyosan leterhelt európai vagy észak-amerikai dolgozóéhoz, aki ki sem lát a túlórából, de a mentalitásuk mégis egészen más. Számukra ez nem többletterhelés, hanem az élet természetes ritmusa.
S. T. A.: Bizonyos szempontból nincs különbség a felnőttek és a gyerekek között. Szigorú hierarchiában élnek, de a felnőttekben mégis van egyfajta ellenállhatatlan infantilizmus, ami miatt csodálatosan kapcsolódnak a gyerekekhez. Egyszer mentünk hazafelé a hegyekből, és megálltunk egy út menti étteremben, ahol nem volt rajtunk kívül senki. A gyerekeink a kezükből pisztolyt formálva elkezdtek lövöldözni egymásra. Rohangáltak összevissza, mire a pincérek és a szakácsok is beszálltak a játékba, és nem túlzok, húsz percen át üldözték egymást önfeledten.
Cs. E.: Annyit még életünkben nem nevettünk.
S. T. A.: És ez sehol máshol nem történhetne meg. Európában néha azon kapjuk magunkat, hogy szorongunk, hogy mikor szólnak majd ránk, ha a gyerekek hangosan játszanak.
– Változtatott rajtatok a sziget?
S. T. A.: Én a legkevésbé sem számítottam rá, hogy egyáltalán odaköltözünk. Amikor tizenkét éve Balin jártunk, mondtam Eszternek, hogy sosem laknék ott, mert spirituálisan túl sok, túl nehéz. Most alig ezer méterre élünk onnan, ahol ezt nagyon határozottan kijelentettem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy heti ötször jógázni fogok, ahogy azt sem, hogy a saját kereszténységemhez egy hindu-buddhista szigeten kerülök majd közelebb.
– Az Istenek szigetében az egykori királyi család immár csak kulturális és szakrális szerepet betöltő leszármazottait is bemutatjátok. A herceg – akinek az édesanyja ausztrál – a saját példáját felmutatva arról beszél, hogy a balinézek is rasszisták, csak éppen ott kifinomultabb a dolog. Számotokra bevándorlóként ez a rasszizmus miként nyilvánul meg?
S. T. A.: Mi ebből nem sokat érzékelünk. Felszabadító érzés abszolút kisebbséginek lenni. Egy 270 milliós muzulmán országban ott ez a 4-5 milliós hindu-buddhista sziget, ahol él egy pár tízezres külföldi közösség, és ennek vagyunk a tagjai magyarként. Eszter erdélyi, számára a kisebbségi lét a természetes életforma.
Cs. E.: Nagyon komfortosan érzem magam ebben a közegben. De visszatérve Balira: abban a környezetben sosem lehetsz eléggé balinéz, ha nem ott születtél, és az őseidet nem tudod visszavezetni sok-sok generációra, akkor nem lehetsz egyenrangú velük. Ugyanakkor végtelenül elfogadóak és toleránsak a külföldiekkel, egészen addig, amíg a külföldiek tisztában vannak a saját identitásuk határaival. Amint valaki megsérti a szabályokat, akkor határozottan és keményen reagálnak. Ha influenszersztárok meztelenül felmásznak a szent vulkán tetejére, és onnan fotót posztolnak az Instagramra, akkor gyorsan összezár a közösség, és elzavarják a betolakodókat. Nagyon helyesen. Nem hagyják megszentségteleníteni a kultúrájukat.
– A béke szigetén hogyan élitek meg az ukrajnai és a gázai háborút?
S. T. A.: 2022 februárjában a Csendes-óceán és az Indiai-óceán találkozásánál fekvőszigetcsoporton, Raja Ampaton forgattunk. Se wifi, se térerő, két hétig fogalmunk sem volt, hogy mi zajlik a világban. Amikor viszszaértünk a hotelbe, bekapcsoltuk a tévét, és szembesültünk vele, hogy kitört a háború. Két hétre eltűntünk a térképről, és mire újra felbukkantunk, az orosz hadsereg benyomult Ukrajnába. A helyi amerikai nagykövetség egyik munkatársával beszélgettünk, és ő akkor azt hitte, hogy Putyin tíz nap alatt elfoglalja Kijevet. Ennek lassan két és fél éve. Pont azon a héten kellett beadni a fiunk jelentkezését az iskolába, és döntenünk kellett, hogy jelentkezünk-e a magyar erdei iskolába, vagy Balin maradunk, és ott kezdi el a sulit.
Cs. E.: A háború kitörése volt talán az utolsó lökés, ami elvezetett a döntéshez, hogy kinn maradunk.
S. T. A.: Azóta a fiunk kéthetente megkérdezi, hogy tart-e még az ukrán háború, és mi történik éppen. Igyekszem zanzásítva elmesélni neki az aktuális eseményeket. Akkor vagyok csak bajban, ha megkérdezi, hogy Magyarország melyik oldalon áll.
– Korábbi forgatásaitok során több konfliktuszónában jártatok, Afganisztántól Gázáig. Ezek a tapasztalatok segítenek értelmezni a pusztítást?
Cs. E.: A fiunk mindig kikérdez minket a háborús tapasztalatainkról. Próbáljuk az ő nyelvén megfogalmazni, mit jelent egy háború. Gázáról próbálunk nem beszélni előtte, ugyanis több filmet is forgattunk ott, és mélyen felkavar, amit most a hírekben látunk. Könnyen lehet, hogy valamelyik korábbi szereplőnk részt vett a tavaly október 7-ei támadásban, amikor a Hamász fegyveresei lemészároltak több mint ezer embert. És ott vannak a másik oldalon az izraeli szereplőink, akik közül többen azt gondolják, hogy ne menjen be humanitárius segély Gázába, mert az éhínség majd segít megoldani a helyzetet. Elborzadva figyeljük a pusztítást és a gyűlölet újratermelését.
– Az On the Spot legelső epizódját is Gázában készítettétek, és később is visszatértetek a területre, az a forgatás különösen drámaira sikerült.
S. T. A.: Éppen ott voltunk, amikor az al-Kasszám, a Hamász fegyveres szárnya egyik vezérét megölte az izraeli hadsereg. Az autó romjainál kezdtünk forgatni azzal a huszonegy éves sráccal, aki összeszedte a kilőtt parancsnok testrészeit a temetéshez. A kameránk előtt megesküdött, hogy felrobbantatja magát Izraelben. És ezt a gyűlöletet szorozzuk meg negyvenezerrel. Épp ennyi halálos áldozata van eddig a mostani gázai háborúnak.
– Az említett filmetek egy jelenetében jött a telefon, hogy a fixeretek, vagyis tolmács-idegenvezetőtök kislánya megsérült, egy repesz levitte az ujjait. A férfi a kamerátok kíséretében rohant a kórházba, megrázó felvétel volt. Róla és a családjáról tudtok valamit?
S. T. A.: A kislány édesapja, Sami újságíró, és fixerként dolgozik évtizedek óta. Rengeteg külföldi riporter nagyon sokat köszönhet neki, mi is. Ezek az újságírók most összefogtak, és csodával határos módon sikerült kijuttatni Gázából a ma már felnőtt lányt és az ikertestvérét. Most már Hollandiában dolgoznak bébiszitterként. Ez semmiféle megoldást nem hoz a konfliktusban, de a mi szereplőink túlélését jelenti, ami a megkönnyebbülés pillanatnyi illúzióját hozta el.
– Mit gondoltok, mikor és hogyan zárulhat le az aktuális háború?
S. T. A.: Évente ajánlunk néhány kivételesen erős dokumentumfilmet az RTL-nek, és ezek az alkotások bekerülnek a fizetős streamingkínálatába. Ezek között van egy dán film, az Ima az Armageddonért, mindenkinek ajánlom. Arról szól, hogy több tízmillió ember az Egyesült Államokban és több százmillió világszerte abban hisz, hogy minél nagyobb a káosz a Közel-Keleten, annál hamarabb jön el újra Jézus Krisztus. Kívülről egészen abszurdnak tűnhet, de ezek a hívek a közel-keleti konfliktus eszkalálódásáért imádkoznak. A film készítői annak jártak utána, hogy ez a hit milyen magas szintig jutott el az amerikai politikában, vagyis hogy Donald Trump külpolitikai tanácsadói közül kik osztják és képviselik ezeket a nézeteket.
– A konfliktuszónákból menekülő emberek Európa felé veszik az irányt, ami immár a kontinens politikáját is meghatározza. A menekültválság, a bevándorlás és az integráció problémáját másként látjátok most, 11 ezer kilométerre Európától?
Cs. E.: Sokszorosan kisebbségiként számomra a helyzetünk természetes létállapot. De ezt össze sem lehet hasonlítani a valódi menekültekével. Képzeljük el az András által említett két palesztin lányt. Kikerültek a gázai pusztításból, biztonságban vannak, dolgozhatnak, de vajon be tudnak majd illeszkedni? Mindazzal, amit maguk mögött hagytak, a háborúval, a gyűlölködéssel, a halállal, lesz esélyük rá? Hagyjuk a szélsőségeket, és koncentráljunk csak a menekülésük emberi oldalára. Két totálisan traumatizált fiatal lány, akik sosem éltek még „normális” körülmények között, mit kezdhetnek magukkal a hollandiai jólétben és kultúrában? Még a legnagyobb jó szándékkal is elképzelhetetlennek tűnik, hogy integrálódnak abba a társadalomba, amelynek fogalma sem lehet róla, hogy ők ketten min mentek keresztül. Más kérdés, hogy a politika sokszor pont ezekkel az életekkel játszik, amikor ezeknek a szerencsétlen embereknek a helyzetét kihasználva politikai előnyöket próbál szerezni.
– A nyugati társadalmak egyre látványosabban vonzódnak a szélsőségekhez. Mi a véleményetek a politikai extremitás előretöréséről, és hogyan élitek meg Magyarország szerepvállalását mindebben?
S. T. A.: Trump, Putyin, Le Pen, Netanjáhú, Erdogan, brexit: a jelenlegi magyar politikai felállás most is tökéletesen beleillik a világtrendbe. Szó sincs róla, hogy mi, magyarok vagyunk a leghülyébbek. Most ilyen a világ.
Cs. E.: És épp ez rettent el, hogy akármerre nézünk, háború, klímaválság – mindenhol világvége-hangulattal találkozunk. De mégsem élhetünk örökké félelemben. Mi erre azzal válaszolunk – és ahogy látom, ez sokaknál hasonlóan működik –, hogy bezárkózunk a saját kis buborékunkba. És ez nem feltétlenül rossz, hiszen ha rátalálsz egy kis közösségre, amelyben biztonságban érzed magad, akkor ki tudsz bontakozni, és a humánum új szintjeire is eljuthatsz. Lehet ez egy iskolai közösség, egy alkotói kör vagy kertművelők csoportja, lehetsz Balin vagy Magyarországon. Mi most kicsiben keressük az életünkben a megoldásokat.
– Műsoraitok lényege, hogy kinyissátok a világot a nézőknek. Most menekülhetünk a nyitott világ elől?
Cs. E.: Ez már egészen más világ. Lassan elmúlik az álom, hogy bárcsak Nyugaton vagy bárcsak Keleten élhetnénk. Mindegy, hogy merre indulsz, előbb-utóbb arcon csap a valóság, és kiderül, a világ bármely szegletében felfedezheted az emberiség kríziseit.
– Titeket is bezárt a nyitott világ?
Cs. E.: Korábban visszatérően szegezték nekünk a kérdést az ismerőseink, hogy hol élnénk a legszívesebben: bejártuk a világot, rengeteg mindent láttunk, melyik helyet választanánk? De minél több helyen jártunk, annál nagyobb zavarban voltunk a válasszal.
S. T. A.: Egyre inkább azt válaszoltuk, hogy köszönjük szépen, jól megvagyunk itthon.
Cs. E.: Mindig azt mondtuk, hogy Budapest még egy élhető város. Ráadásul ott van nekünk a Dunakanyar, ahol a kis kertünkben békében tudunk élni. És ez az érzés azóta csak még erősebb lett.
S. T. A.: Mindeközben persze tudjuk, hogy privilegizált helyzetben vagyunk a munkánk miatt. Nem sokaknak nyílik lehetősége ilyen szabadon kiválasztani az élete helyszíneit. Ráadásul közben szép lassan az Európai Unió egyik legszegényebb országa lettünk, a korosztályunkból százezrek léptek le innen, és úgy tűnik, egyelőre ők sem nagyon akarnak hazatérni.
– Egy klimatizált étteremben beszélgetünk, a főváros közepén, kint 40 fokhoz közelít a hőmérséklet. A klímaváltozásnak Balin is ilyen nyilvánvalóak a hatásai? Hogyan viszonyulnak ott a környezetvédelemhez?
Cs. E.: A műanyag beborította Indonéziát, most jön az az időszak, amikor megpróbálják kicsomagolni. Évtizedeken át arra próbálták rávenni a helyieket, hogy használják az új technológiát, most pedig már könyörögnek a több százmillió embernek, hogy ne vásároljanak műanyagot. A fogyasztói társadalom gonosz tréfája ez a bolygóval.
S. T. A.: Sok szakember állítja, hogy az eddig kitűzött klímacélok elérhetetlenek, ez a hajó már elment, és más módon kell belenyúlni a Föld légterébe ahhoz, hogy ne főjünk meg. Talán a fiunk generációja előáll majd egy olyan technológiai újítással, ami kihúz minket a pácból. Addig is, ha valaki tényleg átfogó képet szeretne kapni a klímaválság kihívásairól és a lehetséges megoldásokról, annak nagyon ajánljuk a Greta Thunberg szerkesztette Klímakönyvet. Azért fordíttattuk le magyarra, hogy esetleg itthon is elinduljon valamiféle közös gondolkodás erről az égető problémáról, ami mindannyiunk gyerekeit és unokáit húsba vágóan fogja érinteni, kultúrától, politikától, világképtől függetlenül.
– Dokumentumfilmesként állandó munkát biztosít a természet pusztítása, de szülőként milyen végignézni mindezt?
Cs. E.: Ijesztő. Nem tudunk mást csinálni, meghúzzuk magunkat a kis világunkban, és bízunk benne, hogy minden rendben lesz. Az ember így működik: az utolsó pillanatig reménykedik.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 32. számának (2024. augusztus 9-15.) nyomtatott változata.
A szerkesztő megjegyzése
Az On the Spot magyar dokumentumfilm-sorozat, amely 2009. november 7-én debütált a Spektrum TV-n. Ez a sorozat volt a Spektrum első saját gyártású műsora.
A műsort Cseke Eszter és S. Takács András készítette, akik egyben a narrátorok, riporterek, szerkesztők és vágók is. A produkció alapötletét a híres magyar származású fotós, Robert Capa inspirálta, akinek az egy ondása volt: „Ha a képeid nem elég jók, nem vagy elég közel”. Az angol ‘on the spot’ kifejezés továbbá azt jelenti: ‘ott helyben’ vagy ‘a helyszínen’.
Túrája során a páros bemutatja a világ érdekességeit. Céljuk a mindennapok bemutatása. Találkoztak az adott ország fontosabb személyeivel is, például az ország elnökével. A legelső, gázai epizódban még terroristákkal is beszélgettek. A Monte-Carlói Televíziós Fesztiválon a gázai riportfilmjük nyerte a dokumentumfilm kategória nagydíját, az Arany Nimfát. (Wikipédia)
