Foreign Affairs
„A következő hónapok során az Izrael és a Hamász háborújában érintett felek a nagyhatalmaktól várják majd a vezetést. Csakhogy a nagyhatalmak aligha lesznek képesek erre” – olvasta a Metazin a Foreign Affairsben Michael Kimmage történész és Hanna Notte Közel-Kelet szakértő elemzését.
A hidegháború vége óta, és különösen az elmúlt évtizedben ismét népszerűvé vált a világpolitikát a nagyhatalmak vetélkedésének tükrében értelmező szemlélet. Az elmélet szerint az egymással versengő nagyhatalmak legfőbb célja globális illetve regionális befolyásuk kiterjesztése és megszilárdítása. Ezt hagyományosan fegyverekkel és diplomácia eszközökkel igyekeztek elérni, később a kereskedelmi függés és a kulturális dominancia eszköztárát is bevetve, még újabban pedig a technológiai hegemónia révén. Az Ukrajna elleni orosz támadást előszeretettel értelmezik a versengő nagyhatalmak elméletének segítségével, lényegében a volt szovjet érdekszférát védelmező Oroszország és a Kelet felé terjeszkedő Egyesült Államok közötti összecsapást látják benne.
Kimmage és Notte szerint a Közel-Kelethez különböző mértékben és okokból ugyan, de mind a négy nagyhatalomnak közvetlenül is fontos érdekei fűződnek, kétséges azonban, hogy képesek lesznek-e komoly erőforrásokat és akaratot mozgósítani céljaik elérése érdekében.
Oroszország erejét és erőforrásait leköti az ukrajnai háború, így Moszkva aligha lesz képes érdemi módon befolyásolni Izraeli és a Hamász konfliktusát, holott Iránnal ápolt jó viszonya és szíriai érdekeltsége miatt érdekében állhatna a palesztinok támogatása, és vele az Egyesült Államok regionális befolyásának gyengítése. (Annál is inkább, mivel, mint más elemzők rávilágítanak, a konfliktus eszkalálásával Ukrajna támogatói is meggyengülnének). Kimmage és Notte felidézik, hogy Moszkva tehetetlenül szemlélte, amint a Törökország támogatását élvező Azerbajdzsán megszállta Hegyi-Karabahot. Jóllehet Oroszország évtizedek óta Örményország védhatalmaként lépett fel Karabah ügyében, utólag úgy állította be, mintha tétlensége büntetés lenne, amiért Jereván Amerikához közeledett. Ha pedig Moszkva a posztszovjet térségben nem képes fenntartani uralmát, kizárt, hogy a Közel-Keleten érvényt szerezzen akaratának.
Európát, sok más elemzőhöz hasonlóan, a szerzők is erőtlennek és széthúzónak tartják ahhoz, hogy érdemi befolyással legyen az Izrael és a Hamász közötti konfliktusra. Bár az EU tagállamai egyenként jelentős haderővel bírnak, az EU semmilyen katonai erőt nem mutat: még a közvetlen szomszédjában zajló konfliktusok esetén sem tud rendet tenni, sőt, mint azt az ukrajnai háború vagy a Koszovó körüli feszültség megmutatta, nincsenek is rendelkezik egységes elképzelései. Európa fő geopolitikai eszköztára, az értékekre való hivatkozás és a gazdasági szankciók aligha fogja előmozdítani a közel-keleti rendezést.
Az Egyesült Államok kormánya bejelentette ugyan, hogy feltétel nélkül támogatja Izraelt (sőt, az újabban egyre inkább izolacionista republikánusok is kiálltak Izrael támogatása mellett), Kimmage és Notte kétli, hogy Washington elég erőt tudna felmutatni a közel-keleti rendezéshez. Bár Biden elnök szerint Amerika képes Ukrajna mellett Izraelt is támogatni a háborúban, a szerzők kétlik, hogy jelentős fegyvertámogatást tudna nyújtani Izraelnek, hiszen közben Tajvan függetlenségét is szavatolni akarja. A Kína gazdasági terjeszkedését megfékezni hivatott intézkedések és a környezetbarát energia támogatása pedig jelentősen csökkentik a katonai kiadásokra fordítható források összegét. Nem beszélve arról, hogy a belpolitikai megosztottság és a közelgő elnökválasztás miatt még inkább kockázatos lehet újabb konfliktusban szerepet vállalni.
A negyedik nagyhatalomtól, Kínától sem várható, hogy meghatározó befolyással legyen a Közel-Keletre. Peking eleve elzárkózik a konfliktusokban való aktív részvételtől, békepárti üzeneteinek pedig nincs érdemi következménye. Kína leginkább üzletelni akar, lehetőleg mindenkivel, és ezért sem óhajtana akár csak diplomáciai vitába kerülni akár Moszkvával, akár Európával. Sőt, Kína számára még jól is jön, ha elhúzódik az izraeli-palesztin válság, hiszen a háború leköti riválisai, mindenekelőtt az Egyesült Államok figyelmét – jegyzi meg Kimmage és Notte.
Elemzésük végén a szerzők megjegyzik, hogy az új, multipoláris világrendben újfajta konfliktusokkal és bizonytalansággokkal kell majd szembenézni. A hidegháborúban is voltak proxyháborúk a két nagyhatalom között, de akkor azért nagyjából világosak voltak az erőviszonyok, ami viszonylagos stabilitást garantált. A versengő nagyhatalmak uralta világban nincs domináns erő, így hát a regionális középhatalmak, sőt, akár terrorszervezetek is kihasználhatják a nagyhatalmak közötti vákuumot, és súlyos konfliktusokat robbanthatnak ki. Ezek aztán akár komolyabb regionális háborúvá szélesedhetnek – figyelmeztet Kimmage és Notte. De addig azért ők sem mennek el, hogy visszasírják a hidegháborús időket.
Metazin
Forrás: Újnépszabadság
A kiemelt kép forrása: a 444.hu cikke (Magyari Péter: Új világrend alakul, aminek még a nevét sem tudjuk) 2019 április 7-én.
