Amint kiléptem a székesfehérvári önkormányzat díszes ülésterméből, lelkiismeretemtől elgyötörve pottyantottam le magamat a lépcsőre, hogy rágyújthassak. Ekkor, tavaly novemberben kellett volna felálljak. Szólnom kellett volna valamit. A Kárpát-medencei ifjúság legnagyobb és legfontosabb rendszeres találkozója zajlott éppen. Néhány órával korábban ezen a bizonyos találkozón Boncsarovszky Péter a Fidesz képviseletében megejtette felszólalását. Ebben a beszédben Ruszin-Szendi Romulusz megvágott és kiragadott felvételére hivatkozva ez az ember azzal fenyegette meg a magyar ifjúság Kárpát-medencei delegáltjait, hogy amennyiben nem a Fideszre szavaznak, akkor meg fognak halni a háborúban. Nem egyszerűen elveszítik a támogatást, nem egyszerűen kirúgják őket, hanem meg fognak halni.
A beszédet döbbent csend követte, bennem rendkívüli indulatok tömege kavargott. Nemcsak azért, mert úgy éreztem, gúnyt űznek az értelmemből, nemcsak azért, mert a rendezvény pártsemleges és a felszólalás szabályellenes és etikátlan volt, hanem azért is, mert a csöndben nem voltam egyedül. Az, hogy én nem szólaltam fel ekkor, az egy dolog, az, hogy a Kárpát-medencei delegáltak sem emelték fel a hangjukat, mert túlélésük a Fidesztől függ, az egy másik dolog. Ám hogy az ellenzéki pártok delegáltjai is hallgattak, hiába tehették volna meg, hogy felszólalnak, hiába gyalázta és bagatellizálta ez a felszólalás a kárpátaljai honfitársaink nehéz sorsát, az őszintén meglepett. Különösen tiszteletlen volt ez a megszólalás annak tekintetében, hogy a kárpátaljai nemzettestvéreink számára a háború realitás, nem pedig ócska kampánycélokat szolgáló vásári mutatvány.
Alkonyi Zalán: Húsvéti nyílt levél Szijjártó Péterhez – „Felfogja ön azt, hogy a bizalmas EU tanácskozásokról való élő jelentés az orosz félnek stratégiai kérdésekben kimeríti a minősített adattal való visszaélés és a hazaárulás büntetőjogi tényállását?” – teszi fel a kérdést az MCC kutatója lapunkban.
Hónapokkal később magányos utat tettem családom anyai ágának származási helyére, Marosvásárhelyre, azért, hogy inspirációt gyűjtsek egy soha meg nem írt tanulmányhoz, amelynek a „Száz év magyar magány Európában, avagy nemzeti mániáink” címet adtam, keresve a választ arra, hogy hol is tévesztettünk utat.
Eközben a magyargyűlölő Fico vezetésével Szlovákiában börtönnel fenyegették azokat a nemzettestvéreinket, akik fel mernek szólalni a Benes-dekrétumok ügyében. Sokszor eszembe jutottak a magányos úton azok a délvidéki fiatalok is, akikkel egy fesztiválon találkoztam Oromnál, s akiknek a korrupt Vucic elleni küzdelem már megedzette a lelkét. Felsejlett az emlékeimben a szélsőségesen magyarellenes sovén Simion pátoszos legitimálása a miniszterelnök által. Eszembe jutott, hogy Ukrajnában már semmilyen eszköz nem maradt a kezünkben a határon túli testvéreink védelmére, mert a kormány az uniós integráció folyamatának alakítása helyett Oroszország érdekképviseletét választotta, gyakorlatilag percenként tájékoztatva Moszkvát az unió fejleményeiről.
Marosvásárhelyen gyötörtek a gondolatok. Tudtam, hogy egyetlen dolog köti össze Ficót, Vucicot, Simiont és Orbánt, ez pedig nem más, mint annak az országnak a támogatása, amelyet kutatásaimban egyébként vizsgálok. Ki kell mondani: a nemzetpolitika Moszkva miatt bukott el, bár ezért korántsem az oroszok viselik a felelősséget.
A reményt ma egyedül az tartja bennem, hogy Boncsarovszky beszéde – ami egyébként semmilyen módon nem reagált a határon túli közösségek egyetlen problémájára sem – rendkívül kontraproduktív volt. A folyosókon és az esti vacsorán többen is bevallották nekem a határon túli fiatal magyar vezetők közül, hogy már az ő közösségeikben is jelentős támogatottsága van a változásnak.
A határon túli ifjúság lojalitása és bizalma átalakulóban van. Nem kell sok idő, hogy mindenhol a határokon túl a döntő többség belássa azt, hogy a Fidesz cserbenhagyta őket, hogy a nemzetpolitika kudarcok sorozata.
A következő konferencia Csángóföldön, talán már egy másik, szeretetteljesebb nemzetközösség ölelésében valósulhat meg.
