Tóth Árpád: AZ ÖRÖM ILLAN
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.
Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.
Itt volt hát? – ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei…
1919
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: AZ ÖRÖM ILLAN
Amikor Tóth Árpád első verseit olvastam, ilyen sorai kaptak meg: «Setét csöbrök s olcsó székek szeretlek …» «Vén robotos ruhám a széken feketül…» «Ti vártok ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlők …»
Az érkezőt tehát nem lehetett összetéveszteni egy pillanata sem – már az első pillanatban sem – azokkal, kiknek minden «halk», «bánatos», «finom», az akkori kor széplelkeivel, kiknek kendőzött szavai mögött a semmi lappangott. Ez a költő inkább szókimondó volt. Nevén nevezte a dolgokat, a «setét dolgokat», melyeket «szeretett», leírta a képzőművészi pontossággal az előrebukó fejet, vagy a terpedő kezet, melyen láttatta a dagadozó ereket is, maga körött az érzékelhető világot. Lágyságában semmi finnyásság. A lélek valóban elomló, de a művész kemény. Azoknak a lírai észrevételeknek, melyek költeményeinek értékét teszik, valószerű hátteret készített, melyből ezek az ellentét erejével szembeszökően kiütköztek s érzékenységének őszinteségét, igazságát semmi sem bizonyította jobban, mint az, hogy mind a két sark felé élénken működött, a pozitív felé, melyet finomságnak nevezhetünk és a negatív felé, mely a durvaságot jelzi. Nincs külön érzékenység, mely csak a kedvesen szépet, álomszerűt méri föl s nem látja az élet fájó dudorait, púpjait, bütykeit is. Az új lélekbúvárlat kimutatta, hogy a mazochizmus és szadizmus kölcsönhatásban van egymással, s a mazochizmus csak ki nem élt szadizmus. Aki nagyon gyengéd, az szükségszerűen nagyon kegyetlen is. Nem áll egy szigeten, hanem az élet egész gazdagságában. Mindezt csak azért hozom fel, hogy lélektanilag megmagyarázzam, miért olyan szerves Tóth Árpád művészete és szemlélete, ki a finomság hazugság nélkül való költője. Ezt érzem reá és költészetére legjellemzőbbnek. Égi lírikus, ki a földön jár s álmaiban égi, földi dolgok bújócskáznak, izgató játékkal. Ezért olyan emberi és megindító, hogy föltétlenül hinnünk kell neki. Debrecenből jött, a grammatikák, verseskönyvek, a magyar szóművészet ősi földjéről s természetes folytatója, huszadik századbeli továbbfejlesztője annak a Csokonai Vitéz Mihálynak, ki a «lenge hold»-ról, a «szőke bikkfák»-ról, a korai mélabúról és lankadó életkedvről énekelt tündér dalokat, de önkívületét tökéletes művészként józan-biztos kézzel rögzítette meg. Mennyire rokon az új költővel a régi, aki az Éj királynéját így szólongatta: «… halkan nyomd pamut-hintócskáddal A harmattól nyirkos eget», vagy, aki ezeket a sorokat rója: «Az ezüst csergetegek táját A gyenge nád beprémezi.» Mindkettő hasonlóan érez, érzéken túl valókat s hasonlóan érzékeltet, kézzelfogható szemléletességgel.
1913-ban jelent meg a «Hajnali szerenád», mely fogalommá tette Tóth Árpád nevét. Ezt követte öt év múlva a «Lomha gályán». Most új kötetét adja ki: «Az öröm illan». E zeneien magyar cím alatt, mely bennem bűvös és ódon perzsa-török emlékeket ébreszt, szintén öt év becses termését fogta össze. A költő, ki tíz évvel ezelőtt, megragadott bennünket, a régi, a művész azonban öntudatosabb, serényen kibányászta azokat az értékeit, melyeket a természet adott neki, dús örökül. Távol a kísérletezőktől, kik széttörik a vers formáit, egyre szigorúbb keretek között mozog s nemcsak hogy nem lazít rajtuk semmit, hanem szemmel láthatóan közeledik remekíró költőinkhez. Az Arany Jánoshoz szóló ódája és a Babitshoz intézett verse nyugodt vonalvezetéssel jó példa erre. Képzelete, a földön járó és égbelátó, már felbontja, amit ifjúkorában csak megsejtett és részletezi. «Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes Katicabogár. Mint árbocon egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú». A tavaszi földről: «Szunnyad még a tél-mező, Fáradt vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésűvel Fésülöd s szólsz: «hé, de most Lomha szolga fel! Szundikálás volt elég. Vár az új robot, Mit álmodtál vén cseléd Krumplit, vagy zabot?» Ezek a kikeleti képei – a kötetben kettő van «Április» és «Március» – az előbbi kötetek tompa, szín-futó szomorúságával szem-színrakásukban újak, tündöklő plein-air festmények, a legnemesebb impresszionizmus eszközeivel. Milyen rippl-rónais: «Rigóhang, egy inasszáj szurtos füttye … csendes zongorák skálája a politúros homályból». Az őszi színe pedig a régi andalító: «A déli óra úgy zeng, mint a bús arany éjfél.» Nagyon szeretem a «Láng» című kis versét, mely alig kimondott utalásával jelképes értelmet kap. Egy gyufatragédiának nevezném. Könyvének maradandó ékessége az «Elégia egy rekettye-bokorhoz», mely végtelennek rémlő soraival, lankatag ívelésével, egész formanyelvével híres-nagy verseire emlékeztet és a magyar szonettet legmagasabb szinten mutató, két verse, különösen a Berzsenyiről szóló, melynek szerkesztését – az utolsó összefogó szó «Dániel» beállításával – nem győzöm eléggé bámulni. Ki kell emelnem még a «Szent nyomorék riadj» című, alkaioszi versben írt ódáját, melyet az összeroskadó magyarsághoz intéz. Mennyi jóságos fájdalom, bíztató szeretet: egy költő tiszta szava a zavaros politikai tülekedésben. Sokan írtak tragédiánkról, a mi mai keserűségünket azonban ez a költemény viszi el a késő századoknak. «De kelj föl mégis, szent nyomorék riadj! Míg boldog népek új lakodalma zeng Ne ülj az útfélen ma döglő Csonka gyanánt, aki sírva koldul!»
Átolvasom amit eddig írtam s elégedetlen vagyok. Szomorú, hogy a szép versekről, melyek oszthatatlanok, alig lehet többet mondani. De élményeinkről szintén csak töredékes beszámolót adhatunk. Kivéve akkor, hogyha egy perc jóságos szeszélyéből megszáll bennünket a magyarázhatatlan ösztön, melynek segítségével az összetettet egyszerre megragadjuk, valamilyen egészen esetlegesnek látszó, érzéki csücskénél fogva s legombolyítjuk, újra magunk elé teregetjük a papíron. Ma kora reggel például kis iskolás fiúkkal mentem a hegyre, deres fű csikorgott csizmám talpa alatt, éles levegőt szívtam be s a táj a fényes-vidám fagy tündöklésével, régi ifjúság emlékeivel, megújuló iskolás reggelek édességével hevert előttem. Ki tudja, mit éreztem ekkor? Senkise, mert csak roncsokat közöltem, a benyomásaim nem szökkettek azonnal parancsoló formába, s most már hiába tépelődöm, hogy visszaidézésüket a «hegy»-gyel, a «deres fű csikorgásá»-val, vagy a «fényes-vidám fagy»-gyal kezdjem.
Ezek a versek azonban egészek. Olyanok, mint az én reggeli révületem. Mindent átmentettek egy pillanat ihletéből, Olvassák el őket, tanulják meg kívülről, dúdolják magukban. Tóth Árpád olvasóit nem is kell erre kérnem. Az ő növekvő tábora, a versek értői és élvezői, egyre jobban vonzódnak hozzá. Aki költeményeinek lankasztó-zsongító, édes-keserű ópiumát megízlelte egyszer, az folyton visszatér hozzá, ellenállhatatlanul, mint ópium-szívó a pipájához.
Nyugat· 1922. 3. szám
