Horváth-Kovács Mátyás cikke hemzseg a történelmi ferdítésektől, és bűnbakkeresése antiszemita sztereotípiákra emlékeztet azáltal, hogy a palesztinok összes problémáit Izraelre s a zsidókra vezeti vissza. Cikke ezért, szerintem, felháborító. Mindenért, ami Gázában nem működik, rosszul működik avagy hiányzik, úgy tűnik, Izrael a hibás. A szerző a palesztinokat csupán az áldozat szerepében mutatja, szót sem fecsérel arra, hogy esetleg a palesztinoknak is lehet egy (nem is kis!) szerepük sorsuk alakulásáért. Emellett a szerző a környező arab országok felelősségét sem firtatja.
Kezdjük messziről és csupán a történelmi analógia kedvéért: 1945 után Kelet-Európából kb. 12 millió németet űztek el. Németország ezeket a tömegeket integrálta, részben kárpótolta, és mind a mai napig ápolja eredetüket és kultúrájukat (múzeumok, intézetek által). Ellenben az elűzöttek politikai igényeit, pártjaikat, revansista egyesületeiket és célkitűzéseiket már húsz-huszonöt évvel az elűzésük után kiiktatta az ország politikájából (Willy Brandt kancellársága alatt). Maguk az elűzöttek is, legkésőbb második generációjukban, hallani sem akartak visszatérésről, revánsról, terrorról, öngyilkos merényletekről.
Ezzel szemben a palesztinokat a környező országok a mai napig nem integrálták, hanem hagyják őket állampolgári jogok nélkül menekülttáborokban vegetálni. Nem mondtak ezek az országok is csődöt a palesztin probléma kezelésében? És ha már csődnél vagyunk: hogyan is van az, hogy a világ rengeteg (60 milliós?) menekültcsoportja közül csupán a palesztinokkal foglalkozik egyetlen egy szervezete az ENSZ-nek (az UNRWA) – míg az összes többire egyetlen egy másik szervezet jut? Hogy lehet az, hogy ez a szervezet nyolcvan év alatt semmire sem jutott a palesztin kérdés megoldásában?
És akkor térjünk át a palesztinokra. Horváth-Kovács ismételten az izraeli megszállásról ír. Az izraeliek a hibásak a polgári áldozatokért, a gazdasági és egészségügyi helyzetért, az áramellátás gyakori kieséséért stb. Szerzőnk tudja és elismeri ugyan, hogy Izrael 2005-ben kivonult Gázából, és ott a Hamász uralkodik. Azonban teljesen mellőzi a szinte automatikusan felmerülő kérdéssort:
- Hogyan uralkodik ott a Hamász?
- Mit tett és mit tesz a Hamász az utóbbi tizenhét évben a helyi lakosság egészségügyi és gazdasági ellátásáért?
- Hogyan gazdálkodik a Hamász azokkal a milliárdokkal amelyek felett a palesztinok a különböző forrásokból (Németország, EU stb.) rendelkeznek?
A szerző említi, hogy „palesztin fiatalok százai nőnek fel erőszakban”, de elhallgatja, hogy ezt a verbális erőszakot az antiszemita tankönyvekből is, az óvodákban is és a politikai vezetők különböző uszításaiból is tanulják. Elhallgatja, hogy az öngyilkos merényletekért börtönbüntetést letöltők családja „mártírnyugdíjat” kap: minél hosszabb a börtönbüntetés és minél több zsidót ölt valaki meg, annál több pénzt kap családja. Különösen feltűnő szerzőnk hallgatása a palesztin társadalomról, arról, hogy mik és milyenek e társadalom elképzelései az életről, az együttélésről: Izraellel – avagy inkább Izrael és zsidók nélkül? A terrorista támadások után osztogatott édességek ékes nyelven szólnak.
Persze, kiindulhatunk abból, hogy nem minden palesztin büszke a terrorra s az erőszakra. Ám hol vannak a palesztin százezrek tüntetései az erőszak ellen? (Hogyan nyilvánítsák ki eltérő véleményüket, ha például elég homoszexuálisnak lenni Gázában ahhoz, hogy a radikálisok megöljék az embert – gondoljunk az idén tavaszi gyilkosságsorozatra!). Egy ilyen társadalmi légkörben valószínű, sőt logikus, hogy sem demokratikus gondolkodásmód, sem a tolerancia nemigen elterjedtek. És hogyan is lenne, ha a palesztin politikai elit is más pályán játszik?! Szintén szégyenkezve hallgat szerzőnk a palesztin vezetők (Abbas, a Hamász vezetősége stb.) korrupciójáról, nepotizmusáról, villáiról (Arafat özvegye milliomos életét Párizsban tölti!).
Ám hogyan legyen a társadalom nyitott s kíváncsi más életmódokra, ha tizennyolc éve ugyanaz az Abbas az elnök, aki egyszer, ezelőtt tizennyolc évvel tartott választásokat s azóta sem? Nem legitim feltenni a kérdést: mi a palesztin vezetők szerepe, bűne a palesztin nép szenvedésében? Aki annyi milliót képes kiadni fegyverre, rakétákra, drónokra, az emberek kiképzésére a drónok kezelésében: az miért nem képes arra is, hogy egy ilyen háború idejére pótlehetőséget biztosítson, ami az árammal, vízzel és egészségügyi felszereléssel való ellátást illeti? Miért nem munkahelyekbe, infrastrukturális projektekbe fekteti a pénzt, a milliárdokat?
Retorikusak a kérdések, egyértelmű a válasz: ez a vezetőség nemcsak korrupt, hanem abban érdekelt, hogy a palesztin tömeget háborúra uszítsa, hiszen így biztosíthatja saját uralmát, hatalmát, vagyonát. Politikai, etnikai-vallásos vállalkozók, kalandorok. Nem politikusok, nem államférfiak.
Miközben e sorokat írom, olvasom, hogy a Hamász a palesztinok százezreit akadályozza abban, hogy életüket mentsék s elmeneküljenek (a „gonosz” Izrael felszólításának eleget téve). Nem ez bizonyítja a legjobban a palesztinok s a palesztin vezetőség felelősségét sorsuk alakulásáért? Nem ez mutatja, mennyire igaza volt az egykori izraeli miniszterelnöknőnek, Golda Meirnek, aki azt mondta, hogy akkor lesz béke, amikor a palesztinok jobban szeretik majd gyerekeiket, mint amennyire utálják Izraelt?
Mindezt meglátni nem nagy dolog, csak akarni kell s letenni az antiszemita vagy Izrael-ellenes szemüveget, ami szerzőnknek „szabadtéri börtönt” mutat (régebb biztos „szabadtéri koncentrációs lágert” írt volna). Horváth-Kovács többször bizonygatja, hogy ő igenis elítéli az erőszakot és az október 7-i tömeggyilkosságot is. Cikke, amiben Izraelre mutogat, míg a palesztinokat kizárólag az ártatlan áldozat szerepében tünteti fel, összességében mégis akaratlan azt a benyomást kelti, hogy az említett tömeggyilkosság valamennyire mégis legitim volt, hiszen annyi igazságtalanság után a palesztinok másképp nem is igen tehettek. Ezzel a szerző elkeni, elmaszatolja a valódi felelősöket és azok szerepét. E véleménycikkben azokra mutatok.
P.S.1. Horváth-Kovács utal cikkében a Gáza-övezet blokádjára. Amit elhallgat: a blokád Izrael válasza (!) volt a Hamasz által kilőtt több tízezer rakétára. S a blokád nem volt teljes: gyógyszereket, élelmiszereket mindig is átengedett Izrael: mindent, amiből nem lehetett rakétákat építeni. Az utóbbi időben (2023 augusztusában) a biztonsági hatóságok lazítottak e korlátozás szigorán és az általuk átengedett, vagyis a Gázába bejutott javak mennyisége felülmúlta a blokád előtti idők mennyiségét! Ezt nem én állítom, hanem az ENSZ egyik szerve, amelyik jelentésében azt is aláhúzza ugyanakkor, hogy e mennyiség még mindig túl kevés.
P.S.2. Horváth-Kovács bizonyára úgy véli, hogy cikkével a palesztinok „ügyét” védi és képviseli. Szerintem azáltal, hogy továbbítja és megerősíti a palesztinok saját önsajnálkozó áldozatképét, inkább árt nekik. Egy önreflexív, önkritikát elősegítő szellemi hozzáállás mindeddig a föld mindegyik társadalmában hozzájárult ahhoz, hogy egy közösség a saját sorsán javítson.
A szerző történész, tanár. Kutatási területe a romániai magyar kisebbség a két világháború között, az antiszemitizmus.
