Magyarország egy főre nézve a legnagyobb nettó haszonélvezője az EU-s forrásoknak. Először a 2007-2013 közötti hét éves periódusban jutottunk teljes jogú támogatáshoz. A 2004. évi csatlakozásra egy adott és már korábban elfogadott költségvetési időszak közepén került sor, így ott alig volt mozgástér, vagyis 2004 és 2006 között évente 1 milliárd eurót kaptunk. 2007 – 2020 között (két hétéves időszak) teljes strukturális és kohéziós támogatása 42 milliárd euró, vagyis éves átlagban 3 milliárd euró volt. Ez a támogatás lehívása szempontjából természetesen évenként más-más összeget jelent, többnyire az időszak végén tetőzik, amikor a korábban bejelentett programok megvalósulnak. Így a 2010-ben induló Orbán-kormány költhette el a 2007-2009 között lekötött összegek túlnyomó részét is. Ezen felül van az évi 1 milliárd eurónyi földalapú (agrár)támogatás, ami ugyanannyi, mint amennyit Magyarország tagként az uniós költségvetésbe befizet. További kisebb, de nem jelentéktelen összegekhez jutottunk más uniós programok keretében is (ilyenek voltak többek között a határmenti együttműködés, az Erasmus-program, az EU nyugat-balkáni és globális segélyprogramjában való magyar részvétel).
Vagyis több szempontból is történelmileg páratlan modernizációs esélyt kapott az ország. Ez nemcsak a rendelkezésre álló pénzre értendő, de a 2008-as pénzügyi válságot követő nemzetközi politikai és gazdasági szempontból is nyugodt, kiszámítható és folyamatosan bővülő környezetünkre is. Ezt az esélyt végérvényesen elszalasztotta a kormányzat, ami az egyik legnagyobb történelmi bűne (Magyar Bálint szavaival: „Magyarországnak nem kormánya van, hanem bűnszervezete”). Ennél is súlyosabb történelmi bűn az, hogy tíz éve folyamatosan hülyítik az embereket. A magyar társadalom nagy része nemhogy a 21. századra nincs felkészülve, de visszament a 18. századba. Ezt a hátrányt pedig egy gyorsuló és folyamatosan átalakuló nemzetközi közegben aligha lehet akár két generáció alatt is ledolgozni. Minden kilábalási-újrakezdési-átalakítási stratégia (ha egyáltalán szóba jön), ebből az adottságból kell kiindulnia.
Magyarország és ezen belül a gazdaság drámai visszaesést mutat szinte minden nemzetközi összehasonlításban az elmúlt évtizedben. Nemcsak a demokrácia minősége romlott kiemelkedő mértékben (Freedom House) vagy a média szabadsága (Riporterek Határok Nélkül), de az oktatás (PISA teszt) és az egészségügy színvonala is. Még szembetűnőbb a nemzetközi versenyképességi rangsorban való páratlan lecsúszás. Ez több tényező következménye:
– A magyar gazdaság az 1995 és 2005 közötti sikeres felzárkózási periódust követően a nemzetközi szakirodalomban jól ismert „közepes fejlettség csapdájába” jutott. Azóta nem sikerül új, fejlett technológiákra, valamint jól képzett és megfelelően megfizetett munkaerőre támaszkodó és nemzetközileg versenyképes ipari-mezőgazdasági-szolgáltatási ágazatokat kialakítani.
– Helyette egyértelműen fokozódott az ország egyoldalú gazdaságszerkezete (autóipar) és néhány főleg német multinacionális vállalattól való függősége. Ezt az Orbán-rendszer kifejezetten támogatta. (A nálunk dolgozó német multik jelentős hatást gyakoroltak a német kormányra, személy szerint pedig Merkel kancellárasszonyra, aki történelmi hibákat követett el, amikor „simogatta” a kis Orbánt, majd beleszokik a demokráciába, és végig tompította az EU-val való konfliktusokat is.)
– Nemcsak a struktúra konzerválódott, de még lejjebb is léptünk a szerkezeti ranglétrán. Egyrészt a rabszolgatörvénnyel szentesítettük, hogy mi mint olcsó bérű ország kívánunk részt venni a nemzetközi munkamegosztásban (jöjjön hozzánk, mert olcsó a munkaerő, ahelyett, hogy a fejlett munkaerőt hoztuk volna létre, magasabb hozzáadott értékkel). Másrészt olyan külföldi beruházások célpontjává váltunk, amelyek nagy részét környezetvédelmi okokból egyetlen uniós ország sem engedi be (délkoreai akkumulátorgyár, gumigyár, kínai befektetések nagy része). Harmadsorban fekete-afrikai diktátorok gyakorlatát kezdtük követni, amikor magyar adófizetői pénzből igyekeztünk megnyerni külföldi befektetőket (ez alól nem kivétel az Audi, de a BMW egyelőre jégre tett debreceni üzeme sem, amely utóbbi terepmunkái nemcsak sok tíz milliárd forintjába került a magyar költségvetésnek, de ráadásul az ország egyik legjobb mezőgazdasági földterületét sikerült beszántani a feltételezett gyárhoz vezető utak kiépítésére). Negyedszer arra vagyunk büszkék – ami tulajdonképpen visszalépés -, hogy 10 év alatt 20 százalékról 40 százalék fölé nőtt a szakmunkás-tanulók száma. Vagyis építettük az egyszerű betanított „munka” világát, amikor a fejlett és felzárkózó országok a tudás társadalmát építik immár évtizedek óta.
Nem kisrészt (ellopott és helytelenül felhasznált) uniós támogatásokból kiépült egy olyan tulajdonosi szerkezet, amely köszönőviszonyban sincs a nemzetközileg versenyképes vállalkozással. Az elmúlt tíz évben szinte minden egyébként sikeresnek látszó vállalkozás (a kis- és középvállalati közegben) megbukott, vagy mert nem kapott fejlesztési forrásokat, vagy mert a mohóságon kívül semmihez sem értő oligarcha felvásárolta. Az ország leggazdagabb emberei többnyire építőipari cégeket vezetnek, elől járnak a kőbizniszben (Orbán papa és társai), az ingatlanspekulációban. Továbbá a védett belföldi piacra gyártanak nagyrészt túlárazott és minőségileg megkérdőjelezhető termékeket/szolgáltatásokat. Egyetlen magyar vállalkozóról sem ismert, hogy a nemzetközi piacon való megmérettetés eredményeként lett sikeres és gazdag. (Aki mégis, az már elhagyta az országot, és csak külföldön és külföldi piacokra termel.)
Amíg 2004 és 2010 között összesen 100 ezer magyar vándorolt el más EU-s országba mindenekelőtt a magasabb jövedelem, de sokszor a fejlettebb technika vonzása miatt is (orvosok Norvégiába, számítástechnikusok Írországba), addig 2010-től újabb 500 ezren hagyták itt az országot. Túlnyomórészt fiatalok, jól képzettek, rugalmasak, nyelveket tudók, beilleszkedők. És immár messze nemcsak a jövedelmi különbségek miatt, hanem a nyugodtabb, kiszámíthatóbb, jövőorientált pályát biztosító politikai-társadalmi-mentális környezetet választva, szemben a bizonytalan, politikailag manipulált, kiszámíthatatlan, esetenként pedig nyíltan tehetség- és tudásellenes magyar valósággal.
Mindehhez hozzájárul a lakosság gyorsuló elöregedése, a demográfiai bomba, ami jó terepet jelent a kormányzat évtizedes és tudatos (ugyanakkor rendkívül felelőtlen és aljas) agyfertőző és gyűlöletkeltő, a társadalmat mélyen megosztó politikájának megvalósítására.
Világszerte számos országban jelentős kihívást képvisel a nagyváros-vidék ellentét (metropolitan-rural divide) erősödése. Bécs más, mint Tirol, München más, mint Bajorország, Berlin más, mint Brandenburg, London más, mint az angol vidék (lásd a Brexitet), New York más, mint a Midwest (lásd az amerikai választások területi polarizáltságát), Shanghai más, mint Nyugat-Kína. És természetesen Budapest is más, mint a magyar vidék nagy része. Amíg azonban mindenütt máshol a vidéket igyekeznek felzárkóztatni a fejlettebb, nyitott, globális orientációjú és versenyképes városi körzetekhez, a magyar kormány ennek éppen az ellenkezőjét teszi. Budapestet bünteti, fosztja meg a fejlesztési lehetőségektől, és ezzel az országot is a jövőbeli felzárkózástól. Vagyis nem felfelé igyekszik csökkenteni a jövedelmi-versenyképességi-mentális különbségeket (szakadékot), hanem lefelé nivellál. Ebben meghatározó szerepe van annak a falusi, provinciális, a világ fejlődési irányától elszigetelt, azt megérteni képtelen gárdának, amely 10 éve rabolja ki az országot. Soha ennyire provinciális (és ezt tetőzve rosszindulatú, kisstílű, bosszúálló) kormánya nem volt Magyarországnak. A döntéshozók nagy része vidékről jött, utálja, mert vagy nem érti a globalizációt, vagy nem tud a globalizáció kihívásaira válaszolni, és képtelen az új, nyitott rend által kínált kétségtelen előnyöket kihasználni. Az egy generáció alatti „felzárkózás” a szabadrablás formájában vagyonilag végbement, tudatilag azonban hatalmas maradt a szakadék a magyar társadalom nyitott, urbánus, illetve bezárkózó, provinciális része között. És ezt a kormány tudatosan tovább élezte, miközben immár napi harcot folytat a „nemzetáruló liberális-globalista elittel” szemben.
Mindez világosan tükröződik a kormány külpolitikájában. Egyrészt a nagyravágyás (a világ társadalmi termékének 0,12 százalékával európai, sőt, világpolitikai szereplőként tetszeleg a „kedves vezető”), az „Unión kívül is van élet” gyakorlati példái az orosz, kínai, török, türk, stb. kapcsolatokon át. Másrészt szembeszegülés az Unióval, amelynek pénzforrásai nélkül régen összedőlt volna a gazdaság, de az Orbán-rendszer bizonyosan. Ennek legújabb példáját mutatja a rendszer „vétódiplomáciája”, amivel sorozatosan teszi jégre az unió közös külpolitikai határozati javaslatait.
De egy évtizede arra is használja az uniós pénzeket, hogy nyíltan EU-ellenes kampányokat folytat, mindenért Brüsszelt hibáztatja. És nincs semmi brüsszeli vagy tagállami hatékony válasz… Ez már tényleg az unió hibája. Mindenki számára érthető formában fogalmazva: van két szomszéd, és az egyik folyamatosan jelentős és vissza nem térítendő összegekkel támogatja a másikat. A másik pedig semmi mással nem foglalkozik, mint az adakozó szomszéd gyalázásával, nem utolsósorban a tőle kapott pénzt is erre használva. Remélem, érthető. Legújabban pedig a kormány aktív és unióellenes kampányt folytat a Nyugat-Balkánon (több milliárdnyi magyar adófizetői pénzből finanszírozva szlovén, észak-macedón és montenegrói hírportálokat). Továbbá piszkos háttérmegbeszéléseket folytat a Nyugat-Balkán területi átrendezéséről a szerbekkel, a boszniai szerb köztársasággal – miközben a régióért felelős uniós biztos a magyar kormány egyértelmű támogatásával került ebbe a pozícióba.
Külön említendő a V-4-gyel kapcsolatos magyar politika. A V-4, mint tényleges regionális együttműködés régen megszűnt. Korábban is csak korlátozottan működött, mára pedig szinte teljesen kiüresedett (ahogy egy korábbi írásomban jeleztem, a V-4 nem Visegrád-4, hanem vákuum-4). Ettől azonban egyes európai bajkeverő akciókban még felhasználható („függetlenség”, „nemzetállami mozgástér”, stb.). Orosz viszonylatban azonban biztosan nem, de az EU gazdasági és politikai döntéseit illetően is egyre kevésbé. A korábbi években hangoztatott törekvés, miszerint a V-4 az EU legdinamikusabb térsége, jelentősége egyre fokozódik (nem is beszélve a legutóbb napvilágot látott lázálomról, hogy 20 év múlva ez lesz Európa központja), sosem volt megalapozott. Érdekes, hogy a hasonló vagy kicsit nagyobb GDP-t termelő Benelux sosem hangoztatta, hogy az lenne Európa központja. Viszont ügyes politikákkal, rugalmas döntéshozatallal, értelmes kompromisszumokkal több vonatkozásban megkerülhetetlen helyet vívott ki magának az integrációban.
A legutóbbi lázálom pedig, hogy a következő tíz évben a magyar vállalatoknak el kell lepniük a külpiacokat, és ott annyi profitot kell termelniük és természetesen hazahozniuk, mint amennyit a külföldi multik termelnek Magyarországon, valamint visznek el innen. De hol vannak ezek a magyar versenyképes vállalatok? És hogyan teremti meg ezeket a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER), amikor egy évtizede tudatosan lerombolta az önálló, nyitott, sikerekkel kecsegtető vállalkozói struktúrát. Nem kevésbé pedig annak társadalmi-mentális környezetét.
A legutóbbi fejlemények (amerikai elnökválasztás), valamint a várható változások (német választások) minden bizonnyal tovább szűkítik az Orbán-rendszer külpolitikai mozgásterét. Egyáltalán nem kizárható, hogy ennek kompenzálására felerősödik az orosz-török-kínai dörgölődzés, valamint a nyugat-balkáni bajkeverés. Ismerjük a miniszterelnök természetét: ha megtámadnak, háromszor kell visszatámadni, az ellenséget meg kell semmisíteni (nem pedig az ellenféllel értelmes kompromisszumokat kötni). De ez már a (mély)pszichológia része, amiben – szerencsére – nem vagyok járatos.
Az Európai Unió jövőbeli fejlődéséről, kihívásairól és ezeknek a magyar rendszerre gyakorolható hatásairól most nem írok. Ez külön elemzést igényelne, és ma még nincs kiforrott uniós stratégia. Legfeljebb pozitív gondolatok (globális Európa stratégiai autonómia), miközben az aktív és hatékony válaszokra rendelkezésre álló idő vészesen fogy. Európa jövője a tét. Aki pedig sorozatosan aláásta és továbbra is aláássa, az legalábbis elszigetelendő, de akár el is távolítandó (lenne).
Inotai András elemzése megjelent a Népszavában 2021. május 27-én.
