Közszolgálatiságról, a magyarok boldogságérzetéről, a fiatalok lelki állapotáról, a szorongásról, a gyógyszerfüggőségről és a fanatizmusról
– Csak június utolsó hétvégjén hat motoros lelte halálát közúti balesetben, egy motorosiskola oktatója pedig úgy döntött, felfüggeszti tevékenységét, mert úgy véli, a rossz hazai közlekedési morál és az utak pocsék állapota miatt már-már életveszélyes a közlekedés ezen módja. Mentőorvosként mivel egészítené ki mindezt?
– Első nekifutásra azzal, hogy még csak nem is a motorosoknál a legnagyobb a baj. Akik komolyan veszik a motorozást, általában rendelkeznek védőöltözettel, és sosem mulasztják el bekapcsolni a sisakjuk pántját, így jóval nagyobb az esélyük túlélni egy ronda esést. A városi robogósoknál már sok a hiányosság, a többi kétkerekűnél – kerékpárosok, elektromos rolleresek – pedig egyenesen kétségbeejtő a helyzet. Néhány hete egy Margit-szigeti balesethez szálltunk ki, a biciklis jó nagyot perecelt, de megúszta egy erősebb agyrázkódással. Szerencsére volt rajta sisak, ami akkora ütést tompított, hogy még így is látszott némi hámsérülés. Ha nincs rajta, valószínűleg nem éli túl, de egy súlyos koponyasérülés garantált. A városban közlekedve azt látom, hogy jó, ha a bringások és rolleresek 15-20 százaléka visel valamilyen védőfelszerelést. Pedig a bajhoz elég egy rossz pillanat, még hibázni sem kell. A rollerek kis méretű kerekei könnyen kátyút fognak, és már az irányváltás kézzel való jelzése is instabilitást okoz, a balesetveszély pedig csak fokozódik, ha többen is utaznak a járművön, ami szintén gyakori látvány. Tudom, könnyen beszélek, nekem nincsenek gondjaim a hajviseletemmel, de higgyenek nekem, a sisak által ellapított frizuránál sokkal nagyobb baj egy koponyasérülés.
– Prevencióra, vagy nagyobb jogszabályi szigorra lenne szükség? Esetleg mindkettőre?
– Azt gondolom, legalább a sisak kötelezővé tétele nagyban csökkentené a súlyos és halálos kimenetelű kerékpáros és rolleres balesetek számát, ezért messzemenőkig támogatnám, ha egy ilyen jogszabály megjelenne, még akkor is, ha sokak tiltakoznának ellene. De amire még inkább elengedhetetlen szükség lenne, az a prevenció, amit száz éve mantrázok. Milliárdok mennek óriásplakátokra, de ha ezeknek csak egy kis része azt célozná, hogy felhívja a figyelmet testi épségünk megóvására, azaz a bukósisak és más védőfelszerelések – kesztyű, térd- és könyökvédő, gerincprotektor – viselésének hasznosságára, már ettől is sokat javulna a helyzet. Az jól látszik, hogy az elrettentés vagy a tragédiák bulvárhírszerű bemutatása semmi eredményre nem vezet, viszont meggyőződésem, hogy az emberek belátására igenis lehet hatni. Ha valami, hát ez lenne az igazi közszolgálat, amire nemcsak a közlekedésbiztonság, hanem egy sor más egészségügyi vonatkozású kérdés kapcsán égető szükség lenne, egészségtudatosság terén ugyanis siralmas a helyzet. Hogy mást ne mondjak, miközben kiterjedt szűrőprogram áll rendelkezésre, méhnyakrákban és vastagbéltumorban is a világ élvonalához tartozunk. Vagy egy másik példa: egy magyar ember átlagosan 0,7 darab fogkefét és két tubus fogkrémet használ el egy évben, fogaink állapota és a szájhigiéné ennek megfelelően pocsék. És akkor az egészségtudatos magatartás hiányának felróható nemzetgazdasági károkról és extra kiadásokról még nem is beszéltünk. Bőven megtérülne, ha a prevencióra is jutna pár milliárd.
– Az utóbbi hetekben nagy vihart kavart Gálvölgyi János esete, akihez súlyos légzési nehézségei ellenére háromnegyed óra elteltével sem érkezett ki a mentő, ezért személyautóval kellett kórházba szállítani. A végül szerencsésen végződő ügy kapcsán mi is írtunk az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) kapacitáshiányáról – amelyet a szervezet cáfolni igyekszik. Ön, Budapesten szolgáló mentőorvosként mit tapasztal?
– Kivonuló mentőorvosként dolgozom: ha megkapjuk a riasztást, egy perc alatt elhagyjuk a mentőállomást, a helyszínre érkezve ellátjuk a beteget, sérültet, aztán célba vesszük a sürgősségit. A feladatom ennyi és egyébbel nem is szeretnék foglalkozni, a mentésirányítás és szervezés kihívásaira nincs rálátásom. És őszintén szólva nem különösebben foglalkoztat, mi történik a Markó utcai mentőpalota első és második emeletén, az igazgatóságon. Engem a mentés érdekel és az, hogy a csapat, amelyben dolgozom, jó legyen. Ez szerencsére adott, hihetetlenül jó a közösség, erős a bajtársiasság, maximálisan megbízunk egymásban. Ahhoz, hogy életet mentsünk, erre van a legnagyobb szükség. De nem szuperhősök, hanem emberek vagyunk, ami azt jelenti, hogy hibázhatunk. Olyan nincs, hogy mindig 100 százalékon teljesítsünk.
– Ahogy arról korábban is írtunk, Vácról, Győrből, Szegedről, de a Hajdúságból, Nógrádból, sőt még Zalából is érkeznek a fővárosi régióba besegítő egységek, amelyek érthető módon nem biztos, hogy rendelkeznek a szükséges helyismerettel. A gyakorlatban ez mennyiben rontja a hatékonyságot, illetve az ellátásbiztonságot azokban a térségekben, ahonnan elvezénylik az egységeket?
– Természetesen jó lenne, ha lenne elegendő mentőautó és személyzet, de a helyzet adott, abból főznek, ami van. Vannak régiók, ahol alacsonyabb az erőforrások kihasználtsága, míg a fővárosban növekszik az igény. Erre jelent megoldást az átvezénylés, amiben én semmi kivetnivalót és újszerűt nem látok. Az Országos Mentőszolgálat, ahogy a nevében is benne van, egy országos és nem regionális szervezet, így lehetőség van arra, hogy az erőforrásokkal ne csak helyi, hanem országos szinten is gazdálkodjanak. A helyismeret nyilvánvalóan fontos, de ez a kifejezés ma már nem ugyanazt jelenti, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor még csak papír alapú térké-pek voltak. Minden autóban ott van a GPS, az egyes intézményen belüli tájékozódást pedig segíti a portaszolgálat és a helyi személyzet is.
– Nagy mentális és lelki kihívást jelentett az egész társadalom számára a koronavírus-járvány, amely bő egy éve már nem része a mindennapjainknak. Vannak-e utóhatások? Milyen újabb kihívásokkal küzdenek a magyarok?
– A covid, illetve a lezárások miatti szorongást mára a hátunk mögött tudhatjuk, de a helyzet így sem rózsás. A világ boldogságtérképén szereplő 109 országból mi az 51.-ek vagyunk: a listát Finnország vezeti, amely nem mellesleg jól működő szociális hálójáról, fejlett és hatékony oktatási rendszeréről, stabil demokratikus működéséről és a széles körű sajtóliberalizmusáról közismert állam. Nálunk meg szorong a fél ország: a legfőbb okok között találjuk az inflációt, de a megélhetési és egzisztenciális szorongás mellett itt a klímaszorongás, a háborús szorongás, a genderszorongás is. Mindezek ráadásul a fiatalok körében hatványozottan jelentkeznek. Egy nemrég publikált kutatás szerint az egyetemisták 55 százalékának van valamilyen mentális problémája, ami jelentős részt valamilyen szorongásra vezethető vissza. Ifjúsági pszichiáterek pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy a fiatalabbak, a középiskolások közül minden hetedik küzd súlyos mentális nehézségekkel. A fő ok náluk is szorongás. A diákélet sajátja, hogy egy-egy témazáró, vagy szigorlat előtt szorong a fiatal, alkalmasint többet ül a vécén, mint az íróasztal előtt. De a mostani szorongások nem a normális üzemből fakadnak, ráadásul egyre korábban jelentkeznek. Már általános iskolában megkapják a szülőktől, hogy „ha nem tanulsz, akkor ebből nem lesz gimnázium”, később pedig hogy „ha nincs két nyelvvizsgád, nem kerülsz be egyetemre”. Az egzisztenciális szorongás a családok esetében még erősebb jelenség, hiszen az egyetemi továbbtanulás, vagy egy nagyvárosi albérlet költségeinek kitermelése sokaknak szinte lehetetlen feladat. A szorongásokat táplálja az is, hogy a fiatalok közül sokan nem látják a jövőjüket idehaza. Nemrégiben két elitnek mondható középiskolában tartottam előadást, ahol a diákok negyede külföldön kívánja folytatni tanulmányait. Ők nagy valószínűséggel nem fognak visszatérni, ami nem mellesleg az országra nézve is tragikus, mert a legjobbjainkat veszítjük el.
Mindez párosul azzal, hogy 800 ezer magyar oldja alkohollal a feszkót, a felnőttek 9 százaléka depressziós, a nyugtatók, antidepresszánsok rémisztő mennyiségben fogynak. A befejezett öngyilkosságok száma 2021-ben 20 százalékkal volt magasabb, mint a járványt megelőzően, pedig már akkor is pontszerző helyen voltunk az európai mezőnyben.
– Említette a genderszorongást. Ön szerint valódi problémára reagál a kormány, amikor a nemátalakító műtétek és az ezt „támogató ideológia” ellen vív élet-halál harcot?
– Korábban nálunk és tőlünk Nyugatra sem láttam óvodások kígyózó sorát, akik fiúról lányra, vagy lányról fiúra akarnák operáltatni magukat. Szerintem ez eredendően nem egy valós társadalmi kérdés, ugyanakkor mégis be lett emelve a mindennapokba. Sokan, köztük sok fiatal kizárólag ezért találkozik a genderkérdéssel, ezért foglalkoztatja és végtére is, ezért okoz benne konfliktust, szorongást.
– Kinek és mit kellene tennie, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen az élete azoknak, akiknek mindennapjait nemcsak megkeseríti, de megnyomorítja a szorongás?
– Alapvető rendszerszintű problémák orvoslására lenne szükség, ami nem megy egyik pillanatról a másikra, de ha nem kezdjük el, akkor sose fog enyhülni a baj. Ha megnézzük a pszichiátriai, addiktológiai gondozóhálózatot, igen rossz helyzettel szembesülünk. Ha valaki most szeretne bejutni egy addiktológiai gondozóba, jó esetben is legalább két hónapot kell várnia. Vannak megyék, ahol mindössze egyetlen addiktológus dolgozik, miközben tömeges az alkoholizmus. Akad olyan megye, ahol egyetlen ifjúsági pszichiáter sincs, miközben a fiatalok nagy hányada nehézségekkel küzd. A Nemzeti Drogellenes Stratégia két éve lejárt. Alkoholellenes stratégiánk nem is volt. Pedig ha lenne több évre rögzített célkitűzés és egy a regionális helyzetet és adottságokat is figyelembe vevő cselekvési terv, már az is sokat jelentene. És, ahogy említettem, égető szükség lenne a valódi közszolgálatra, közszolgálatiságra, a média segítségére, állami kampányokra és személyes jó példák sorára.
– Ha már a személyes jó példáknál tartunk: sokak rosszallását kiváltotta, amikor szóvá tette Orbán Viktor miniszterelnök túlsúlyát. Kollégái, felettesei nem vonták kérdőre? Látva a reakciókat, megbánta?
– Nem olvasok kommenteket, szerencsére elég jól ki tudom zárni az életemből a fröcsögést és a trollokat. Korábban is mindenkinek volt véleménye és azt ki is fejtette a buszon, a váróteremben, vagy a kocsmában. Ezeknek a véleményeknek most a közösségi média is felületet biztosít, és még arcot, nevet sem kell vállalni mellé. A kollégáim ismernek, tudják, hogy szeretem nyíltan vállalni az álláspontomat, legyen az akár pozitív, akár negatív, ezért nem is szokták szóvá tenni, ha az nem első kézből tőlem, hanem a médián keresztül, csatazajjal kísérve jut el hozzájuk. Ami a lényeget illeti, továbbra is úgy gondolom, hogy közismert, népszerű emberek, így akár a miniszterelnök is személyes példamutatásával nagyon sokat tud tenni a közjóért. Számomra ez jelenti a köz szolgálatát. Bántó szándék nem vezérelt, csak kimondtam azt, amit mindenki lát, politikai szimpátiától függetlenül.
– A koronavírus-járvány után is rengeteg munkát ad a Covid-19 az orvostudománynak, az utóhatásoktól, a különböző posztcovidnak nevezett vagy tartott tünetektől sokan szenvednek. Mit tudunk a posztcovidról?
– Kemenesi Gábor virológust idézném, akinek minden mondatára érdemes figyelni. Ő azt mondta, kell legalább tíz év, hogy pontosan megismerjük, ez a vírus hogyan fejti ki hatását. Most szinte minden tünetre, amire nem tudjuk a magyarázatot, azt mondjuk, hogy posztcovid. De még messze vagyunk attól, hogy tisztán lássunk. Nagyon sok labor foglalkozik azzal, hogy a vírus mechanizmusát, hosszú távú hatásait megismerjük.
– A járvány alatt itthon szinte istenkáromlással felérő bűn volt arról beszélni, hogy a vakcináknak lehetnek mellékhatásaik. Utólag megindulhat-e ebben a témában a higgadt diskurzus?
– Az őszinte kommunikációra már az oltási kampány alatt is szükség lett volna. Meggyőződésem, hogy ha így történik, nem 70 százalék körüli, hanem a nyugati országokhoz hasonlóan 85-90 százalékos átoltottságot és alacsonyabb halálozásszámot sikerült volna elérni. A gyógyszertan nagyon régi alapvetése, hogy annak a szernek, aminek nincs mellékhatása, hatása sincsen, tehát ezt nem tagadni, elhallgatni kellett volna, hanem beszélni róla. Azzal együtt, hogy a lehetséges mellékhatások, esetleg szövődmények valószínűsége és kockázata sokkal kisebb, mint amelyeket a koronavírus előidézhet. Ezekről senki nem beszélt, helyette jobb híján egy-egy oltásnak tulajdonított szövődményről szóló hírt kapott fel és értékelt a maga módján az internet népe. Ez pedig nem használt, inkább ártott a koronavírus elleni védekezésnek. Szerencsére a nemzetközi tudományos élet egészen más elveken működik, az oltásokkal kapcsolatos tudományosan igazolt megállapítások terjedése, az élénk szakmai párbeszéd jelenleg is zajlik.
– A tavalyi év végén hozott jogszabályokkal kezdetét vette a hazai egészségügyi ellátórendszer átalakítása, amely kiterjed az alapellátásra, a járó- és fekvőbeteg-ellátásra, a szociális gondozásra, az ügyeleti rendszerre és nem utolsó sorban a finanszírozásra is. Apró szépséghiba, hogy minderről a szakma véleményét nem kérték ki, a kibontakozó tiltakozás pedig a Magyar Orvosi Kamara (MOK) jogköreinek megnyirbálásához vezetett. Ön miként élte, éli meg ezeket az eseményeket?
– A rendszerváltás óta eltelt bő harminc évben számos próbálkozás volt arra vonatkozóan, hogy rendbe tegyék az egészségügyi ellátó rendszer bizonyos területeit, szerintem a mostani kormányzati törekvés is ebbe a sorba illeszkedik. Tény, hogy igen súlyos rendszerszintű és finanszírozási problémákat kell megoldani: uniós összevetésben is magas a kórházi ágyak száma, miközben egyre több beavatkozás ma már szakellátásban is elvégezhető. Orvosból és szakszemélyzetből pedig mind nagyobb a hiány. Az intézmények időről időre nagy adósságokat halmoznak fel, számos rendszerszintű és infrastrukturális akadálya van a hatékonyabb működésnek. Mindezeket látva, alapvetően üdvözlöm és reményekkel tekintek a reformintézkedésekre, még úgy is, hogy igen sok a bizonytalanság, hiszen még nem alakult ki, mely intézmények maradnak valóban kórházak és melyekre marad a rehabilitáció. Az, hogy egy ilyen reformcsomag kapcsán egymásnak feszülnek az érdekek, természetesnek tartom, de én ezt már mindjárt az elején elengedtem. A MOK, vagy egyéb szervezet munkájába sosem folytam bele, már csak azért sem, mert nem voltak és most sincsenek karriercéljaim. Mondjuk 63 évesen ez már nem is lenne időszerű.
– Önként tagja maradt a MOK-nak?
– Ezt az információt hadd tartsam meg magamnak.
– Ön szerint melyek a hazai egészségügyi ellátás legégetőbb problémái, kihívásai?
– Első helyen az alapellátásból hiányzó orvosok pótlását említem. Országszerte a 6500 praxis tíz százaléka tartósan betöltetlen, ráadásul a kollégák zöme idős. Aggasztó képet mutat a várólisták hossza, ami nem kis részt vírusjárvány idején feltorlódott beavatkozások következménye. A megoldást az jelentené, ha az intézményeket, orvosokat többlet munkára ösztönöznék, anyagiakkal. Mindezek mellett rendkívül égető probléma a szakdolgozóhiány: míg az orvosok bérét néhány évvel ezelőtt rendezték – és azt gondolom, e téren nincs okunk panaszra –, az ápolók, asszisztensek fizetése rendkívül alacsony, a mostani 18 százalékos emelés pedig legfeljebb szépségtapasznak jó, hiszen még az inflációt sem követi. Ha nem változik a helyzet gyökeresen, az ápolók, szakdolgozók egyszerűen el fognak menni. A Lidl-ben több pénzt kapnak, a felelősség pedig sokkal kisebb.
– Mi tartja egyben a rendszert?
– Az olyan majmok, mint én. Akik megszállottak, fanatikusan imádják azt, amit csinálnak. Ilyenből van számos az orvosok, ápolók, szakdolgozók között. Nekik sokat köszönhet a rendszer.
– Mi a receptje kiégés ellen?
– A fanatizmus. Élvezem a munkám, alig várom, hogy bemenjek dolgozni. Persze ehhez az is kell, hogy jó hangulat legyen a munkahelyemen. Ez megvan itt, a fővárosi mentőknél és Hatvanban, a sürgősségin is.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 28. számának (július 13. – július 19.) nyomtatott változata.
