Tisztelt Doktorminiszter-elnök úr!
Kérem, engedje meg, hogy most, amikor ilyen szemtelenül fiatalon betöltötte a hatvanadik életévét, ne csupán a tiszta szívünkből őszintén áradó szeretet, hanem a hála hangján is köszöntsük Önt, úgy is, mint ezerszer, tízezerszer, százezerszer megrángatott, megcibált, megszaggatott, véráztatta történelemben fürdő hazánk legékesebb fénykorának megteremtőjét. Talán nem túlzás, ha úgy fogalmazok: mindaz, ami a mögöttünk álló bő évtizedben történt, a legjobb, ami a magyarsággal történhetett. És hol van még a vége? Hisz míg mások hatvanévesen már letenni készülnek a lantot, addig Miniszterelnök Úr úgy fizikailag, mint mentálisan a legjobb formáját hozza – szabadjon ezzel a Miniszterelnök Úrtól nem oly távol álló sportkifejezéssel élnem. De hát miként is lehetne ez másként azzal a politikussal, akit immáron nem csak idehaza, de szerte e világon a legnagyobbak között emlegetnek, s akit…
Idáig jutottam a szándékosan túltolt születésnapi köszöntő írásában, amikor rájöttem, mi a bajom az első karakter óta. Hogy nincs kedvem viccelni. Hogy mindaz, amit Orbán-rendszernek nevezünk, sajnos jogosan, akkora métely, olyan mocsár, amiből talán soha, de soha a büdös életben ki nem keveredünk. Szóval mosolyoghatnánk kínunkban az ötvenes évek hangulatát idéző sorokon, miközben előre lehetett tudni (kedden írom), hogy akadnak Fidesz-aktivisták, képviselők, kormánytagok, akik sokszorosan túlszaladnak majd a lelkes felköszöntéssel (szerdán), és akkora geoládavetélkedő tör ki a Facebook-falakon, hogy a Megafon csapata testületileg összeszégyelli magát.
*
No, de az Orbán-rendszer viszont viccként is komoly, vagy ahogyan egy tűzoltó ismerősömtől hallottam a minap: ha ez tényleg igaz, akkor bízom benne, hogy nem igaz. És itt most hosszasan lehetne sorolni, mit is köszönhetünk, mit kaptunk a Fidesz megbukhatatlan elnökének egyre megbuktathatatlanabbnak tűnő regnálásától, de engem az érdekel, ami a lelkekben történt, vagy inkább a lelkekben művelődött, és tudom, hogy ez igencsak béna kifejezés, de mégis, mert ami történt, nem csak úgy megtörtént, hanem ezt művelték velünk.
Hogy milyenek voltunk előtte?
Sokak szerint pont ugyanilyenek, és erre érzett rá Orbán Viktor, amikor önmagából a nép egyszerű fiát plusz politikai messiást faragott. Mert hát erre a kettőre vágyunk állítólag, az „egy közülünk”-érzésre, ami innen nézve úgy működik, hogy rátekintünk az egy közülünkre, miközben azt hazudjuk magunknak: akár mi is lehetnénk a helyében. És nyilván messiásra is, aki megoldja helyettünk mindazt, amit nekünk kellene megoldanunk. Már amennyiben akár egy pillanatra is komolyan gondolnánk, gondoltuk volna azt a bizonyos polgári létet. Polgárnak lenni felelősség, elsősorban önmagunk, ugyanakkor a közösség iránt is. Bátorság. Kockázatvállalás. A polgár nem vár, hanem cselekszik. Tiszteli, mi több, ismeri a múltat, viszont a jövőbe néz.
Helyette mifelénk: majd az állam megcsinálja, megoldja, kijavítja, átalakítja, helyrehozza, majd az állam ad, támogat, segít, emel, nem enged emelni, megvéd, megóv, és úgy általában elintéz. Magyarnak lenni sodródás. Lebegünk a Kárpát-medencében arccal, amerre Orbán Viktor legújabb víziója mutat, ennyi a társadalmi mozgás.
Attól tartok, tényleg ilyenek voltunk annak előtte. Hisz miként is lehettünk volna mások a Trianonnal bezáródó zsellérségünkből a kádárista „ne szólj szám, nem fáj fejem” aprópénzalapú önfeladásba torkolló XX. századra rázuhanó, ki nem harcolt, érthetetlen, élhetetlen politikai, gazdasági anarchiát elszabadító rendszerváltást követően? „Mi lesz itt?” – kérdezte az SZDSZ 1990-es választási plakátja. „Mi van itt?” – kérdezték millióan néhány hónappal később, mert már sem a zsellér-, sem a kommunista világ szabályai nem működtek, az új túlélési törvényeket pedig nem ismerte senki. Még szép, hogy az állam védelmezőnek hitt karjai közé menekült a rémült tömeg – vissza is jöttek a szocialisták, mit visszajöttek, erőtől duzzadtak, de ó, jaj, pardon, végül is Orbán Viktor születésnapjáról kéne szólni. Habár…
Íme, ez Orbán Viktor pőre életműve. Se több, se kevesebb. A miniszterelnök, akinek minden megadatott, pénz, paripa, fegyver, kétharmadok sorozata, tehát történelmi léptékben is látható idő, mindezt arra használta, hogy gránitba szilárdítsa a velünk élő XX. századot. Tetszett az a posvány? Nyugi volt? Csend, rend, fegyelem? Jól éreztétek magatokat benne? Jól kapart a kaparj kurta? Semmi gond, megoldjuk, tessék, örökös bérlet a múlt századba, kellemes időtöltést és jó szórakozást kívánnak a mindörökké fiatal demokraták – ennyi a nagy orbáni felismerés. Valójában nem ment ő semerre, nem haladt sem előre, sem hátra, csak úgy forgolódott mindig, hogy ezt a társadalom többsége se legyen képes megtenni. Mert, ha a nép, még ez a nép is elindul, dühödten tiporja maga alá a csaló messiást.
(Fenébe, lemaradt két betű, tehát: ha elindulna. De hogy hova, hogy indulna már el, hát pont erről írtál végig, akkor legyen az, hogy ha elindult volna, dühödten tiporja maga alá a csaló messiást. Oké, ez így jó, csak semmi értelme – mi lett volna, ha… hát nem mindegy? Szegény magyar nép még csattanónak sem jó.)