Vegyünk találomra egy portált, hogy ne kelljen fogalmazgatnunk, leírnunk, amit mindenki tud: hogy talán minden idők legnagyobbja volt a szerdán hatvan éves korában szívrohamban elhunyt Maradona. Legyen ez a portál az egyre rokonszenvesebb – és egyre színvonalasabb – Telex.hu; azért ő, mert „nekrológjában”, megemlékező írásában már az elején ezt olvasom: „Még nagyon sokszor felmerül majd a kérdés, ő volt a nagyobb, vagy Lionel Messi. Egy biztos, óriási hatással volt a világ futballjára.”
Oktalanság volna vitatkozni a fentiekkel, mondjuk elsősorban már mindjárt azzal, hogy a két argentin egyike volt-e a világ legjobbja (harmadiknak akár odavehetnék Alfredo di Stefanot, és véleményem szerint akkor sem közülük kerülne ki), mert vagy egyszerűen nem lehet objektíven eldönteni – bizonyos számok, rekordjai alapján például Cristiano Ronaldo lenne az, aki ráadásul a legjobb atlétikai tulajdonságokkal rendelkezik, legjobb fejelő, abszolút kétlábas…, de különben is: Pelé volt a legnagyobb –, vagy pedig hiba lenne egy labdarúgó értékét kizárólag a játéktudása, eredményessége alapján megítélni. Vagy pláne celebsége alapján!
A futball komplex társadalmi jelenség, és érdekes módon éppen a szakemberei – edzők, vezetők, pszichológusok – veszik egyre inkább figyelembe a szűk értelemben labdarúgáson kívüli mozzanatokat, vonatkozásokat a játékosok értékének megítélésében.
Ezt mondhatnám a következőképpen is: köztudomású, hogy többféle intelligencia van (például egyre növekvő irodalma van századunkban az érzelmi intelligenciának) – a labdarúgók esetében nyilván a játékintelligencia játssza a fő szerepet, ami nélkül ma már nem emelkedhet ki egyetlen mégoly kiváló tulajdonságokkal (gyorsaság, erő, cselezőkészség stb.) rendelkező sportoló sem; de nem csak a játékintelligencia.
Amiről beszélek, az a jellem. Szerintem nem igazi sportoló (vagy akár mérnök, tanár, újságíró, netán politikus) az, aki durvalelkű, csalásra hajlamos, aki nem tiszteli a játékot, a szabályokat, aki nem tiszteli az ellenfelet (a sporttárs nem ellenség), aki képtelen veszíteni, képtelen elismerni a vereségét és így tovább.
A Telex.hu cikkében ezt olvashatjuk: „A legismertebb gólja persze az, amit az angoloknak lőtt az 1986-os mexikói világbajnokság negyeddöntőjében, fantasztikus a szólója, a szenvedélyes dél-amerikai riporter miatt is érdemes megnézni még egyszer. A történeti hűséghez hozzátartozik, a 2-1-re megnyert meccsen az első gólját kézzel ütötte, Peter Shilton hiába reklamált, nem hitték el neki, hogy egy 165 centis ember olyan magasra képes ugrani, hogy a felugró kapus elől elsodorja a labdát. Isten keze, mondta erről a megmozdulásról.”
Most hagyjuk a logikai bukfencet: ha nem hitték el, hogy olyan magasra tudott felugrani – nem hittek a szemüknek? Hiszen láthatták! És ha nem tud olyan magasra felugrani, abból nem épp az következett volna, hogy a magasságát, a felugrását megtoldotta a kezével, csakis kézzel üthette el?
De mindegy, akkor nem volt VAR, hogy jól megnézzék, visszanézzék a jelenetet, ha lett volna, Isten keze nem nyilvánul meg; mint ahogyan az edzői utasítások arzenáljában sem volt olyan előkelő helyen az a szabály, hogy amennyiben nem állt fel/zárkózott vissza a védelem, szabálytalanság árán is fel kell tartóztatni a lendületesen gólra törő játékost, nem pedig hagyni, hogy a félpályától az ötösig vigye a labdát. Mindegy olyan szempontból is, hogy hasonló mutatvány nem egyszer történt focipályán azóta, de előtte is – itt most extázis volt, tömeglélektani pillanat… minden elfogadható. Talán kevésbé fogadják el az angolok, akik e csalás nélkül továbbjuthattak volna…
Minden mindegy már, kivéve egy dolgot: hogy a kézzel ütött gólra ez a faragatlan hólyag azt mondta: Isten keze volt. Kíváncsi voltam, mit mondott a vad zseninek kifejezetten erről az „aforizmájáról” Ferenc pápa, mintha emlékeztem volna valamire, de most nem találtam; illetve ráleltem egy másik nem régi nyilatkozatára: a katolikus egyházfő szerint fantasztikus játékos Lionel Messi és nagyon szereti nézni az argentin klasszis játékát, de fontos ezt helyén kezelni, és Messi semmiképpen sem isten. Remélem, a pápa helyén kezeli Maradona istenkezét is.
Mert itt különben arról lenne szó, hogy vannak Jók és Rosszak, és mi vagyunk a jók, az elsők, a firstök, tehát nekünk a másikkal szemben minden szabad – csalni is, háborúzni is, pláne, hogy ezáltal még jobban beigazolódik, hogy mi vagyunk a jobbak, és akkor már mindenki elfogadja, hogy a másikkal, a Rosszal szemben bármi megengedhető. Ki nem állom, nézni sem tudtam, nemhogy elviselni sem a sportban, sem a politikában – ezek foglalkoztatják leginkább az embereket – a betegesen öntörvényű (értsd: önző, törvényeket nem tisztelő) alakokat.
Maradona? A legjobb volt? Nem érdekel. Legenda volt? Nem érdekel. Bálványozzák? Ám bálványozzák, nem érdekel. Meghalt? Nyugodjék békében. Nem hinném, hogy a mennyországba került. Istennek már van keze, vagy ha nincs, akkor szüksége sincs rá.
Utóirat
Persze megfordítható: az a tény, hogy engem nem érdekel, nem jelenti azt, hogy mindaz, amit halála alkalmából a kegyelet szavaival mondtak róla, nem helytálló és nem fontos. Még akkor is, ha magánéleti botrányai árnyékot vetettek pályafutására.
Ha a FIFA elnöke Gianni Infantino azt mondta, hogy sokan Maradona miatt lettek a labdarúgás szerelmesei, és „megismételhetetlen, amit ő tett a sportágért, elvarázsolt bennünket a tehetségével”, és „minden futballmesében kiemelt helye lesz” – ki kételkedne a szavában?
Ha Ferenc pápa a halálhírről értesülve közölte, hogy imába foglalta honfitársának a nevét, és megemlékezett a találkozásaikról – ki emelhet ez ellen bármi kifogást? A Vatikán közölte, hogy az egyházfő az elmúlt napokban is imádkozott Maradonáért, amikor meghallotta, hogy a korábbi labdarúgónak egészségi problémái vannak. Diego Maradona hosszú évek óta súlyos egészségi problémákkal küzdött, a hónap elején, mindössze néhány nappal hatvanadik születésnapját követően depresszió miatt került be egy magánklinikára, ahol vérszegénységet és kiszáradást is megállapítottak nála. A baj fokozódott, amikor koponyaűri vérzés miatt meg kellett operálni. A beavatkozást követően orvosa napokig nem engedélyezte neki a kórház elhagyását, mert alkoholfüggősége miatt súlyos elvonási tünetek jelentkeztek nála, gyógykezelésre volt szüksége, hogy abbahagyja az alkoholfogyasztást, súlyos problémái voltak a májával, a szívével és az érrendszerével.
Mindez már érdekel. De nem Maradona miatt, hanem a pápa miatt. Aki nem helyeselheti, hogy egy csaláshoz Isten keze kellett.