Elkezdődtek a „leckék a szabadban”, az első olvasásgyakorlatok a kolhozok udvarain. A véletlen úgy hozta, hogy egyetlen alkalommal magam is részt vehettem egy ilyen órán, az egyik Nyemirovszkoje melletti falu kolhozában. Ezután mindig visszautasítottam, ha meghívtak az ilyen olvasásgyakorlatokra.
– Warum nicht? – kérdezték tőlem Schobert tábornok német tisztjei. – Miért nem akarja végignézni ezeket a mi szabadban tartott óráinkat? Felettébb érdekes kísérlet, sehr interessant.
A hadifoglyok felsorakoztak a kolhoz udvarán. (…) Esett az eső, és a foglyok bőrig áztak. Jó pár órát ácsorogtak, csendben, egymást támogatva a szőke, nyírott üstökű fiúk, szemük kivilágított széles arcukból. Lapátnyi tenyerük volt, vastag, görbe hüvelykujjukon megkeményedett a bőr. Csaknem mind paraszt. A munkásokat, akik jobbadán a kolhozok gépészei és kézművesei voltak, a termetükről meg a kezükről ismerhette fel az embere kimagaslottak a tömegből, és soványak voltak, meg jóval világosabb bőrűek; a kezük inas, ujjaik hosszúak, hüvelykjüket simára csiszolta a kalapácsnyél, a gyalu, a franciakulcs, a csavarhúzó, a tengelyek, emeltyűk. Szigorú arckifejezésük, sötét szemük elütött a többiekétől.
Egyszer csak belépett a kolhozudvarra egy német altiszt, egy Feldwebel, nyomában tolmács. Alacsony kis gömböc volt, az a fajta, akit én tréfásan Fettwebel-nek neveztem: szétvetett lábbal odaállt a foglyok elé, és jóságos, atyai hangon beszélni kezdett. Elmondta, hogy most olvasáspróba lesz, mindenkinek fennhangon el kell olvasnia egy újságszemelvényt: aki becsülettel megállja a próbát, az a tábor irodájára kerül, aki pedig megbukik, azt földmunkára fogják, vagy téglahordásra, esetleg kubikolásra.
A tolmács alacsony és sovány Sonderführer volt, nem lehetett több harmincévesnél, sápadt arca csupa piros pörsenés. Oroszországban, a melitopoli Volksdeutsch-vidéken született, és furcsa, németes kiejtéssel beszélte az oroszt. (Az első alkalommal, amikor összeakadtam vele, viccelődve faggattam, hogy ugye, Melitopol szó szerinti fordításban Mézvárost jelent? „Azt – felelte nyersen, és elsötétült a képe –, Melitopol környékén sok is a méz, de én nem földműveléssel foglalkozom, hanem tanító vagyok.”) A Sonderführer szóról szóra lefordította a Fettwebel rövid és jóságos beszédét, majd tanítóbácsis hangon hozzáfűzte, felhívja tanítványainak a figyelmét, hogy jó lesz ügyelniük a kiejtésre, a figyelmes és könnyed olvasásra, mert ha nem állják meg becsülettel ezt a próbát, bizony megbánják.
A foglyok csendben hallgatták, és mikor végzett, az egész tömeg beszélgetni kezdett. Sokukon megalázottság látszott, úgy nézegettek körül, mint a megkorbácsolt kutya, kérges paraszti tenyerüket nézegették szüntelenül; de voltak sokan, akik boldogan nevetgéltek, abban a biztos tudatban, hogy ők megállják a helyüket, és írnok lesz belőlük. „Hé, Pjotr, hé, Ivanuska” – rikkantgattak a bajtársaik felé az orosz paraszt egyszerű derűjével. A munkások azonban hallgattak, és komor tekintetüket a kolhoz vezetőségének épülete felé fordították, ahol a német parancsnokság tanyázott. Olykor meg-megnézték maguknak a Feldwebel-t is, a Sonderführer-t viszont egyetlen pillantásra sem méltatták. Mély tekintetű szemük elborult.
– Ruhe! Csend! – kiáltotta hirtelen a Feldwebel.
És máris felbukkant egy tiszti csoport élén az öreg, magas, szikár, kissé hajlott hátú ezredes. Szürke bajusza rövidre nyírva, az egyik lábára enyhén bicegett. Szórakozott pillantással végigmérte a foglyokat, aztán egyhangúan hadarni kezdett, a szavak felét lenyelte, mintha gyorsan végezni akarna; minden mondata után hosszú szünetet tartott, a földet bámulta. Ő is elmondta, hogy aki becsülettel megállja a próbát, az… satöbbi, satöbbi. A Sonderführer szó szerint lefordította az ezredes rövid beszédét, majd ő maga szólalt meg, mondván, hogy a moszkvai kormány milliárdokat költött a szovjet iskolákra, amit ő nagyon jól tud, hiszen a háború előtt a melitopoli Volksdeutsch-iskolában tanított, és hogy mindazok, akik ezen a vizsgán elbuknak, hordhatják majd a téglát, meg kubikolhatnak, és verhetik fejüket a falba, amiért nem tanultak semmit az iskolában. (…)
– Hányan vannak? – kérdezte az ezredes a Feldwebel-t, miközben kesztyűs kezével az állát dörzsölte.
– Száztizennyolc fő – jelentette a Feldwebel.
– Ötösével jöjjenek, egy emberre két perc jut – mondta az ezredes. – Egy óra alatt végeznünk kell.
– Igenis – felelte a Feldwebel.
Az ezredes intett az egyik tisztnek, aki újságköteget szorongatott a hóna alatt, és elkezdődött a vizsga.
Öt fogoly kilépett a sorból, sorra nyújtották a kezüket az újságért, amit a tiszt adott oda nekik (az Izvesztyija és a Pravda régi számai voltak, amiket a kolhoz irodáiban találtak a németek), aztán fennhangon olvasni kezdtek. Az ezredes a melle elé emelte a bal karját, és így figyelte karórájának percmutatóját. Esett, és az újságok magukba szívták a vizet, lassan mállani kezdtek a foglyok kezében, akik közben, vérvörösen vagy holtsápadtan, izzadtak, botladoztak a szavak között, meg-megbicsaklott a nyelvük, hebegtek, elvétették a hangsúlyt, átugrották a sorokat. Mindegyik tudott olvasni.
Egyikőjük, egy gyereksorban levő fiú azonban magabiztosan, lassan rótta a sorokat, és közben fel-felpillantott az újságjából. A Sonderführer gúnyoros mosoly kíséretében figyelte a felolvasást, mosolyából némi megvetést éreztem ki: mint tolmács, ő bíráskodott. Ő volt a BÍRÓ. Mereven figyelte a soron levőt, kiszámított és gonosz lassúsággal irányította pillantását az egyik emberről a másikra.
– Halt! – szólalt meg az ezredes.
Az öt fogoly várakozással pillantott fel az újságjából. És ekkor a Feldwebel, határozott kézmozdulat kíséretében, így kiáltott fel:
– Akik elbuktak, balra lépnek – oda. Akik átmentek, jobbra – amoda.
Mikor pedig, a bíró intésére, az első négy bukott leverten balra húzódott, fiatalos nevetés csapott fel a foglyok sorai közül, fiatalos, vidám és csípős, paraszti nevetés. Az ezredes is leengedte a karját, és nevetni kezdett, a tisztek és a Feldwebel is nevetni kezdtek, a Sonderführer is nevetni kezdett.
(…) Az, aki átment a vizsgán, és most egymagában álldogált a jobb oldalon, az nevetett a leghangosabban, az ugratta leginkább a póruljártakat. Nevetett mindenki, csak a munkáskülsejű foglyok nem. Ők makacsul és szótlanul csak az ezredes arcát figyelték.
Azután másik ötre került a sor: ezek is minden erejüket összeszedték, hogy jól olvassanak, nehogy belegabalyodjanak a szavakba, nehogy elvétsék a hangsúlyt, de mégis csak kettejüknek sikerült a vizsga: a másik hármat hol elöntötte a szégyenpír, hol elsápasztotta a szorongás, csak szorongatták az újságjukat, és végig-végignyalták kicserepesedett szájukat.
– Halt! – hangzott ismét az ezredes parancsa.
Az öt fogoly felnézett, és az újsággal letörölte homlokáról a verejtéket.
– Maguk hárman balra, maguk ketten jobbra – kiáltott rájuk a Feldwebel, a Sonderführer intésére.
S a foglyok ismét ugratni kezdték az elbukottakat: Ó, bednij Iván, ó, bednij Pjotr! – és ráveregettek a vállukra, mintha azt mondanák, hogy „itt cipeled majd a követ”. És nevettek.
A harmadik csoport öt embere közül azonban az egyik kitűnően olvasott, kifogástalanul tagolta a szavakat, és minduntalan az ezredes arcát vizslatta. A Pravda 1941. június 24-i számának egyik cikkét olvasta. A lap első oldalán ez állt: „A németek megtámadták a Szovjetuniót! Katona elvtársak, a szovjet nép megnyeri ezt a háborút, megsemmisíti a támadókat!” Szavai zengve szálltak az esőben, és az ezredes nevetett, nevetett a Sonderführer, a Feldwebel, és nevettek a tisztek, és a foglyok is nevettek, és csodálattal, irigyen bámulták bajtársukat, aki valóban olyan pompásan olvasott, mint egy tanító. „Derék fiú vagy!” – mondta neki a Sonderführer, és ragyogott a képe, büszke volt és boldog, mintha csak az ő diákja lett volna.
– Te oda, jobbra – mondta neki jóságosán a Feldwebel, és még egy gyengédet taszított is rajta.
Az ezredes ránézett az altisztjére, mintha mondani akarna neki valamit, de visszatartotta magát: úgy láttam, kissé elpirult.
A jobb oldali csoport elégedetten nevetgélt: gunyoros pillantásokkal nézegették balszerencsés bajtársaikat, és magukra mutogatva azt mondogatták: „mi írnokok!”, amazokra meg fintorokat vágtak, és azt mondogatták: „ti meg trógerek!”, s úgy tettek, mintha követ cipelnének.
Csak a munkáskülsejűek, akik egymás után szaporították a jól vizsgázottak sorait a jobb oldalon, csak ők hallgatták, és figyelték mereven az ezredest. Az pedig, hogy elkapta a pillantásukat, elvörösödött, és egy kapkodó, türelmetlen mozdulat kíséretében így kiáltott fel: „Schnell! Gyorsan!”
Vagy egy óráig tartott a vizsga.
Mikor az utolsó csoport – ebbe már csak három fogoly jutott – végigolvasta a maga adagját, az ezredes a Feldwebel-hez fordult.
– Leszámolni az embereket!
Az altiszt kinyújtott mutatóujjával, messziről számolni kezdte a foglyokat:
– Ein, zwei, drei…
A bal oldali, a megbukottak csoportjában nyolcvanheten voltak, a jobb oldaliban, a jól vizsgázottakéban harmincegyen. Ekkor, az ezredes intésére, a Sonderführer beszélni kezdett: akár valami tanító, akit bosszant a diákjainak gyenge előmenetele. Elmondta, hogy csalódott bennük, és sajnálja, hogy ennyiüket kellett elbuktatnia, holott ő legszívesebben mindannyiukat átengedte volna a vizsgán. De azért, folytatta, ne veszítsék el a kedvüket azok se, akik ezúttal megbuktak, velük is jól bánnak majd, nem lesz panaszra okuk, csak dolgozzanak nagyobb szorgalommal, mint annak idején az iskola padjaiban. Beszéde alatt a jól vizsgázottak együttérzéssel figyelték balszerencsés bajtársaikat, a fiatalabbak még nevetgéltek is, és bökdösték egymást a könyökükkel. Majd miután a Sonderführer befejezte a mondókát, az ezredes a Feldwebel-hez fordult:
– Alles in Ordung! Weg! – s indult a parancsnokságra, meg se fordult, s a tisztek utána, ők azonban, társalgás közben, hátra-hátranéztek.
– Ti holnapig itt maradtok, és utána indultok a munkatáborba – szólt a Feldwebel a bal oldali csoporthoz. Aztán a jobb oldaliakhoz, a jól vizsgázottakhoz fordult, és nyersen rájuk parancsolt, hogy álljanak sorba. Alighogy felsorakoztak, rendben, könyöktávolságnyira (arcukról sugárzott az öröm, és csúfondárosan méregették a másik csoportbelieket), az altiszt gyorsan újra végigszámolta őket, „harmincegy”, mondta, s intett az udvar végében várakozó SS-osztagnak.
– Hátra arc! Indulj! – vezényelt.
A foglyok hátra arcot csináltak, kemény lépéssel verték a sarat, s mikor az udvar falához értek, felhangzott a vezényszó: „Halt!”
Ekkor a Feldwebel odafordult a foglyok mögé felsorakozott SS-katonákhoz, akik már emelték is a géppisztolyukat, köpött egyet, és elordította magát:
– Feuer!
A sortűzre az ezredes, aki ekkor már csupán néhány lépésnyire volt a parancsnokság ajtajától, megállt, és hirtelen visszafordult. A tisztek is visszanéztek. Az ezredes végigsimított az arcán, mintha a verejtéket akarná letörölni róla, és tisztjei kíséretében belépett a parancsnokságra.
– Ach so! – szólt a melitopoli Sonderführer, amint ellépett mellettem. – Meg kell tisztítani Oroszországot ettől az írástudó csőcseléktől. Az a paraszt és az a munkás, amelyik túl jól ír és olvas, veszélyes. Mind kommunista.
– Natürlich – feleltem. – De hát Németországban mindenki kitűnően tud írni-olvasni, a munkások és a parasztok is.
– A német magas kultúrájú nép.
– Persze, persze – mondtam –, magas kultúrájú nép.
– Nicht wahr? – fordult hozzám a Sonderführer, és elindult a parancsnokság irodái felé.
Én meg ott maradtam, egyedül az udvar közepén, a foglyok előtt, akik nem tudtak jól olvasni, és egész testemben reszkettem. (Gellért Gábor fordítása)
