Olvasom a „sajtóban” (online), hogy meghalt Az ipanémai lány…
Június 5-én elhunyt Astrud Gilberto brazil bossa nova- és szamba-énekesnő, aki brazil anya és német apa gyermekeként Rio de Janeiróból indulva hódította meg a világot.
A lapok azt is megírták, hogy a pályája során tizenhat albumot kiadó Astrud világhírnevét a The Girl from Ipanema épp hatvan éve született angol nyelvű felvételének köszönhette, ami 1965-ben az év legjobb zenei felvételének járó Grammy-díjat is elhozta neki.
Astrud volt, aki megszerettette a bossa novát a világgal. Az angol nyelvű Ipanémával robbant be huszonkétévesen, és egyből a csúcsra ért. A brazil táncmuzsikának ez a száma abban az évben a második legtöbbet játszott melódia volt az egész világon…
Egy garota de Ipanema, egy ipanémai bájos, kecses, még lány de már nő szép látványa inspirálta a dalt, mely nyaranta előbb-utóbb mindig felbukkan valahol az éterben, és ami érdekes: soha nem öregszik, nem hal ki belőle 60-as évek, 90-es évek, vagy akár 2010 „oldie” bája (oldie but goodie). Pedig még 1965-ben kapta a Grammy díjat, ami nem most volt…
Szövegét 1962-ben írta Vinícius de Moraes, a zenéjét pedig Antonio Carlos Jobim szerezte. A nagyközönség Stan Getz és João Gilberto angol feldolgozásában ismerte meg, egy 1963-as albumból.
A dal hosszú ideig egyik nagy kedvencem volt. Visszaemlékeztem: huszonvalahány éve írtam is a kapcsán egy szösszenetet. Ezt most előkerestem és ide csatolom, változatlanul: akinek nagyon sok ideje van, elolvashatja; nem beszélem rá. De utána ne szidja a szerzőt, nem hencegni akarok vele, nem vagyok rá büszke: akkoriban azonban kedvem szottyant efféle lazító stílusgyakorlatokhoz… A Kanga-meséim legtöbbje elveszett számítógépes katasztrófáim során; nem kár értük, nem az örökkévalóságnak szántam őket. (A Kanga NEM a Micimackó jószívű kenguruja, hanem a „kangalamb” rövidítése… Már nem tudom, miért választottam ezt a nevet a ’meséimhez’…)
Egy nyáron át Ipamena
Nem igazán fütyülős nóta az Ipanemai lány – gondolta Kanga útban a sörözőhöz. Ilyenkor néha fitykált, amitől nagyapja óvta annak idején („magyar embör danol, nem fitykál”). Nem tudta volna megmondani, most miért éppen ez a szám jutott eszébe a borongós őszi napon.
Volt valamikor régen, még az újlatin nyelvei tanulásának elején, a hatvanas évek közepén egy híres bossanova, amit angolul The girl from Ipanema címmel ismertek és szerettek meg szerte a világon, a tánccal együtt (hol volt akkor még a lambada vagy a salsa). Eredeti brazil-portugál címét – A garota de Ipanema – jóval később tudta meg Kanga, amikor már a bájos szöveget is megértette; sőt: jóval később maga is eljutott Ipanemába, ahol látott is számos – a dalban megénekelt – bronzaranyszínűre barnult szépséget, ráadásul a legvadabb (ún. madzagos avagy angolszászul „dental floss”) tanga-korszakban.
Szóval: Ipanema a közismertebb Copacabana strand előkelőbb folytatása a világ talán legszebb városa, Rio de Janeiro déli részén, a híres Cukorsüveg-hegy segge alatt … Állítólag valamely bennszülött nyelven rossz vizet jelent, leginkább halászat szempontjából: a halak nem szeretik a csendes vizet; a luxusvendégek viszont nagyon. A Travel Chanel egyízben a világ legszexisebb strandjának minősítette – persze, nem a homokra koncentrálva, hanem a riói carioca lányokra, akik ott riszálják formás feneküket, melyben meglapul a tangamadzag; az urak hasmánt nézőpontból gusztálják őket leginkább.
A garota még lány, de már nő, szóval, nem kislányról van szó, a strand amúgy
sem a pedofília terepe.
Kanga Pesten (inkább Budán) kóvályogva is szembetalálkozott néhány Ipanemával, a Széna-téri Mamut környékén, talán függőágyakat árult (minden függőágy a helyszínen kipróbálható; egy mezei plazás el sem tudja képzelni, milyen lehet függőágyban szeretkezni – mondjuk egy ipanemai lánnyal –, szóval, fenséges és elég bonyolult, de szükség (és lehetőség) esetén beletanul az ember); és még a szabóervin környékén is látott egy ilyen nevű puccos presszót (café), nem kifejezetten tangára szabott korosabb sápadtarcú hölgyvendégekkel.
Érdekes, hogy a nőnek a strandon érződik csak az igazi szaga – ágyba legtöbbször illatos fürdők után bújnak, aki meg nem viszi túlzásba a fürdést, annak legtöbbször kifejezetten büdös a testszaga (mindenkinek, fiúknak is, sőt még inkább).
A strandon a testet csak a tiszta víz áztatja, majd a nap szikkasztja, ilyenkor apró
verejtékcsöppek bújnak elő, ez az igazi kémia, már-már alkímia, chemistry, chemie,
(simi, szokta volt mondani franciásan egy Kangának igen kedves hölgy); előbb-utóbb
ágyban is előjönnek ezek a piciny csöppek és elnyomják a habfürdő penetráns szagát. Nagytudású és félimpotens etológusok szerint erre az igazi szagra gerjednek a kutyák és más kanos teremtmények is.
Az ipanemai lányhoz írt himnikus ódát dúdolgatva sétált tehát Kanga a Liget aljában, többen bolondnak nézték: dagadt öreg faszi rázza magát és dudorászgat, mint egy megvénült Rózsaszín Párduc (emlékezhetünk: ő sasszézgatott kicsit brazilosan a jó öreg Mancini taram-taram-taramtaramtaramtatam-jára), mintha be lenne tépve.
A bosszanova hívogató ritmus, még azt is megfogja, ki nem tud táncolni, persze táncolni mindenki tud, aki akar, akár egy nyáron át is.
Egy nyáron át táncolt. Ez a film is felötlött táncos-fütyülős jókedvében. Pedig sosem táncolt (néhány szeszmámoros medvetáncoltatós próbálkozást leszámítva).
És most nem is csak a nyárról volt szó, de olyan filmet-könyvet-nótát nem talált, hogy
„Pünkösdtől szüretig”. Mert az ő Ipanémája ennyi ideig tartott. A „Pünkösdtől szüretig” – jutott eszébe – a Magyar népszokások egyik fejezetcíme: ez az év legszebb ideje, még ünnepek se nagyon zavarják, míg a szüret és az áldott szép pünkösd között egymást érik. Paraszt őseinél ez kemény nyári dologidő volt, az elpuhányodott városi utódoknál a szabadságolások szezonja.
Szüret után után kicsit megpihentek a népek. Szüret után lett az esküvő (vagy nem lett). Mindenesetre, az ősz olyan lezáró évszak: vége a virágoknak, még a leveleknek is, minden lecsupaszul, az emberi kapcsolatok is, csak a sok inas gyökér meg az elárvult törzs marad, tele a fa károgó varjakkal, pacsirta már nem dalol vígan a kóró ágon.
Majdnem mindig őszre esnek a nagy szakítások, gondolta Kanga az Ipanémát
fütyörészve. Ettől léptei is megkeményedtek, és a melódia is átúszott a Kwai-folyó
fütyülős hídépítőinek indulójába; építőtáborokban szerették ezt ébresztőnek
bömböltetni. Az ipanemai lányt, legtöbbször a franksinatrai feldolgozásban, inkább
tábori munka után játszották, a Petite fleur és a Veintiquattromille baci társaságában.
A hősi (hansági) időkben a táborok nem voltak koedukáltak – kihelyezett fiú- (vagy leány-) kollégiumra hajaztak, a felügyelő tanerők is azonos neműek voltak, a szex kizárólag manuálisan volt elképzelhető, szabadosan tréfálkoztak is egymással a szebb jövő építői, hiszen mindegyikük csattogtatott alkalomadtán: jó erőben lévő, munkára, harcra kész ifjak voltak mindahányan, készek lecsapolni mindent, minden lápot és mocsarat, akár még a Dunát is, hiába, fiatal ököl – vasököl, oda csapol, ahova köll…
Ha a szex nem is, a szerelem jelen volt, hiszen a középiskola mindig a nagy szerelmek kora is, ki így éli meg, ki úgy. Volt egy srác, vidéki, nagydarab kukoricajancsi, birkózófülű, fülig szerelmes a maga Iluskájába és viceversa.
Kétnaponta jött a levél és jött a szertartás: mosakodás derékig, fogmosás, rejtekhelyre vonulás a levéllel és boldog visszatérés. A Satisfactiont is bebömböltették néha, bár a címet kevesen értették, a Rollinggal meg a Beatles-szel amúgy is óvatosan bánt a KISZ, mégiscsak ifjúkommunistákat táboroztatnak, ha már az élenjáró Dunjuskát és a Bunkócskát nem is lehet rájuk erőltetni.
Nem lehetett már tovább görgetni a csődtömeget. A maga csődtömegét.
Semmi sem ment, minden összezavarodott, ihlet nem jött, múzsa se nagyon, ilyenkor
könnyebben rácsábul az ember a piára is, amit viszont már nem bír, sosem is bírta, mindig hülyeségeket beszélt és csinált piásan, ezt a barátok elnézték, de a főnökök
kevésbé – fél élete a szesz-okú afférok elsimítására ment el.
A csajok többsége elnéző volt, mert ritkán fordult elő, s mert nem volt ilyenkor agresszív (persze, szeretetreméltó sem), de az őszinte bűntudat mindig ott csillogott a szemében, ezt csípték talán. Tudták, hogy nem akarja bántani őket.
Kangának csak azzal volt baja, aki ezt nem fogta föl: pedagógiai csődnek érezte, ha bármelyik barátnője, bármilyen körülmények között, föltételezte róla, hogy bántaná készakarva. Tényleg soha nem bántott senkit akarattal. Miért tette volna: senki sem érdemelte azt meg: minden barátnője a jó emlékek kamrájában raktározódott el hatalmas szívében. És nagyon nem szeretett magyarázkodni, ártatlanságát bizonygatni – ha valaki nem akarta elhinni rendíthetetlen jóságát, akkor fölégette a hidakat, legtöbbször mindet, teljesen, örökre, hátra se nézve.
Az embert ifjan még főként kíváncsiság vezeti, minden szerkezet érdekli, hogyan működik; szétszereli, majd megpróbálja összerakni őket, hogy rájöjjön a titokra. A nőket azonban nem lehet szétszerelni, ezért aztán sosem jön rá, hogyan rakhatná őket egybe, hogyan is működnek. A férfiak, a teremtés egyértelmű koronái, minden nőt sokkal egyszerűbb szerkezetnek képzelnek el, mint akár csak egy homokórát. Zutty bele a homok, aztán hadd peregjen.
Anyja mondta egyszer, hogy a legnagyobb ajándék, ha talál az ember egy fix pontot. Nem szeretőt, nem férjet, nem apát, nem istent – egy fix pontot. Attól megnyugszik. Kanga sokminden volt már, beletörődött: volt lelki szemétláda, kapaszkodó az élet sebesvonatán, zokogópárna, kiáltásfogadó puszta, elvárt visszhang. És ezek szerint fixpont is. Heuréka, mondaná szegény Archimédesz, aki egész életében a később róla elnevezett punctum fixumot kereste, hogy a világot kiforgassa.
De Kanga most nem akart kiforgatni semmit.
Kapcsolatot úgy kell eltépni, ahogyan az ember leszokik mondjuk a cigarettáról (ez is sikerült Kangának, egyik napról a másikra), vagy a kábszerről (ebben nem volt gyakorlata: rá sem szokott), esetleg a piáról (ez sosem sikerült neki, de az idő múltával egyre kevésbé zavarta), netán a túróscsuszáról (biztosan arról is le lehetne szokni, de minek, ha az ember annyira szereti, talán minden másnál jobban).
Az elvonási tünetek nyomelemekben megmaradnak, egy darabig idegesítőek, de később minden helyrerázódik: kemény elhatározással) bármit feledni lehet, mindent el lehet tüntetni nyomtalanul. Segíthet a munkaügyi tiltás (ilyen is volt), a távolság, a halál – de ilyen vismajorok nélkül is szokott működni.
A kovbojos megoldást nem szerette annyira (hollywoodi filmekben a hőscincér szokott bedobni egy eléje lökött bourbon viszkit, szívni egy hatalmas slukkot a szivarkájából és így szólni: „Baby, remélem, azért jó barátok maradunk.” – ilyen mélyre azért nem akart lemenni.) Persze, minden megoldás végsősoron tahó, és valamelyik (ritkábban mindkét) félnek esetenkint fájdalmas is.
Most mégis ilyen bunkó megoldásban gondolkozott: még nem égeti föl a hidat, csak nem lép rá egy ideig, talán már soha többet, de akkor is megnyugtató, ha tudja: a híd azért megvan.
Az ipanémás dal hosszú ideig volt a kedvence. Egyszer nyelvi nekibuzdulásból nekifutott a magyarításának is, de rájött: táncolni is tudnia kellene ehhez, és nem ártana egy ipanemai múzsa sem…
A problémás kapcsolatokból – önvédelemből – mindig kilépett. Ez a legfájdalommentesebb megoldás mindenki számára. Meg az írókúra. Az írás minden
sokkhatást enyhít, és a fejet sem fájdítja meg túlságosan (legalábbis nem annyira,
mint a pia).
Érdekes megfigyelés: a feszültséget mindig valamilyen ejakuláció vezeti le, nem a szex, az ritkán segít. E latin szónak nem csupán szexuális értelme volt eredetileg: a gondolat is csak úgy kiömlik, kivetődik az emberből, amikor megérett – egyes (régi) filozófusok szerint ez a legmagasabb szintű élvezet, másra (szerintük alacsonyabb szintre) nincs is talán szükség. És az ember – öreg exhibicionista módjára – még mutogathatja is, ami kijött belőle, csak el kell neveznie agymenését Írásnak…
Szokta mondogatni, félig viccből, az ügyeletes barátnőnek, hogy valamikor talán úgy emlegetik majd, mint a Nagy Író utolsó kedvesét, mert a Nagy Író majd ekképpen örökíti meg egy Írásban. De általában nem voltak vevők erre a megtiszteltetésre.
Soha nem tervezett egy napnál – na, egye fene, egy éjszakánál – tovább tartó
kapcsolatot. Aztán volt, amelyik tovább tartott – napokkal, hetekkel, évekkel, sőt,
évtizedekkel akár. Ezért közben minden nap úgy érezte: ez már ajándék (de legalábbis egy letöltött nap a kirótt büntetésből).
Csupán soros összekapásnak tűnt ez a mostani is, de több volt benne. Valami megpattant, de ezt csak ott nagyon belül hallotta. Eljövetelkor beleszagolt a nyakába:
nem érzett semmit. Talán eltűnt a kémia. Vagy csak az őszi nátha. Este egy
gyógyszerrel többet kell majd bekapnia.
Egy nyáron át táncolt… Valószínűleg ez volt az első (igencsak visszafogott) szexfilm: a svéd csaj piff-paff nekivetkőzött, bele a tóba, az embernek majd kiesett a szeme, soha ennyire nem volt kíváncsi egy mellette álló, ülő, fekvő meztelen nőre.
Hasonló érettségis filmet később is látott, Dustin Hoffmannal, ott azonban érettebb
volt a szóban forgó (kézen fekvő ?) hölgy – el is fütyülte emlékére az ÓmisszizRobinzont, kicsit falsabbul, mint a két zsidógyerek, a Garfunkel meg a másik.
Egy biztos: sohase megy már vissza Ipanémába.
És a dalszöveg – eredeti brazil-portugálul, franksinatrai angolul és (általam, kapásból) magyarítva.
Olha que coisa mais linda
Mais cheia de graça
Que vem e que passa
Num doce balanço, a caminho do mar
Moça do corpo dourado
Do sol de Ipanema
O seu balançado é mais que um poema
É a coisa mais linda que eu já vi passar
Ah, porque estou tão sozinho
Ah, porque tudo é tão triste
Ah, a beleza que existe
A beleza que não é só minha
Que também passa sozinha
Ah, se ela soubesse
Que quando ela passa
O mundo sorrindo se enche de graça
E fica mais lindo
Por causa do amor
Nézd csak a lányt, ahogy lépked
A strandon, a víz felé
Ringva, oly édes a
Látvány; báj, csupa kellem
A teste aranylik
Az ipanemai naptól.
Ring alul és fent
Szebbet se láttam
Sújt a magányom
És minden oly bús ma
Éltet a szépség
Ha nem csak enyém is
És ha magában sétál még ő is
Ó, ha te látnád
Itt mikor elring
Még a világ is
Telve malaszttal
A szerelem okán
Tall and tan and young and lovely
The girl from Ipanema goes walking
When she walks she’s like a samba that
Swings so cool and sways so gentle,
That when she passes, each one she passes goes
„a-a-ah!”
But each day when she walks to the sea
She looks straight ahead not at me
The girl from Ipanema goes walking
And when she passes I smile, but she doesn’t see
She just doesn’t see
No she doesn’t see…
Végül férfihangon, füttyel: Bocelli
