Az „amerikai hatalom oltárszolgái”-ról nem csak az mondható el, hogy a győzelem kapujában vannak. Ők már győztek.
05. 09.
Május 5-én említettem, hogy „a mostani washingtoni győzelmi hangulatra és annak csapdáira” pár helyen már utaltam Tavaszi offenzíva című, 2020. április 8-i bejegyzésemben. Mivel erre annak kapcsán került sor, hogy Thomas Wright, a Brookings vezető kutatója a Nemzetbiztonsági Tanács frissen kinevezett stratégiai igazgatójaként lehetőséget kapott arra, hogy a kompetitorok által képviselt stratégiai alternatívát ne csak elméletben képviselje, hanem „a valóságos hatalmi viszonyok hálózatában is” érvényesítse, talán hasznos lehet „felidézni” Wright egyik akkori írását, amelyet én említett április 8-i bejegyzésemben ismertettem és kommentáltam (saját 2020-as szövegem kurzívval, Wright szövege szintén kurzívval, de kiemelve, szögletes zárójelben pedig az ahhoz fűzött mostani – 05. 09. – kommentárjaim):
1. Wright The folly of retrenchment című 2020. márciusi esszéjében „amellett érvel, hogy Amerika nem vonulhat vissza, mert ezzel feladná világelsőségét. Ezt szerinte legfőképpen Kína miatt nem teheti meg.
Lássuk, miben is áll [Wright szerint] ez a legújabb, „kínai kihívás”:
A jelen pillanatban az amerikai és a kínai rendszer verseng egymással, és az egyik oldal nemcsak azáltal jelent veszélyt a másik számára, amit csinál, hanem azáltal is, hogy az, ami.
Kína és a többi autokrácia számára az Egyesült Államok demokratikus rendszere a puszta léténél fogva veszélyt jelent.
[Az előző bekezdés értelmében ez fordítva is így van, vagyis Amerika számára Kína „és a többi autokrácia” (azaz értelemszerűen Oroszország is) a puszta léténél fogva – „azáltal, ami” – veszélyt jelent.]
Az amerikai és a kínai rendszerek közötti versengés fokozatosan kiterjed a társadalom minden részére (üzleti élet, médiák, sport, technológia, nevelés, politika, diplomácia, hírszerzés, hadsereg). Ez a verseny általában nem vonja maga után katonai erő alkalmazását, de a geopolitikai hatalmi egyensúly elengedhetetlenül hozzátartozik. Csak az Egyesült Államok elrettentő ereje gátolhatja meg a versengés áttevődését katonai területre.
[Az ukrajnai amerikai-orosz „kihelyezett” (proxy) háború azt bizonyítja, hogy az orosz „autokrácia” esetében az Egyesült Államok elrettentő ereje nem tudta és tulajdonképpen nem is akarta meggátolni a versengés áttevődését katonai területre, mégpedig azért nem, mert Biden december elején, amikor az invázióról szóló döntés még valószínűleg meg sem született, kijelentette, hogy a katonai segítségnyújtást garantáló Nato 5. cikkelyében rögzített kötelezettségvállalás továbbra is „sziklaszilárd”, Putyinnal azonban közölte (és ezt Zelenszkijnek is megmondta), hogy „amennyiben Oroszország újabb ukrán területekre is betör [further invades], az Egyesült Államok, európai szövetségeseivel együtt erős gazdasági intézkedésekkel fog válaszolni, további defenzív eszközeket bocsát Ukrajna rendelkezésére, és katonailag megerősíti a Nato keleti szárnyán elhelyezkedő szövetségeseit”.
Biden február 17-én, vagyis egy héttel az orosz katonai akció előtt már nemcsak tudta, de nyilvánosságra is hozta, hogy Oroszország „az elkövetkező napokban meg fogja támadni Ukrajnát”. A potenciális válaszlépéseket illetően pedig leszögezte : „Az Egyesült Államok, szövetségeseivel együtt, készen áll arra, hogy megvédjen minden négyzetcentiméternyi [every inch] Nato-területet. Nem fogunk csapatokat küldeni Ukrajnába, hogy ott harcoljanak, de továbbra is támogatjuk az ukrán népet.”
Ez minden volt csak nem elrettentés. Amit a Wright-féle, Kínával kapcsolatban körvonalazott logika értelmében úgy lehet értelmezni, hogy az európai „geopolitikai hatalmi egyensúly”-nak és ezen belül mindenekelőtt a Nato körén kívül eső európai országokra vonatkozó orosz biztonsági igényeknek az amerikai megítélése ekkor még nem tette lehetővé az elrettentést. Ezeket a Putyin 2021. novemberi külügyminisztériumi beszédében és az amerikaiaknak elküldött orosz tárgyalási javaslatokban megfogalmazott biztonsági igényeket (köztük Ukrajna semlegesítését és kivonását a de facto már évek óta érvényesülő nyugati befolyási övezetből) Amerika és a Nato természetesen nem fogadta el, ugyanakkor a Nyugat nem volt abban a helyzetben, hogy eleve megakadályozza Oroszország ezt katonai eszközökkel elérni akaró szándékát. Eddig, legalábbis tudtommal, nem került nyilvánosságra semmi arról, hogy az amerikaiaknak voltak-e információi az orosz hadsereg tényleges technikai és pszichikai állapotáról. Elképzelhető, hogy voltak, de az is lehet, hogy azt hitték, az oroszok ideiglenesen el tudják majd foglalni Ukrajnának legalább a Dnyepertől keletre elterülő kisebb részét.
Március 10-e körül azonban, amikorra kiderült, hogy Ukrajnában nem lesz orosz Blitzkrieg, megváltozott az egész kérdés percepciója[1], és megváltozott az elnök Ukrajnával foglalkozó nyilatkozatainak a hangneme is: „Gazdasági szankcióink és exportkontrolljaink összessége döntő csapást mér [crushing] az orosz gazdaságra. Biztosítani fogjuk, hogy Ukrajnának meglegyen minden fegyvere ahhoz, hogy megvédhesse magát az orosz inváziós erőktől. Bár nem fogunk világháborúzni [fight the third World War] Ukrajnában, Putyin háborúja Ukrajna ellen soha nem vezethet győzelemre. A demokráciák felemelkednek ehhez a pillanathoz, a világot a béke mellett mozgósítva. Erőt mutatunk, és soha nem fogunk meginogni.” .
Az Oroszországgal folytatott „versengés áttevődését katonai területre”, vagyis a közvetlen amerikai-orosz katonai konfliktust – a „kompetitorok” reményei szerint – így egészen sajátos, „dialektikus” módon sikerülhet elkerülni: az Oroszország elleni totális gazdasági háborúval, valamint Ukrajna oroszellenes háborús erőfeszítéseinek gyakorlatilag korlátlan támogatásával. Ami aztán Oroszország győzelmének a megakadályozásával és az ukrán győzelem elősegítésével úgy valósítja meg az elrettentést, hogy radikálisan meggyengíti Oroszországot, olyannyira, hogy a továbbiakban az már nem lesz képes sem a posztszovjet térségben, sem máshol (például a Közel-Keleten vagy Afrikában) az ukrajnaihoz hasonló katonai akciókat folytatni. Ez az, amit Austin amerikai védelmi miniszter április 26-án tételesen is megfogalmazott.
Ami pedig Kínát és Tajvant illeti, az ukrajnai főpróba – Wright és a többi „kompetitor” minden bizonnyal erre számít – okulásul szolgál majd mindkettő számára: a továbbfejlődni akaró Kínát elrettentheti a Tajvan elleni katonai fellépéstől, Tajvannal pedig meg fogja értetni, hogy függetlensége védelmében ténylegesen neki kell majd harcolnia (maximális támogatottsággal, persze), ha mégis konfliktusra kerül sor.]
Egy ilyen ideológiai verseny közepette a globális visszavonulás valójában azt jelentené, hogy elismerjük Kína és a többi autoritárius állam győzelmét. Ez lehetetlenné tenné a demokratikus világgal – Európában legfőképpen Franciaországgal, Németországgal, az Egyesült Királysággal, Ázsiában pedig Ausztráliával, Japánnal és Dél-Koreával – fennálló politikai szövetségünk megőrzését.
Ez a pszeudorealista manifesztum azért érdemel figyelmet, mert jól mutatja, hogyan próbálja a kül- és biztonságpolitikai Blob progresszív szárnya áthangszerelni a Trump (pontosabban a már rég menesztett H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó és James Mattis védelmi miniszter) idejében elfogadott nemzetbiztonsági és védelmi stratégia kedvenc tézisét.”
2. Amikor kiderült, hogy Trump az általa „kiválasztott” James Mattis védelmi miniszter és H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó irányításával kidolgozott, a nagyhatalmi versengést középpontba állító új stratégiai csapásirányt alaposan összekuszálta, „többen is úgy gondolhatták, hogy a Trump utáni – remélt – demokrata adminisztráció lehet majd az ideális hordozója és megvalósítója a Blob által alkotóan továbbgondolt új stratégiának, amely szakítani fog mind Trump zűrzavaros America First politikájával, mind az Obama alatti felesleges ballasztokkal túlterhelt globalizmussal”.
3. Tavaszi offenzíva című 2020. áprilisi bejegyzésem végén idézem Paul Heer volt kínai és kelet-ázsiai ügyekkel foglalkozó hírszerzési tiszt National Interestben megjelent cikkét, amelyben a szakértő kifejti:
Bár Kína arra törekszik, hogy nemzetközi befolyását – akár Amerika rovására is – kiterjessze, nem akarja legyőzni az Egyesült Államokat, vagy helyettesíteni mint globális hegemónt. Kína célkitűzései ennél korlátozottabbak és pragmatikusabbak, mert vezetői felismerték, hogy a globális hegemónia, még ha el is lehetne érni – amiben ők, helyénvalóan, kételkednek –, nem volna fenntartható, és inkább terhet jelentene, mint áldást.
A fentiekhez az alábbi kommentárt fűztem:
Ez a geopolitikai józan ész hangja. De látni kell, hogy ezt sem a háborús párt elkötelezettjei, sem a kérlelhetetlen ideológiai küzdelem „haladó” bajnokai nem fogják meghallani, és még kevésbé megfogadni. Őket ugyanis, sajnálatos módon, fogva tartja a birodalmi hübrisz. Amely éppen úgy elvakíthatja most Amerikát, mint ahogy 1918 tavaszán [a végzetes nyugati offenzívát elindító, keleten már „győztes”] Németországot elvakította.
05. 10.
Nos, a Blob, vagyis a washingtoni külpolitikai establishment most jubilál. Jacob Heilbrunn, a The National Interest című realista beállítottságú külpolitikai folyóirat főszerkesztője és a They Knew They Were Right: The Rise of the Neocons című kötet szerzője, akit nem először idézek ebben a blogban, így írja le újjászületésüket[2]:
A Trump idejében meghonosodott kevésbé intervencionista külpolitikai megközelítést Biden kezdetben érintetlenül hagyta. Megpróbált közeledni Oroszországhoz, és ezzel felbosszantotta a liberális héjákat, nem beszélve a megátalkodott neokonokról, az afganisztáni kivonulással pedig felbőszítette őket. Úgy tűnt, hogy igazából az otthoni helyzetet akarja jobbá tenni, és a külpolitika másodlagos számára.
Aztán február 24-én jött Vlagyimir Putyin orosz elnök brutális ukrajnai inváziója. Biden szinte egyik napról a másikra felfedezte magában a hidegháborús harcost, ami elnökségének új értelmet adott. Kezdeti visszafogottsága ellenére – talán Ukrajna meglepő katonai sikere miatt – Biden harciasabb szerepet vett fel. Az adminisztráció azt akarja, hogy Oroszország – Lloyd Austin védelmi miszter szavaival – „meggyengülve” kerüljön ki a háborúból. A New York Times arról számol be, hogy az amerikai hírszerzés segíti Ukrajnának kilőni az orosz tábornokokat. És Biden plusz 33 milliárd dolláros segélycsomag megszavazását kéri a kongresszustól[3], amiből Amerika hatalmas mennyiségű fegyvert és felszerelést küldhet Ukrajnának és segítheti az ukrán ipar újjáépítését. Ukrajna máris egy Amerika és Oroszország közötti kihelyezett háború, de Biden lépésről lépésre egy olyan politika felé közelít, amely megpróbálja legyőzni Oroszországot, vagy – még világosabban szólva –, rendszerváltást akar előidézni Moszkvában.
Ez egy olyan megközelítés, amely sokakban aggodalmat keltett a nukleáris konfrontáció lehetősége miatt. De a washingtoni külpolitikai establishment, vagy – Ben Rhodes-nak, Obama volt munkatársának találó kifejezésével[4] – a Blob számára az Ukrajnáért folyó harc valóságos felszabadulásként hatott. A Blob demokratákból és republikánusokból – a hivatalos Washington elit kutatóiból, törvényhozóiból, újságíróiból – álló vegyes csapat, amelynek közös célja a harcias külpolitika, és amely Amerika globális vezető szerepe mellett tör lándzsát.
Oroszország agressziója nemcsak azt tette lehetővé a washingtoni mandarinok számára, hogy újjáélesszék krédójukat, hanem azt is, hogy megrohamozzák saját ellenfeleik hídfőállásait, ahol több mint egy évtizede a katonai kalandorság veszélyeire figyelmeztető realisták és antiintervencionisták domináltak. Ennek vége. Mint Andrew J. Bachewich, aki egyszemélyes keresztesháborút vívott a külföldi kardcsörtetés ellen, megírta[5] a The Nationben: a washingtoni elitek megint újrakezdték: „Az amerikai hatalom oltárszolgái[6] gyakorlatilag egyik napról a másikra elkezdték dicsőíteni az ukrajnai háborút, mert az a globális Pax Americana hamarosan bekövetkező restaurálását jelezte a számukra. Ami pedig Afganisztánt illeti: felejtsük el!”
És mint a hidegháború idején és közvetlenül utána, az igyekezet kétpárti. Evelyn Farkast, aki az Obama-kormányzatban a védelmi minisztérium tisztségviselője volt, éppen most nevezték ki a washingtoni McCain Institute[7] ügyvezető igazgatójává. Farkas kijelentette: „Nemcsak Oroszország illegális ukrajnai és grúziai területfoglalásait kell elítélnünk, de követelnünk kell, hogy vonuljon ki egy meghatározott időpontig mindkét országból, és meg kell szerveznünk azokat a koalíciós erőket, amelyek készek ezt cselekedeteikkel kikényszeríteni.” Majd hozzátette. „Nekünk, amerikaiaknak, európai szövetségeseinkkel közösen, használnunk kell a hadseregünket, hogy visszaszorítsuk az oroszokat – akár a közvetlen összecsapás kockázatát is vállalva.” Chris Coons szenátor, Biden közeli szövetségese, azt mondta, hogy Amerikának el kell gondolkodnia azon, „mikor tesszük meg a következő lépést, és fogunk nem csak fegyvereket, hanem csapatokat is küldeni, hogy segítsünk megvédeni Ukrajnát”.
A Blob újjászerveződésének további jele az, hogy a Biden-adminisztráció február óta rendszeres telefonkonferenciákat szervez a vezető washingtoni agytrösztökkel[8], amelyeken többek között a Nemzetbiztonsági Tanács és a védelmi minisztérium egy-egy képviselője tart tájékoztatókat. Az egyik résztvevő szerint fel lehet tenni kényesebb kérdéseket is, de „az egész arra megy ki, hogy támogassuk az adminisztrációt [carry water for the administration]. Hízelegnek a think-tank-közösségnek. Azt akarják, hogy nyilvánosan védelmezzék őket.
Ezek a washingtoni think-tankek, főként az Atlantic Council és a CEPA, szerepet játszanak mind az adminsztráció politikájának a befolyásolásában, mind pedig annak a nyilvánosságon belüli percepciójában. Az Atlantic Councilban például egy sor volt nagykövet ül, mint például Alexander Vershbow, John Herbst és Daniel Fried, akik rendszeresen kommentálják az oroszországi és az ukrajnai eseményeket, és kapcsolatban vannak az NBT és a külügyminisztérium képviselőivel. Herbst elmagyarázta nekem, hogy „az adminisztrációnak még többet kell tennie; az elmúlt hetekben felgyorsították a dolgokat, főként Lloyd Austin védelmi miniszternek és az egyesített vezérkarok főnökének, Mark Milley tábornoknak köszönhetően; ez lényegbevágó volt”. Majd hozzátette: „mi a politikai döntésekben vagyunk érdekeltek [we are policy people], és igen, kapcsolatban állunk a kormányzattal, a nyilvános küzdelem élén állva ebben a kérdésben. És a kongresszus is nagy érdeklődéssel figyel bennünket.”
Az orosz revansizmus sok ellenfele azt szeretné, hogy visszatérjenek az 1990-es évek, amikor Amerika sudáran és büszkén nézett farkasszemet a zsarnoksággal, mielőtt George W. Bush csalóka közel-keleti keresztes hadjárata alatt minden diszkreditálódott volna. Most, hogy Putyin tehetetlenül bukdácsol Ukrajnában, a blob, érezve, hogy Moszkva legyőzhető, erősebb lett, mint valaha.
Semmi sem szimbolizálta erőteljesebben a Blob maradandó befolyását, mint a márciusban elhunyt Madeleine Albright volt külügyminiszter búcsúztatása a washingtoni Nemzeti Katedrálisban, ahol 1400 vendég gyűlt össze. Mint ENSZ-nagykövet Bill Clinton első mandátuma idején, Albright tüske volt Warren Christopher akkori külügyminiszter és Tony Lake nemzetbiztonsági tanácsadó körme alatt, akik elsápadtak már a puszta gondolatától is annak, hogy Slobodan Milošević etnikai tisztogatást célzó háborújának katonai beavatkozással vessenek véget. Biden szenvedélyes emlékbeszédében implicit párhuzamot vont az 1990-es évek és a mai helyzet között: akkor virágzott a demokráciáért vívott Milošević-ellenes keresztes hadjárat a Balkánon, most pedig újult erővel folyik a szabadság védelmében folytatott harc Putyin ellen Ukrajnában.
„Nem feledkeztem meg arról – mondta Biden –, hogy jelentős mértékben Madeleine-nek köszönhető, hogy a Nato erős és életteli maradt, mint ahogy ma is az.”
Az ukrajnai háború – zárul Heilbrunn okfejtése – nemcsak a Nato-t élesztette újjá, hanem mindazt, amit Albright képviselt[9]. Miután a szerencsétlen iraki és afganisztáni háborúk után egyfolytában védekezni kényszerültek, az „amerikai hatalom oltárszolgái”-ról nem csak az mondható el, hogy a győzelem kapujában vannak. Ők már győztek.
Elbridge Colby, aki a Trump alatti védelmi minisztériumban a tulajdonképpen még mindig érvényben lévő védelmi stratégia kidolgozását felügyelte, és feltehetően a következő – konzervatív – adminisztráció egyik kulcsfigurája lesz, így reagált egy tweetben Heilbrunn esszéjére:
Ha a külpolitikánkat az 1990-es évekbe visszatérítő oltárszolgák győztek, akkor az amerikaiak veszítettek. A világ alapvetően megváltozott, és Amerika megérdemelne egy olyan külpolitikai osztályt, amely fel tudja fogni ezt a valóságot, ahelyett, hogy elvágyódna belőle.
05. 12.
A The National Interest főszerkesztője egyik régebbi, 2014. októberében megjelent[10], szintén Ukrajna körül forgó cikkében írta:
Talán senki sem tett szándéka ellenére többet azért, hogy megcsinálja a neokonok és a liberális héják szerencséjét, mint Obama elnök.
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy Heilbrunn ma ugyanezt gondolja Joe Bidenről, csak még nem mondja ki nyíltan ezt az elég kézenfekvő igazságot. De ennek szerintem már nem sok híja van, mert a háborús helyzet Amerika számára is egyre veszélyesebbé válik. Ez kiderül Heilbrunnek a The National Interest kiadójával és az azonos nevű külpolitikai kutatóközpont elnökével folyatott legutóbbi beszélgetéséből is.[11] Ebben az orosz származású Dmitri Simes, aki most tért vissza kéthetes moszkvai útjáról, amelynek során „magas rangú kormánytisztviselőkkel és vezető szakértőkkel és újságírókkal találkozott”, többek között elmondja, hogy Oroszország válasza nukleáris lesz, amennyiben Ukrajna területéről elkezdik bombázni Oroszországot.
Ennek – mármint Ukrajna radikalizálódásának – az esélyeit nagyban növeli az a sajátságos tény, hogy a Blob hangadói nemcsak az amerikai kormányzattal fonódnak össze, mint ezt John Herbst volt ukrajnai nagykövet Heilbrunnek elismerte, hanem feltehetően az ukránnal is. Egyrészt folyamatosan közvetítik annak igényeit és kívánságait Washington felé, másrészt – és ez az érdekesebb – az ukrán kormányzatot (mindenkelőtt Zelenszkij elnököt és Dmytro Kuleba külügyminisztert) használják fel arra, hogy az egyre hangsúlyosabb katonai részvétel és így az elkerülhetetlen konfrontáció irányába befolyásolják Bident.
Kuleba legutóbbi nyilatkozatai (lásd itt és itt) eléggé egyértelműen mutatják a követendő irányt[12]:
Természetesen a győzelem az lesz számunkra ebben a háborúban, ha minden területünket felszabadítjuk az orosz megszállás alól.
Csak Oroszország veresége teszi lehetővé Ukrajna számára, hogy újra megnyissa kikötőit. Ha még több katonai támogatást kapunk, képesek leszünk arra, hogy kiverjük őket Kerszon tarományból [Dél-Ukrajnában], hogy vereséget mérjünk a Fekete-tengeri flottára, és feloldjuk a blokádot.
Meg vagyok győződve arról, hogy végig támogatni fognak bennünket, beleértve Oroszországnak a Donbaszból és a Krímből való kiszorítását is, mert Moszkva agressziója volt az, ami a Nyugatnak új értelmet adott.
Ők [Amerika és az EU] már érzik, hogy a mi győzelmünk az ő győzelmük is lesz, és ezért hiszem, hogy kitartanak mellettünk.
Minden háború a diplomáciával végződik. A kérdés az, hogy amikor eljön a diplomácia ideje, abban a helyzetben vagy-e, hogy a háború a te feltételeid szerint érjen véget? Vagy az ellenfeled fogja diktálni a feltételeket? Vagy kapsz egy olyan megállapodást, amelyet senki sem szeret, amely senki érdekeit nem szolgálja, és csak továbbtolja a háborút, mint a minszki megállapodásokkal is történt.
Elég volt Minszkből.
Nekem mint háborús külügyminiszternek az a dolgom, hogy Kijev a lehető legerősebb pozícióban legyen amikor eljön a tárgyalások ideje. Vagyis, hogy Ukrajna annyi fegyert kapjon, amennyire csak szüksége van, hogy a világ annyi szankciót alkalmazzon, amennyi csak lehetséges, és hogy olyan keményen lépjen fel Oroszországgal szemben, amennyire csak lehetséges.
Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó áprilisban kijelentette:
Úgy vélem, a mi dolgunk az, hogy támogassuk az ukránokat. Ők fogják meghatározni a katonai célokat, a tárgyalóasztal melletti célkitűzéseket… nem mi fogjuk ennek a kimenetelét meghatározni az ő számukra. Ennek a meghatározása az ő dolguk kell hogy legyen, a miénk pedig az, hogy támogassuk őket ebben. (Kiemelés tőlem – M. G.)
Nem tudom, Biden elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója vajon még mindig ezt az álláspontot képviseli-e, ami legalábbis különös attól a szuperhatalomtól, amely ugyebár „messzebb belelát a jövőbe, mint a többi ország”[13]. Mindenesetre minél későbbre halasztják ennek a kérdésnek a tisztázását, annál nehezebb lesz a dolguk.
Azt azonban feltételezem, hogy Kurt Campbell például, az amerikai Kína-politika fő koordinátora (a Nemzetbiztonsági Tanácsban) nem osztja ezt az álláspontot. Nemcsak azért, mert ő nem feledkezhet meg arról, hogy Kína és Tajvan fontosabb Amerika számára, mint Oroszország és Ukrajna. Hanem azért sem, mert soha nem kedvelte a neokonokat, akik ma már tökéletes liberálisokká váltak (lásd pédául Robert Kagant vagy Jennifer Rubint).
Ezt – befejezésül – egy kis anekdotával szeretném illusztrálni, amit Nyeregbe, harcosok! című 2009. október 10-i, erre az írásomra mintegy rímelő bejegyzésemből emelek át ide, már csak azért is, mert mostani blogomnak ezt a Figyelő egykori blogfelületén (fn.hu) futott elődjét már törölték a felhőből (sebaj, majd bekerül a nagy corpusba, az összes többivel együtt):
A neokonokat soha nem szabad alábecsülni. Kurt Campbell külpolitikai elemző például egy konferencia-vacsorán egyszer arról mesélt, hogy helytelenül állítják egyesek, hogy a neokonok vámpírok, mert azokat egy ezüstgolyóval le lehet lőni, a neokonok viszont halhatatlanok. (Jó, még azt a neokon-viccet is megengedte magának, hogy az sem igaz, hogy farkasemberek volnának, mert azok nappal normálisak, a neokonok pedig egyfolytában eszeveszettek. A társaságban jelen lévő Robert Kagan – aki egyébként nem kedveli a „neokonzervatív” elnevezést és Leo Straussnak sem csodálója – mindenestre nem díjazta a vicceket, és a másnapi pódiumvitán nem volt hajlandó Campbellel együtt szerepelni. – Vö. Ben Naparstek: The good old neocon values. Jerusalem Post, 2008. okt. 31.)
[1] Remarks by President Biden at the House Democratic Caucus Issues Conference. Philadephia, 2022. márc. 11.
[2] Jacob Heilbrunn: How the war in Ukraine is reviving the Blob. Biden’s escalation against Russia underscores the revival of Washington’s hawkish foreign policy mindset. Politico, 2022. máj. 6.
[3] A demokrata többségű képviselőház május 10-én ezt még 7 milliárddal megtoldotta, és egy 40 milliárd dolláros segélycsomagot fogadott el, 57 republikánus ellenszavazattal. Ebből több mint 30 milliárd a katonai segély. Hamarosan a szenátusi szavazásra is sor kerül. „Nem engedhetünk meg magunknak semmilyen késlekedést ebben az életbevágó háborús erőfeszítésben” [vital war effort] – mondta Biden.
[4] A blob göböt, duzzanatot (is) jelent.
[5] Andrew J. Bachewich: The Ukraine conflict is not about American freedom. Washington elites are ignoring history when they try to spin this war to restore faith in American leadership. The Nation, 2022. ápr. 28.
[6] Az acolyte átvitt értelemben cinkostársat is jelent.
[7] John McCain az egyik legtekintélyesebb republikánus „héja” volt.
[8] Heilbrunn a Brookings Institutiont, a Carnegie-t, az Atlantic Councilt, a CEPÁ-t és a German Marshall Fundot említi ezek közül.
[9] Töréspont című 2021. március 2-i bejegyzésem 2. lábjegyzetében szerepel az alábbi Madeleine Albright-idézet: „Az erő alkalmazásával való fenyegetés [Irak ellen] és a mi ottani felsorakozásunk teszi lehetővé, hogy a diplomáciát katonai erővel támogassuk meg. De ha erőt kell alkalmaznunk, ez azért van, mert mi vagyunk Amerika; mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet. Mi emelt fővel járunk, és messzebb belelátunk a jövőbe, mint a többi ország (kiemelés tőlem – M. G.), és látjuk, milyen veszély fenyeget valamennyiünket.” (NBC Today, 1998. febr. 19.)
[10] Jacob Heilbrunn: Springtime for Neocons. The National Interest, 2014. okt. 27.
[11] Vö. Jacob Heilbrunn: Does nuclear war loom with Russia? The National Interest, 2022. máj. 10.
[12] Vö. Ukraine has upgraded its war aims as confidence grows, says foreign minister. Dmytro Kuleba says ’picture of victory’ has shifted to full liberation of territories from Russian occupation. FT, 2022. máj. 10; Putin gained ’what he shouldn’t have’: Ukraine’s foreign minister rues U.S. delay in providing weapons. Politico, 2022. máj. 10.
[13] Lásd a 9. lábjegyzetet.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. május 12-én.