A Transtelex cikke.
Stefano Bottoni olasz-magyar történész hat éve olasz nyelven jelentetett meg Egy despota Európában címmel egy könyvet, mely Magyarország utolsó négy évtizedét mutatja be Orbán Viktor életrajzán keresztül. A kötet néhány hete, átdolgozott és aktualizált formában, magyarul is megjelent A hatalom megszállottja címmel a Magyar Hang hetilap és portál gondozásában. A szerzővel beszélgettünk a könyvről, különös hangsúlyt helyezve az orbáni politika határon túli hatásaira, az erdélyi magyarság kilátásaira. De geopolitikáról, orosz propagandáról, román belpolitikáról is szó esett, hiszen Bottoni Románia jelenkori történelmének is kiváló ismerője.
Miért írt Orbán Viktorról könyvet?
Olaszul azért, mert 2018-ban felkért erre egy olasz kiadó. Én addig nem szándékoztam könyvet írni, pontosabban egyfajta életrajzot írni Orbán Viktorról. A felkérést megelőzően körülbelül tíz évig foglalkoztam ezzel a témával, főleg olasz lapoknak írtam elemzéseket a magyarországi helyzetről, nyomon követtem a politikai-társadalmi-kulturális fejlődést, tehát rengeteg alapanyagom volt a könyvhöz, ezt hasznosítottam.
A magyar nyelvű kiadás szerkesztéséhez tavaly már sokkal tudatosabban álltam hozzá, egy olyan könyvet akartam, amely egyszerre önvizsgálat és intellektuális ébresztő. Egyrészt próbálja nyomon követni, hogy hogyan jutott Magyarország oda, ahol most tart, hogy milyen pályát járt be ez az ország a rendszerváltástól a 2020-as évekig, hogy miért bontotta le a nem tökéletesen működő kis demokráciáját.
A tudományos érdeklődés mellett erkölcsi megfontolások is vezettek, volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt most ki kell magamból adnom. Volt bennem düh, szomorúság, egy tehetetlenség érzés, úgy éreztem, sok mindent nem értek, gyakorlatilag ezekre volt válasz ez a tudományos mű. Arra teszek benne kísérletet, hogy végre saját magamnak, meg az olvasóknak is elmagyarázzam, hogy szerintem történeti szempontból hogyan fejlődött vissza az ország politikai kultúrája az utóbbi néhány évtizedben. Hogyan fejlődött szét a régió, és hogyan vált le tudatilag Magyarország Közép-Európáról, mert ez történt, ami szerintem egy rendkívül súlyos dolog. Hogyan épült fel ez a rendszer, a NER, és hogyan reagálta le mindezt a magyar társadalom.
Úgy éreztem, nagyon fontos elhelyezni ezt a történetet Kárpát-medencei, úgymond összmagyar viszonylatban. Ezért nagyon sok, a külhoni magyarokhoz, illetve a budapesti nemzetpolitikához kapcsolódó anyag is van ebben a könyvben. Az 1989 utáni magyar demokrácia leépítése nem csak Magyarországról szól, hiszen amit Orbán Viktor művel, annak hatása van azokra a területekre is, amelyek 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartoztak. Nevezzük ezt Kárpát-medencének, hogy érzékeltessem: ez a történet túlmutat a mai Magyarországon.
Hogyan jellemezné, milyen rendszer működik jelenleg Magyarországon? Nevezhető még demokráciának?
Nem. Nem nevezhető demokráciának. Demokrácia alatt olyan rendszert értünk, ahol az állampolgároknak körülbelül egyenlő lehetőségeik vannak a politikai, társadalmi, gazdasági érvényesülésre, a szabad önkifejezésre. Magyarország egy hibrid, azaz köztes kategóriába tartozik jelenleg. Azt szokták az ilyenre mondani, hogy már nem egy nyugati típusú demokrácia, tehát nem egy liberális demokrácia, de mondjuk nem is egy Észak-Korea, és még körülbelül tíz-tizenkét évvel van lemaradva a putyini Oroszországtól.
Abban szakmai konszenzus van, hogy ha kiiktatjuk a fékek és ellensúlyok rendszerét, ami a működő demokráciák lelke, akkor lehetetlenné tesszük a demokrácia mindennapi gyakorlatát is. Vita van azonban arról, hogyan is nevezzük ezeket a félig-meddig tekintélyelvű rendszereket. Én a könyvemben elfogadom Magyar Bálint és Madlovics Bálint definícióját, akik egy nemrég megjelent kötetben konszolidált patronális autokráciának nevezik a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Romániában értik ezt a szót, hogy patron. A patron az, aki az üzemben cseszteti az embereket, hajtja őket, hogy dolgozzanak. A patron természetesen nem egy demokratikus figura, a patron és az alkalmazott között korántsem nem egyenlő a viszony, mert az alattvaló a patronra van utalva. Tehát konkrétan függ tőle anyagilag és pszichésen is. A patron viselkedhet nagyon rosszul az alattvalókkal, de viselkedhet jól is, tehát lehet egy olyan ember, akivel adott esetben kellemes, vagy legalább kifizetődő az együttműködés. Ilyen lett Orbán Viktor Magyarországa. Szerintem nagyon pontosan leírja a patronális jelző, és azért autokrácia, mert van egy politikai elitje, egy párt, amely gyakorlatilag elfoglalta nemcsak a politikai hatalmat, hanem az egész államapparátust és a magángazdaság jelentős részét is.
Erről kevesebbet szoktunk beszélni, de itt nem csak az állami források feletti ellenőrzésről van szó, ami azért egy sok tízmilliárd eurós történet, hanem arról is, hogy a magyar oligarchák felépítésével egy duális szerkezet jött létre. Van a multinacionális vállalatok által irányított globális gazdaság, melyben Magyarország, mint egy kis csavar, részt vesz, most például akkumulátorgyárakat építünk a kínaiaknak. Ugyanakkor van egy magyar privát szektor, a magyar kis- és közép, vagy akár nagyvállalatok világa, ahol a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a befolyása ma már egyenesen döntő. Tehát nagyon messze áll a klasszikus demokráciáktól, sokkal inkább tartozik az új autokráciák közé.
A NER sok tekintetben táplálkozik a Kádár-rendszer állam-társadalom viszonyából. Ez alatt azt értem, hogy azok a generációk – és ez a magyar lakosságnak a többsége még – akik a Kádár-rendszerben is éltek, vagy abban születtek, megtanultak egy bizonyos viselkedésformát, hogy hogyan kell élni egy diktatúrában. És azt láthatjuk, hogy a magyar társadalom jelentős része ma hasonlóképpen viseltetik az Orbán-rendszerrel szemben – nyíltan nem tiltakozik, kibekkeli a dolgokat, próbálja, ha lehet, ignorálni a történéseket. Ami nagy különbség, hogy utazni lehet, ezért nem mondanám, hogy ez a rendszer egyenes következménye a régieknek, de egyes elemeiben táplálkozik belőlük.
Például a Horthy-korszakból, ahonnan két dolgot vett át, ami szerintem érdekes. Az egyik a címek, címerek, titulusok imádata, ez a vármegyézés, ispánozás, a régi nemzeti szimbolikának egy anakronisztikus és néha kifejezetten nevetséges visszahozatala, a régi nagy múltnak a dicsérete. A másik pedig, ami szerintem súlyosabb, a magyar térségbeli szupremácia igénye.
Revizionista elképzelésekre utal?
Ez nem az a területi revízió iránti vágy, ami a Horthy-korszakot fűtötte a ’20-as, ’30-as években, de ez is egyfajta magyar szupremácia iránti igény. Nagyon-nagyon erősen ott van az orbáni gondolatban, hogy a Kárpát-medence alapvetően egy magyar terület. És az, hogy mások is élnek itt, az történelmi hiba, nem így kellene lennie, de ez részben kiküszöbölhető, ha Magyarország az ellenőrzése alá vonja ezeket a területeket. Nem politikailag és közjogilag – mint közhatalom –, hanem kulturálisan, gazdaságilag, társadalmilag. Gyakorlatilag arra törekszik, hogy behálózza, vagy újra behálózza a Kárpát-medencét, és ezzel újrateremtse a magyar szupremácia előfeltételeit.
Hogy látja, milyen következményekkel járhat ez a dominanciára való törekvés?
Ez azért nagyon veszélyes, mert beindít a szomszédokban egészségtelen reflexeket. Az első számú ilyen reflex, hogy a magyarok, úgy látszik, semmit nem tanultak Trianonból és a második világháborúból, ezért gyakorlatilag mindig ugyanazon jár az eszünk, mint Mórickának, mindig a revízió a végső cél. Azt gondolhatják, hogy amikor a magyarok azt mondják, hogy kisebbségi jogok, vagy területi autonómia, azt úgy kell érteni, mint amikor az oroszok mondogatták a baltiaknak, vagy az ukránoknak, hogy több jogot követelnek. Ők pedig, mármint a baltiak és az ukránok, azt gondolják magukban ilyenkor, hogy aha, mi pontosan tudjuk, hogy ti valóban mit akartok. Ez egy nagyon-nagyon veszélyes út, aminek az lehet a következménye, hogy mondunk valamit, vagy sugallunk valamit, de másképp értelmezik, vagy sokkal radikálisabban értelmezik, mint ahogy azt gondoltuk.
Úgy vélem továbbá, hogy ma, amikor a kárpát-medencei egységes világról beszélünk, figyelembe kéne venni, hogy ha van valami, ami soha nem volt egységes, ma pedig totálisan szétfejlődött, az épp a Kárpát-medence és ezen belül az ott élő 11 millió magyar. Az erdélyiek mindenkinél jobban tudják, hogy pontosan mi a különbség a Partium, Észak-Erdély, Dél-Erdély, és Székelyföld között, és hogy Székelyföldön belül is jelentős különbségek vannak a kistérségek között, ezért nem lehet mindenkit egyforma nemzeti mázzal leönteni.
Különbözőek vagyunk, nagyon másképp vagyunk magyarok.
Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének olyan szimbólumok, emberek, dátumok, események, melyek mindenkit megihletnek, ami mindenki számára kedves vagy éppen szomorú. De teljesen más Udvarhelyen megélni valakinek a magyarságát, mint Kolozsváron, vagy egy Temes megyei faluban, ahol három magyar maradt már csak.
Olyat pedig, hogy Budapestről politikusok megmondják a határon túli magyaroknak, hogy hogy kell magyarnak lenni, hogy nekik az tetsszen, még Bethlen István se csinált, pedig az ő idejében, rögtön Trianon után, még sokkal egységesebb volt a magyarságkép. Több mint száz év után megszabni, normatív módon, hogy mi a nemzeti létnek a támogatott formája, hogy milyen iskolába kell járni, milyen nyelven kell beszélni, hogyan kell viselkedni? Ezt sokan tartják elfogadhatatlannak, látszik például, hogy a városi középosztály gyakorlatilag levált erről. Úgy érzik, ez egy olyan projekt, ami őket nem érinti, én pedig teljes mértékben megértem a hozzáállásukat.
Bár erről már beszélt, mit gondol, a magyar szupremácia visszaszerzésén túl mi a célja Orbán Viktornak a határon túlra juttatott jelentős anyagi támogatással?
Nyilván célja a szavazatszerzés is, ami szerintem nem csak egy statisztikai tényező, tehát nem az a legfontosabb, hogy hány százezer szavazat érkezik.
Milyen mértékben befolyásolják a magyarországi országgyűlési választások eredményét a határon túli szavazatok? Jogosnak tartja-e azoknak a haragját, akik a külhoni magyarokat hibáztatják azért, hogy a Fideszt kétharmaddal hatalomban tartják? A Transtelex szerkesztőségében úgy számoltunk, hogy az erdélyi összmagyarságnak kevesebb, mint húsz százaléka szavaz a Fideszre. A szavazatok súlyát tekintve pedig azt mutatja a statisztika, hogy valójában egyetlen alkalommal, 2014-ben számítottak sokat a határon túli voksok, de sem 2018-ban, sem 2022-ben nem befolyásolták jelentősen az eredményt, mert nélkülük is megvolt a kétharmad.
Többféleképpen lehet részt venni a választásokon. Van egy kisebb réteg, aki akár át is tud jelentkezni magyarországi lakcímre. Ez megtörtént határ menti településeken, viszonylag tömegesen, például Ukrajnából, azaz Kárpátaljáról. Akik átjelentkeztek, befolyásolhatták akár egy-egy határ menti szavazókörzetnek az eredményeit. Viszont a levélszavazatok nagyon-nagyon kis mértékben befolyásolják a választás eredményét.
Úgy gondolom, hogy a fő motiváció nem a szimpla választási matek. Minden autokrata számára, legyen az Putyin, Vucsics, Orbán vagy Erdogan, nagyon fontos a választási sikerélmény. Tehát a határon túliak szavazatai azért fontosak Orbán Viktor számára, hogy elmondhassa, ő a Kárpát-medence legitim vezetője és nemzeti törzsfőnöke, és nemcsak a trianoni Magyarországé, hanem úgymond minden magyaré. Ezért is fájhat neki, hogy a mai Magyarországnál jóval inkább polgárosodott Szlovákiában a felvidéki magyarok szinte teljesen kimaradnak ebből a projektből, és nem csak azért, mert ott a kettős állampolgárság kérdése máig rendezetlen, hanem azért is, mert a mai NER-Magyarországra Szlovákiában kevesen tartanak igényt.
Ukrajna ismét egy sajátos történet, mivel azáltal, hogy fél Kárpátalja átjött Magyarországra, gyakorlatilag megszűnt létezni a kárpátaljai magyarság, mint működő közösség. Viszont a volt kárpátaljai szavazók gyakorlatilag most megjelennek a magyarországi választási listákon.
Erdély más terep, mert egymillió emberről van szó, tehát itt még mindig komoly potenciális választói bázis van. Ha azt vesszük, hogy az állampolgársággal rendelkező erdélyieknek talán a fele, vagy annál kevesebb vesz részt a magyarországi választásokon, amennyiben a magyarországi részvételhez hasonlítjuk, akkor ez gyenge részvételi aránynak számít. De ha a romániaihoz hasonlítjuk, akkor nem feltétlenül számít rossznak. Voltak olyan román parlamenti választások, amikor kevesebb erdélyi magyar ment el szavazni, mint amennyien 2018-ban vagy 2022-ben a magyar országgyűlési választásokon részt vettek.
Azt gondolom, Orbán Viktor, hogy politikai marketinges nyelven beszéljek, fidelizálta az erdélyi szavazókat. Ezek az erdélyi szavazatok meglesznek neki mindaddig, amíg el nem veszíti a varázspálcáját. Létrejött egy lelki egység a nemzetvezető és az erdélyi magyar közösség között, amiben azért nagyon sok munka van.
A könyvemben hosszasan tárgyalom például a tusványosi nyári tábornak a harminchárom éves történetét, ez is nagy szerepet játszott az egység megteremtésében. Hogy ő minden évben ott van, leül a lófőkkel és a helyi kliensekkel tárgyalni ugyanabban a vadászházban, és minden szombat délelőtt nagyívű beszédet mond. Létrehozott és fenntart politikai rituálékat, amelyek az első időkben inkább a romániai magyar politika mellett működtek, sőt néha ellene, például amikor próbálták megtorpedózni, jobbról megpuccsolni az RMDSZ-t.
Ez ugyan akkor nem sikerült, ma már viszont gyakorlatilag az RMDSZ helyett politizálnak.
Orbán Viktor a politikai pályája kezdetétől harsányan oroszellenes álláspontot képviselt. A 90-es évek elején, a Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédében hangzott el a „ruszkik haza” felszólítás, ezzel vált országosan ismert politikussá. Élesen bírálta többek között a szocialista vezetést, főként Gyurcsány Ferencet, amiért miniszterelnökként látványosan elkezdett közeledni Putyinhoz. Most pedig nyilvánvaló, hogy az EU-tagországok vezetői közül egyedüliként tart fenn jó kapcsolatot az orosz diktátorral. Ön mivel magyarázza ezt az éles váltást? 2009-ben történt a nagy fordulat, ha jól tudom.
Akkor kezdődött, igen, de legalábbis akkor vált a nagyközönség számára is láthatóvá a folyamat. Hogy miért történt, az rejtély számomra a mai napig, és a könyvemben sem kínálhatok erre egyértelmű megoldást, mert a részletek csak a közvetlen szereplők előtt ismertek.
Felsorakoztatom a különböző elméleteket, és úgy gondolom, hogy három tényező játszhatott ebben szerepet, melyeket részben feldolgozott már a sajtó. Az egyik magyarázat egy régi eredetű zsarolás, mely a nyolcvanas évekbeli állambiztonsági problémákra nyúlik vissza. Én ezt nem tartom teljesen kizártnak, de hozzátenném, hogy nagyon szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy ez döntő szerepet játszana ma a magyar társadalom megítélésében. Abban a magyar társadalomban, amely 2002-ben csont nélkül elfogadta, hogy Medgyessy Péter, mint volt szigorúan titkos állambiztonsági tiszt, miniszterelnök maradhatott. Azóta eltelt huszonegy év. Lefordítom: kit érdekel, hogy ki volt ügynök, vagy ki jelentett mondjuk ’82-ben, vagy ’88-ban? Nem tartom ezt a döntő tényezőnek, bár nem lehet kizárni, hogy Moszkvában erről is lehetnek valamiféle bizonyítékok.
A másik szintén egy régi történet, egy ’94-es feltételezett korrupciós ügylet, amikor állítólag egy orosz oligarcha révén egymillió márkát kapott a Fidesz is a választási kampányra. Természetesen más pártok is kaptak pénzt, tehát nemcsak a Fidesz volt korrupt, de ők akkor veszítették el véglegesen azt a pénzügyi ártatlanságot vagy pénzügyi szüzességet, mint ellenzéki párt, ami az 1993-es székházbotrányig jellemezte őket. És sajtóbeszámolók szerint erről a ’94-es pénzátadásról állítólag vannak Moszkvában olyan kompromittáló felvételek, melyekkel esetleg egy pártelnök is zsarolható.
A harmadik magyarázat a gazdasági együttműködés, ami szerintem sokkal relevánsabb, ami lényegében arról szól, hogy rettenetesen sok pénz jutott az állami és a politikai szereplőkhöz azáltal, hogy Oroszországgal és a putyini elittel üzleteltek. Tehát megérte nekik, anyagilag óriási profitot értek el, és erről a profitról nem szívesen mondanak le.
Van ugyanakkor szerintem egy negyedik síkja is a dolognak, mégpedig az ideológiai – hogy is mondjam – közelség vagy affinitás. Ha megnézzük az Orbán-rendszer működését az utóbbi tizenhárom évben, észrevehetünk egy elég jelentős elmozdulást az orosz mintázatú félautoriter rendszer irányába. Lényegében az a putyini Oroszország, ami tizenöt éve még rettenetesen nem tetszett Orbánéknak, ma már bizonyos elemeiben kifejezetten modellnek számít. Mondok néhány példát. Az egyik az állami gazdaság és a magángazdaság összefonódása, amiről már beszéltem. Ez a state capture, azaz az állam foglyul ejtése.
A második az ellenzéknek a foglyul ejtése, a hitelesebb ellenzéki szereplők kiiktatása. Magyarországon egyelőre nem novicsokkal, és nem golyókkal érik ezt el, hanem egyszerűen lejárató kampányokkal.
Orosz mintázatot mutat ugyanakkor a műellenzék felépítése, egy olyan ellenzéké, amely nem veszélyes a rendszerre. Oroszországban ezt már tíz éve csinálják. Orosz típusú megközelítés az is, hogy nem kell megsemmisíteni az ellenzéket teljesen, hanem foglyul kell ejteni, és ki kell belőle emelni azokat a szereplőket – akár balról, akár szélsőjobbról – akiket oda lehet állítani, mintegy elrettentő példaként, a közvélemény elé, hogy: ni, hát ez az ellenzék! Hát kell ez nektek? Ez borzalmas! Mi ennél jobbak vagyunk.
Azt gondolom, hogy az Oroszországhoz való közeledés indulhatott akár egy zsarolásból. Viszont ugyanakkor egy kiváló üzleti lehetőség is, mert például a gázbeszerzésből nagyon sok pénzt lehet csinálni. Ez egy két-három éves folyamat volt. Átvették a szocialista párttól a régi kapcsolatokat és hálózatokat, majd átültették ezeket a saját rendszerükbe, utána pedig rájöttek arra, hogy az orosz típusú politikai technológia fantasztikusan alkalmas arra, hogy akár húsz évig is hatalmon maradjanak. Hogy gyakorlatilag az orosz modell nagyon jól működhet, és részben átültethető egy közép-európai országba is.
Az RMDSZ, úgy tűnik, kényszerpályára került, ma már lényegében a Fidesz totális befolyása alatt áll a Szövetség. Ön az előbb egyenesen úgy fogalmazott, hogy Orbán Viktor az RMDSZ helyett politizál. Milyen következményei lehetnek ennek az RMDSZ, illetve az erdélyi magyarok számára, tekintve Románia határozott atlantista és oroszellenes-ukránpárti elkötelezettségét?
Én már régóta mondom, legalább a Krím annektálása óta, hogy ennek a dolognak nem lesz jó vége, és félő, hogy most is – mint többször az elmúlt században – a külhoni magyarok fizetnek majd Budapest hibáiért. Hogy az RMDSZ percepciója Bukarestben ma már egyértelműen az, hogy a Fidesz egyik határon túli fiókszervezetévé vált. Körülbelül abba a státuszba került politikailag, mint a VMSZ, a Vajdasági Magyarok Szövetsége Szerbiában. Amely egyébként a Vucsics-rendszer nagyon lelkes támogatója. Ez kicsit olyan, mintha a szélsőjobboldali AUR hatalomra kerülne Romániában, és velük kellene osztozkodni, őket kéne támogatni sok mindenben. Ez egy nagyon szép kis illiberális szövetség lenne, csak felteszem a kérdést, mennyire tetszene a magyar közösségnek. Valószínűleg nem annyira, mert mindenkinek vannak emlékei Iliescuékról, Vadim Tudorról, Pontáról, vagy éppen Băsescuról. Nem biztos, hogy ezeket az emlékeket fel kellene az emberekben eleveníteni. Illetve az is tudható, hogy amikor nagypolitikai viták vannak, és nagy a veszekedés Bukarestben, bárki képes elővenni a magyar kártyát, ami végképp nem hiányzik az erdélyi magyaroknak.
Tehát a magyar kártya adja magát, hogy felhasználják, mert Magyarország, NATO- és EU-tagországként Oroszország elképesztően közeli szövetségesének szerepében pózol. Nyilván, nem tudjuk, senki nem tudhatja, hogy valóban mennyire közeli ez a kapcsolat, viszont nagyon érdekes, hogy Budapesten kifejezetten arra hajtanak, hogy azt gondolja az egész világ, hogy ez a viszony nagyon bensőséges. És akkor ki kell mondani, hogy ez nagyon úgy fest, mint a nemzeti érdek elárulása.
Körülbelül három hete volt kormányátalakítás Romániában, az RMDSZ viszont – meglepetésre – végül kimaradt a koalícióból. Ön szerint lehetett a háttérben külföldi, mondjuk amerikai befolyás annak érdekében, hogy az Oroszországgal közeli kapcsolatot ápoló Fidesz befolyása alatt álló kisebbségi pártot kiebrudalják a hatalomból? Azt írja a könyvében, hogy Romániát lényegében egy NATO- és EU-kompatibilis katonai-titkosszolgálati elit irányítja.
A romániai politikai elitnek az önálló cselekvési tere jelenleg nagyon szűk. Úgy is mondhatnám, hogy ezek viccpártok, ha a 90-es és 2000-es évek elején működő tömegpártokhoz hasonlítjuk őket. Lényegében mindenki volt már hatalmon, mindenki kormányzott már mindenkivel, kivéve az AUR-t, de isten ments attól, hogy ez a szélsőjobboldali alakulat elérje a harminc százalékot és az első számú párttá lépjen elő. A kérdésre válaszolva, egyáltalán nem csodálkoznék, ha Washingtonból finomam megüzenték volna, hogy ki kell hagyni az RMDSZ-t a kormányból.
De valójában elsősorban a percepció a fontos. Az RMDSZ-t olyannak tartják sokan, mint a könnyű vérű nőket, akik mindenkivel lefekszenek. Ugyanakkor van a Szövetségen egy megbízhatósági pecsét. De a többi romániai párt is politikai kurva lényegében, és mindent összevetve, az RMDSZ egy megbízható, olcsón együttműködő politikai partnernek számít Romániában.
A nagy kérdés szerintem az, hogy mi van, ha kialakul egy olyan kép, hogy Budapest toxikus hatása miatt már nem is olyan jó partner az RMDSZ?
És mi van, ha az RMDSZ válaszként megpróbál felvállalni egy önálló arculatot Budapesttel szemben? Például az ukrajnai konfliktus kapcsán, és a szavazóinak, az erdélyi magyar közösségnek is próbálna üzenni? Erdélyben, ahol sokan már szinte kizárólag magyar kormánymédiát fogyasztanak, de a helyi magyar sajtó nagyrésze is a Fidesz kezében van, milyen hatást váltana ki, ha Kelemen Hunor RMDSZ-elnök vagy a párt valamelyik politikusa azt merné mondani, hogy az ukránoknak van igaza, és Budapest álláspontja nem tükrözi az erdélyi magyar közösség érdekeit? Valószínűleg ők húznák a rövidebbet, és ezt tudják is.
A román hatalom eddig is nemzetbiztonsági kockázatként tekintett a magyar közösségre. Rejt magában veszélyeket az, hogy a magyar kormány propagandája oroszpártivá tette az erdélyi magyarok jelentős részét?
Óriási problémának tartom, ez egy tragédia. Az emberek nem gondolnak bele a geopolitikai következményekbe. Magyarország lényegében kiírta magát a NATO közösségéből, nemzetközi szinten elszigetelődött, miközben Románia szerepe geopolitikai, katonai szempontok, például a Fekete-tenger-i kijárat miatt jelentősen megnőtt.
A lehetséges következmények között szerepel, hogy az RMDSZ továbbra sem lesz kormánytényező, hogy kevesebb pénzt kapnak majd a jelentős magyar közösséggel rendelkező megyék, városok. Kisebb lobbierő, kevesebb pénz. Valóban létezik Romániában az a nemzetbiztonsági szemlélet, hogy a magyarokkal vigyázni kell. Ez mindig is létezett a politikai elit köreiben, és majdnem mindenki elő is vette a magyar kártyát, ha az érdeke úgy kívánta.
A mai romániai elit majdnem csak katonákból áll. Kicsit durvának tűnik, amit állítok a könyvemben arról, hogy kik vezetik jelenleg az országot, de van benne valami. Ezt Bukarestben is elismerik két sör után. A pártok politikai szerepe, ideológiatermelése szinte nulla, az állam azért működik, mert a különböző titkosszolgálatok, intézmények tartják a vonalat, működtetik. Bár ez nem hangzik túl jól, kérdem én, mi lenne, ha nem lennének? Egy komplett maffiaállam alakulna ki, olyan szervezett bűnözés lepné el a hivatalokat, az államapparátust, amit nem tudna senki kontroll alatt tartani. Ebből a szempontból úgy vélem, hogy ez a viszonylag jól ellenőrzött és kordában tartott, félig titkosszolgálati elitekből álló féldemokrácia még mindig a legjobb megoldás azokhoz képest, melyek a régióban terjednek.
Viszont egy ilyen környezetben mennyi esélye van annak, aki az emberi jogokra hivatkozik vagy a területi autonómia, a helyi közigazgatás problémáit veti fel? Minden kérés, ami magyar oldalról érkezik, akár a nyelvhasználat, akár az egyetemek, iskolák problémait veti fel, maga után vonhatja azt a cinikus reakciót, hogy: mi van, Budapest nem ad pénzt? Kérj onnan, majd Orbán Viktor ad neked! Vagy: gyerekek, láttuk a térségben Bosznia-Hercegovina, Moldova, Ukrajna példáját, hogy először csak a kisujjat kérték, majd az egész kar kellett. Lehet erre azt mondani, hogy rosszindulat, pszichózis, rágalom, de sajnos a történelem megmutatta, hogy a nemzetiségi kérdés félrekezelése mihez vezethet. Románia is átélte 1940-et, mint mi Trianont. Amikor úgy vágtak neki a tárgylásoknak, hogy „Nici o brazdă” (egy kapavágást sem adunk – a szerk. megj.) majd elvesztettek 43 ezer négyzetkilométert és 2,5 millió lakost. Ez egy hatalmas sokk volt számukra. Benne van a román tudatban, hogy a magyarokkal vigyázni kell, mert nem mondják el őszintén, hogy mit akarnak.
Mi meg jövünk a feltételezett kultúrfölényünkkel, és azt képzeljük, hogy csak mi vagyunk okosak, mindenki más hülye. De nem igaz, jelenleg mi vagyunk a hülyék, és annál hülyébbek is vagyunk, mert a régi barátok, például a lengyelek jóindulatú kritikáját is visszautasítjuk. Az utóbbi néhány évben elképesztő mértékben leamortizáltuk a pozícióinkat, a geostratégiai érzékünk nulla volt, pedig évtizedekig nem voltunk túl rossz helyzetben és senki nem fenyegetett minket.
Visszatérve a romániai magyar kisebbség problémáira, ha a képviselet próbálná magát eltávolítani a magyar kormánytól, annak szerintem lennének következményei, mert el kellene magyaráznia a saját közösségnek is, hogy mit akar. Ehhez viszont túl méllyé vált Erdélyben az Orbán- és Fidesz-imádat. Létrejött egy újfajta lojalitás, ami egy politikai vezetőhöz, Orbán Viktorhoz kötődik, és ez sok emberben nem egy felületes dolog. Ez egy olyan jelenség, ami komoly veszélyeket hordoz magában az egész közösségre nézve.
Hol lehet Romániában megvásárolni „A hatalom megszállottját”?
A székelyudvarhelyi Árnika Könyvesboltban, tőlük rendelni is lehet, az egész országba szállítanak. De e-book formájában is megvásárolható minden magyarországi forgalmazónál (Bookline, Libri, Líra), így olcsóbb is kicsit.
Tervezi más nyelvre is lefordítani ezt a könyvét?
Igen, elsősorban közép-európai nyelvekre – és nagyon szeretném románul is kiadni. Mert a térségünkben értik az Orbán Viktor-jelenséget és a saját bőrükön érezhetik a közös történelmünket. Már tárgyalok a román nyelvű kiadásról a Humanitas Könyvkiadóval, ahol már megjelent egy kötetem. Nagyon remélem, hogy összejön.
