Ritka, hogy egy dokumentumfilm jókedvre derít. Általában úgy leleplezik le a világ nyomorát, igazságtalanságait, a „hivatal packázásait”, hogy mindentől elmegy az ember kedve, abban sem reménykedik, hogy ízleni fog a paprikás krumpli. Vannak persze pozitív üzenetű portrék, életmodellek, csak sok bennük az alternativitás, túl nagy változást követelnének egy tisztes kispolgártól. Nem akar az forradalmat, esze ágában sincs lemondania a kis fogyasztói örömeiről, jó lenne neki elidegenedetten a füstös városban, csak kapjon az élettől néha egy emberi mosolyt.
Az HBO háromrészes dokumentumfilmje, A kormányzó ötös összehozta a csodát: életerőt lehel szűk létterünkbe. Nem is csipetnyit, talán több napra valót. Ami valóban szokatlan, és azonnal felmerülhet, hogy ez valójában azt jelzi, a film rossz.
Vagy még rosszabb: manipulál, be akar csapni, fényez. Elhallgatja a lényeget. Érthető a gyanakvás, hiszen a produkció a politika világába vezet. Sanna Marin finn miniszterelnök 2019-től ez év júniusáig hivatalban volt koalíciós kormányának kulcspozíciókat elfoglaló, pártvezető női tagjait mutatja be.
Két órán keresztül lényegében ezeket a politikusnőket nézzük és hallgatjuk. Meglepően kevés a bejátszás hivatali munkájukról, nyilvános szerepléseikből. A privát szférájukból talán többet látunk, de ez sem terjeng túl. Ülnek a kamera előtt és beszélnek. Kétségtelenül steril szerkezet, már-már portfólió jellegű. Mégis összeáll a film, és élvezetes emelkedettséget teremt.
Mia Halme forgatókönyvíró-rendezőnek volt ereje és bátorsága eldönteni, mi az, amit ez a női kormányzó csapat üzen a világnak, és ez miben nyilvánul leginkább meg. A másságra, a szokásostól eltérő politikai hangütésre tette a hangsúlyt, amely az őszinte emberi személyiségek együtteséből sugárzik. Nem valószínű, hogy értelme lett volna követni őket a politika „boszorkánykonyhájába”, a szokványos terepen mozogni-kutakodni. Lehet, hogy több részlet, árnyalat derült volna ki egy-egy döntés megszületéséről, a belső küzdelmekről, de ez pont az, amit inkább ismerünk. Amibe beleszürkült a politikáról alkotott képünk.
Nőket látunk országot irányító pozícióban. A film mégis képes eltávolodni a kézenfekvő, ám banális témától, hogy lám, a nők is képesek erre, talán még jobban is csinálják. Nem „csupán” erről van szó. A nőiség, a megszokottól természetes módon eltérő viselkedésmód, gesztusrendszer, szépségre törekvő külső szemléletmódként, alternatív attitűdként csapódik le a film finoman lirizált, mesterien fényképezett portrékra épülő világában. A civil, alulról építkező közélet, az igaz népképviselet hangulatát teremti meg. Amikor előjön az anyaság témája, ugyanezt erősíti. Nem hőssé emeli a nőket, hanem velünk egyenrangúvá teszi ezeket a politikusokat. Igen, mennek a kormányülésre, és közben intézik, ki lesz a gyerekkel.
A lényeg, hogy van öt párt, amelynek a vezetőit a sajátjuknak érezhetik az emberek. Hogy történetesen mind az öt nő, sokat elárul egy ország közéleti felvilágosultságáról, de kevésbé érdekes. Mint ahogy az is, milyen hibákat követtek el. A kérdés ugyanis az, közülünk való, a többség élethelyzetét képviselő politikusoknak adunk-e támogatást, vagy bohócoknak, az elit bábjainak. Legyenek akár férfiak, akár nők.
Sanna Marin kormánya nem a zsenialitást, a történelemformáló képességet bizonyította, hanem azt, hogy lehetséges és életképes egy társadalmilag érzékeny, civil politikusi attitűd. Ezek az emberek helyt álltak a Covid-járvány kezelésénél, megfelelően reagáltak az orosz-ukrán háborúra, végigvitték a NATO-csatlakozást, klímaprogramot indítottak, foglalkoztak az oktatással. A sikerek nem különleges képességekről tudósítanak, hanem arról, hogy – főleg egy kis ország esetében – nem olyan ördöngösség ez, ha megvan az elhivatottság és a szükséges felkészültség.
Jó volt nézni és hallgatni ezt a női kórust. Li Anderssonra, a Baloldali Uniót vezető oktatási miniszterre különösen épít a film. Nem véletlenül, mert politikustól teljesen szokatlan, pózoktól modorosságoktól mentes elevenséggel nyilatkozik meg. Árad belőle az együttérzés, a tenni akarás, kenetteljes szólamoktól mentesen, hiteles jópofasággal. Imponáló persze Sanna Marin alakja, fegyelmezett érzelmessége is, a könnyedség, ahogy emberi közelségbe tudja hozni hitvallását. Jó, ha ebben az irányban mozog a korszerű szociáldemokrácia, de mikor Marin beszél, eszünkbe nem jut, hogy ez egy szociáldemokrata, annyira természetesen, magától értetődően szólaltatja meg ezt az értékrendet.
Mindezt látva nem keserít el az sem, hogy idén a miniszterelnöknek nem sikerült megtartania a hatalmat. Társaival együtt van még ideje, ereje visszaszerezni, másrészt a kormányával képviselt politikai szemlélet biztos nyomot hagy. És megvan a közeg a kibontakozására.
Létezik még a progresszivitás, és van hol virágoznia. Mi ez, ha nem maga a derű?
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2023. június 25-én.
