Banánérlelő meleg, augusztusi délután volt, amikor elindultunk apósomhoz, mert egy távoli magyarországi rokon jött látogatóba: Gizi átutazóban volt Szováta felé, éppen hogy megállt egy kis pihenésre és a megszokott dupla feketére. Persze a kávé mellé előkerült egy kis román konyak is. Az augusztusi meleg nem éppen kedvezett a konyaknak, de ha már úgyis izzadunk, akkor legalább tudjuk is, hogy miért… Nem nagyon kínáltatta magát, sem a minősége, sem az időjárás nem volt éppen a legjobb de azért egy pár pohárka csak elfogyott.
A téma a megszokott, mint az ilyen rokontalálkozókon lenni szokott: mi újság Budapesten, hogy megy az orvosi praxis, ilyesmi. Egyszer csak valami zaj zavarta meg beszélgetésünket, és mind a négyen kimentünk a balkonra. Alattunk hét-nyolc személy gyűlt össze, egy fiatal fiú felé mutogattak, aki a földön feküdt a biciklije mellett.
Lementem megnézni, mi történt, de azon kívül, hogy a fiúnak az egyik füléből csepegett a vér, nem tudtam meg semmit.
Arra gondoltam, hogy Gizi, aki Budapesten orvos, többet tud mondani. De mikor tájékoztattam a helyzetről, világosan megmondta, hogy ő külföldön és szabadságon nem rendel. Egy kicsit furcsállottam a dolgot, nem gondoltam, hogy a hippokratészi eskü országhoz kötött, de nem volt mit tennem. Csak éppen eszembe jutott a különbség a mesterség és hivatás között…
Apósomnak mondtam, hogy legalább a mentőket ki kellene hívni, hiszen közel van a sürgősségi klinika. Mikor azonban megnyugtatott, hogy úgysem jönnek ki, hirtelen más megoldás nem jutott eszembe, és megkértem őt, vihessem el a Škodájával a fiút a sürgősségire. Tudtam, hogy az alkoholszintem a megengedettnél nagyobb, de gondoltam, ilyen esetben ezt elnézik.
Valahogy besegítettem a fiút az autóba, a biciklit is betettem a csomagtartóba, és irány a sürgősségi. Szerencsésen meg is érkeztünk.
Ott minden gond nélkül felvették, néhány perc múlva kijött az egyik orvos, hogy jó, hogy bevittem, és jó volna ha felhívnám a gyermek szüleit. Megadták a telefonszámot, és úgy is tettem.
Hamarosan megérkeztek, bementek a fiukhoz. Én közben azon gondolkodtam, hogy már nincs miért várjak, megtettem, amit tehettem, a többi az orvosok dolga. Különösebben nem siettem, még az is megfordult a fejemben, hogy mégis várnom kellene, alkalmat adva a szülőknek, hogy legalább pár szóval megköszönjék, amit tettem. Nem volt nagyon fontos , hisz nem köszönetért tettem, de valahogy úgy éreztem, így illene. No meg, hogy röviden elmondjam nekik, amit a körülményekről tudok.
Már indulni készültem, amikor az apa kijött, és elég indulatosan megkérdezte: hol a fiú karórája, mert az is volt neki?
