A sajtó egyik legnagyobb problémája, hogy együtt kell éreznünk vagy sem az emberekkel. Erre soha nem kapunk valós választ, és ha megfigyelem, a legtöbb sajtós, amikor ilyen képekkel nyer vagy ilyen típusú anyagok miatt meginterjúvolják, akkor azt magyarázza, hogy igenis, mennyire fontos volt számára.
Az igazság az, hogy amikor én árvizet fotóztam, valójában az árvíz utáni időszak volt, két vagy három hétre rá voltunk ott. Nekem poénosnak tűnt az egész, mert mindamellett, hogy az emberek többé-kevésbé áldozatok voltak, nagyon érdekesen élték meg ezt a szerepet. Az volt számukra a legfontosabb, hogyan tudják eladni a segélybe hozott pokrócokat, hogy abból piát meg cigit vegyenek. Persze nem mindenki, nem szabad általánosítani, de leginkább ez volt a jellemző. Röhögtek egymás között, szórakoztak, fociztak az ideiglenes táborban, élvezték az életet, és amikor közeledtem hozzájuk, akkor hirtelen tették az áldozatot, megszokták azt az elmúlt három hét alatt, hogy nekik ezt a szerepet kell játszaniuk, mert abból jön a pénz. Aztán, amikor elfordítottam a gépem, akkor lábfociztak tovább. A gyerekek jókedvűen szaladgáltak, játszadoztak a táborban, segélybe hozott vízzel locsolták egymás, a török ásványvízbe mosták a nénikék a mocskos zoknikat, és utána, amikor odamentünk a kamerákkal, elkezdtek panaszkodni, hogy kellene víz, mert nincs – szóval abszurd volt az egész.
Amikor konfliktusövezetbe kerülök, és onnan kell tudósítanom, mindig olyan embereket látok, akik jó fejek, röhögnek, mosolyognak a problémák ellenére, és emiatt nem tudom úgy bemutatni az egészet, hogy a sírás utolérjen, amikor nézed a képeket.
Egyed Ufó Zoltán élményfotós Vincze Loránt Bukaresti magyarok című interjúkötetében