– Bányai László professzort a Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája nemrégiben levelező tagjává választotta. Ebből az alkalomból arra kérjük, gazdag értelmiségi pályájára visszagondolva – életművében irodalmi, politikai tevékenység és történetírói munkásság egyaránt részt kér – jelölje meg azokat az emberi, közéleti és olvasmányélményeket, amelyek döntő hatást gyakoroltak rá.
– Valójában az Akadémia történelmi szakosztálya választott levelező tagjává, de nehezen számolhatnék be több évtizedes elmélyült kutatómunkáról egyazon téren. Ténylegesen előbb a költészet és az irodalmi esszé volt a kifejezési formám, azután a politikai közéleti tevékenység foglalt le, s csak később került sor a történetírói munkásságra. Ami természetesen nem jelenti, hogy a történelem nem fonta volna át kezdettől az érdeklődésem.
Gimnazista koromban különben Benedek Elek és Reményik Sándor, egyetemista koromban pedig Áprily Lajos és Kuncz Aladár közölték a verseim. Tanulmányokat előbb az Erdélyi Helikonba, majd a Korunkba írtam.
Az egyetemen, külföldön, nyelvészeti-irodalomtörténeti szakot végeztem, s a tanári diploma elnyerése után Párizsban „doktori” évre iratkoztam be. Értekezésem témája a következő lett volna: A francia felvilágosodás hatása Erdélyben. Azután Csíkszeredába kerültem tanárnak, a kutatómunka megnehezült, majd a rendőrségi hajsza végleg keresztülhúzta ilyen irányú terveim.
A fasizmus elleni küzdelem folyamán újra visszakanyarodtam a történelemhez. A megszorító intézkedések kijátszására a történelmi múlt felidézése újabb legális lehetőséget nyújtott. Nem is kaphattam volna tanulságosabbat a múltbeli példáknál a hitleri agresszió és a soviniszta mesterkedések leleplezésére. A második világháború kitörésének előestéjén, 1938-ban jelent meg ebben a szellemben A magyarság a Duna völgyében című könyvem, amely a különböző hódító törekvésekkel szemben a Duna-medencében élő kis népek összefogását hirdette.
Természetesen a felszabadulás után már a tudományos kutatás szélesebb lehetőségeivel rendelkeztem. Már amennyire a lázas közéleti munka engedte. Harminc év címmel 1948-ban a romániai magyarság politikai útjáról jelent meg könyvem, felhasználva a dokumentációt és a személyes tapasztalatokat.
Ami döntő hatású élményeimet illeti, talán egyetlen eggyel jelképezhetem a legjobban. 1933 őszén illegális kommunista tevékenységem folytán letartóztattak. A brassói rendőrségi pince, majd a csíkszeredai fogház szigorított egyes zárkája súlyos belső átértékelésre késztetett. Marxista meggyőződésem egyéni életemre vonatkozó következményeit is gyökeresen le kellett vonnom. A forradalmi munkát választottam, a teljes szakítást a polgári világgal.
Ahogy valamennyire is tűrhető, többágyas cellába kerültem, engedélyt kaptam olvasmányokra is. Így került be hozzám Tolsztoj történelmi távlatú, mély humánumú regénye, a Háború és béke. A három kötet elolvasása a cella csendjében életem legmegrázóbb olvasmányélménye volt.
A tömegekkel való kapcsolat a legkeservesebb megpróbáltatások idején is, mindig összhangba hozott önmagammal. Különös élményem volt ebben a tekintetben, amikor 1935-ben Ditróban a MADOSZ vonalán illegális parasztkonferenciát vezettem le.
– Hazánk felszabadulásának harmincadik évfordulójára való tekintettel kérjük arra, mondja el, miként élte át ön, aki a párt vezette küzdelemben jelentős szerepet játszott, 1944. augusztus 23-át?
– 1944. augusztus 23. számomra annál is inkább a felszabadulást jelentette, mivel több mint négy évi száműzetésre s mély illegalitásban folytatott élethalálküzdelemre tett pontot.
1940 nyarának elején a hitlerizmus felé engedményt engedmény után tevő királyi diktatúra kolozsvári hadbírósága letartóztatási parancsot adott ki ellenem mint a betiltott MADOSZ főtitkára ellen. Nemsokára rá, közvetlenül a bécsi diktátum után, a Horthy-féle rongyosgárdának nevezett terrorista alakulat utasítást kapott ott végezni velem, ahol talál. Erre a kétoldali üldöztetésre, mint a Román Kommunista Párt aktivistája, négyéves földalatti tevékenység volt a válaszom mind a román, mind a magyar fasizmus ellen.
Ebből az időszakból legtöbbet Temesvárt töltöttem a kommunista párttartományi titkárságánál: tagjaként. Többek közt a sajtó- és propagandamunkának és a nemzetiségek antifasiszta tevékenységének irányítása volt a feladatom. Román, magyar és német nyelven is jelentek meg illegális kiadványaink. Egy ideig az Ekésfronttal, történetesen Groza Péterrel is én tartottam a pártkapcsolatot.
1944 tavaszán már a bánsági tartományi bizottság partizánharcot szervezett, a hitleri hadigépezet évek óta folyó szabotálása mellett – s a központi pártvezetőség irányításával – titkos fegyveres alakulatokat hozott létre a munkásközpontokban.
Augusztus 23. estéjén az egyik konspiratív lakásban Jean Călugăru központi instruktorral a rádióhíreket hallgattam. „Figyelem, figyelem!” – mondta a bemondó. Azután kezdték lemezről leadni a királynak az ország népéhez intézett felhívását, amelynek a szövegét az RKP vezetői és az antihitlerista katonai parancsnokok fogalmazták meg. Az emberek mindenfelé ablakot nyitottak, úgy harsogtatták a rádiót. Majd az utcára özönlöttek megtárgyalni a nagy hír fontosságát.
Mi nyomban megkerestük a kapcsolatot Leontin Sălăjan tartományi első titkárral. Még azon éjjel összeült a tartományi pártvezetőség. Egyik fő feladatunk volt azonnal intézkedni a karánsebesi és lugosi börtönben lévő kommunista vezetők kiszabadítása végett, még mielőtt a reakció észbe kaphatna.
Másnap reggel megkezdődött a Román Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, az Ekésfront, a MADOSZ legális átszervezése és kiszélesítése, a fegyveres munkásalakulatok talpra állítása, a katonai egységekkel a védelem szervezése a jugoszláv határon tartózkodó hitleri csapatokkal szemben.
– Nemrég megjelent kötete, a Közös sors – testvéri hagyományok, amely a román néppel évszázadokon keresztül együttélő erdélyi magyarság történetét a közös harci hagyományok szempontjából foglalja össze. Hogyan látja ezt a munkát szerzőszemmel?
– A felszabadulás után évekig feküdtem kórházban Ezalatt végigolvastam, amit a polgári történetírás a román és magyar nép közös történetéről összeírt, megtévesztő adatok halmazával. De köztük, bár eszmei korlátok között, számos becsületes törekvést is találtam az együttélés századainak tisztázására.
Úgy éreztem, hogy a marxista történetírás egyik legfőbb feladata felszámolni a nacionalista porhintést. Erre törekedett akkor többek között Victor Cheresteșiu is, valamint Budapesten I. Tóth Zoltán. Számos fiatal román és magyar történész haladt a nyomunkban.
Részemről rengeteg jegyzetet gyűjtöttem össze, s bár több ízben nekirugaszkodtam, mégsem sikerült nyugdíjazásomig könyv alakban is tető alá hozni azt, amiről több tanulmányt közöltem, s a kolozsvári, majd a bukaresti egyetemen kurzusokat tartottam.
1971-ben románul, 1972-ben franciául, 1973-ban pedig – legbővebben – magyarul jelentettem meg végre, ugyanabban a szellemben. Rég készülő munkám az itt élő magyarság demokratikus törekvéseiről s a román–magyar együttélés századairól. Anyagom több is lett volna hozzá, de fő célom a szintézis volt. Igyekeztem csomókat kibogozni, gondolatokat ébreszteni, világos állásfoglalással hozzájárulni a részletkutatáshoz, ami már az utánunk jövő nemzedék feladata.
– Min dolgozik jelenleg, melyek további tervei?
– Legfőbb tervem, erőmhöz és egészségemhez mérten, amennyit lehet, megírni emlékeimből. Családi és közéleti élményeimből, ismereteimből szeretném papírra vetni mindazt, ami gyermekségem óta felgyűlt bennem, s mindinkább történelemmé sűrűsödött.
Most rendeztem sajtó alá a majdnem fél évszázad munkásságát összefogó tanulmánykötetem második, bővített kiadását. Remélem, hogy ezután életkörülményeim lehetővé teszik összpontosítani magam arra a műre, amiben, kortársaim nyomában, a személyes élmény és tudásanyag összesűrítve jelentené az emlékiratot.
– A Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájának alelnökeként s egyetemi tanárként miben látja történettudományunk sürgető kutatási feladatait?
– Valójában a Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájának, ennek a tulajdonképpeni munkaakadémiának egyik alelnöke vagyok. Amikor csak tehettem, kivettem a részem a vezetőség tevékenységéből, s előszeretettel segítettem történészeinknek. Tavaly külön megbízatást is kaptam a nemzetiségek történetét és a román néppel való együttélésüket tárgyaló munkák koordinálására. Hasonló tevékenységet fejtek ki az egyetemen is, ahol mint „konzultáns professzor” számos doktorandusnak vagyok a tudományos vezetője, románoknak, magyaroknak egyaránt.
Társszerkesztője vagyok a Románia történelme vaskos kötetei közt a hatodiknak, amely a két világháború közti részt foglalja egybe. Úgy gondolom, hogy a nagy összefoglalás után, ami hézagpótló volt, történetíróinknak a dokumentációs munkát kell főleg kiegészíteni szigorú tudományossággal, osztályharcos szellemben és nemzetközi távlatban.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án.
Bányai László, B. Bányai, eredeti családi nevén Baumgarten (Körösbánya, 1907. november 17. – Bukarest, 1981. június 3.) magyar közíró, történész, antifasiszta ellenálló, nemzetgyűlési képviselő, 1970-től a Román Tudományos Akadémia levelező tagja. Ifj. Bányai László fizikus és Bányai Péter politikai elemző apja.