Sokszor nem halunk meg című regényéről, ahogy kollaboránsozásról és még a Barbie-filmről is.
Tompa Andrea: Az egész úgynevezett irodalompolitika, bevallom, nem izgat. A fóliázás önmagában nem érdekel, az viszont sokkal inkább, hogy a homofóbia ennyire normalizálódott – mondja interjúnkban Tompa Andrea.
– Többen számoltak be az elmúlt hetekben arról, hogy ha a gyermekvédelminek nevezett törvényt komolyan vennék, az ő könyveiket is lehetne fóliázni. Az önéit is?
– Senkiét nem kellene, nyilván. Ha az enyéimről beszélünk, az öncélú szex kitétel az érdekes. A törvény egyelőre nem vonatkozik a felnőtteknek írt könyvekre. Nem ártana elmagyarázniuk a jogalkotóknak, mi is számít öncélnak. Sokat írtam szexualitásról, önkielégítésről, különféle együttléti formákról, gyakran abortuszról. De semmi nem öncélú a szexualitás ábrázolásában abban az értelemben, hogy mindenki keres valamit. Örömöt, a másik örömét. Önmegismerést. Néha gyereket akarnak nemzeni, de történetesen pont akkor nem sikerül.
– Az ősrégi felfogás lehet ebben, gondolom. Hogy csak az nem öncélú, ami gyereknemzés céljából történik.
– Persze, de hát ez nincs leírva a törvényben. A fóliázás önmagában nem érdekel, és a könyveket sem féltem annyira. Annak ellenére, hogy a Meseország mindenkié is nagyon közel áll a szívemhez, hiszen szerzője vagyok. Sokkal inkább aggódom amiatt, hogy a homofóbia ennyire normalizálódott. Természetessé kezd válni az el nem fogadás. Nagyon közelről látom azt, hogyan hat ez az emberi gondolkodásra Magyarországon és határon túl is.
– Pedig épp nemrég jött ki egy Ipsos-felmérés arról, hogy ma többen támogatják a melegházasságot, mint néhány éve.
– Mégis azt gondolom, hogy ez a gondolkodásmód hat az emberekre. És természetesnek fogják látni azt, hogy bizonyos életformákat, embereket, csoportokat láthatatlanná, egyenesen a gyűlölet tárgyává lehet tenni. Lehet, hogy jobb ma a helyzet, mint, mondjuk, 1995-ben. De azt gondolom, a propaganda könnyen átmossa az embereket. Sokat jártam régebben Oroszországban, és láttam ott is, hogyan történik a hasonló törvények alkalmazása színházban, filmben.
– Sokat ír Kolozsvár és Erdély múltjáról, konzervatívabb világokról – az elfogadás ott sem volt egyszerű, nem? Kallós Zoltán története is nemrég került nyilvánosságra.
– Kallós Zoltánról lehet tudni: a budapesti látogatásai számára lehetőséget adtak arra, hogy megélje az identitását. Amire Romániában nem volt esélye. Ott máshogy szorongatták az embereket, még börtönbe is zártak melegeket a diktatúra idején. Pont azért, mert sokkal zártabb világ, és jóval bonyolultabbak a kisebbségi csoportközi ügyek, ezért sokkal láthatatlanabbak is. Nyilván egy kolozsvári meleg fiatalnak könnyebb dolga van, mint egy kis faluban élő embernek. De neki sem igazán könnyű. Sok diákom küzd azzal, hogy a családjának hogyan tudja elmondani, ki ő. És aztán el is fogadtatni az életformáját, a társát.
– Közben jönnek a különféle válaszlépések, az önfóliázás, meg a tiltottnak mondott könyvek osztogatása egy könyvesbolt előtt. Ezek hatásosak? Hatással lehet egyáltalán bármivel is a szerző, a kultúraszerető ember, ha tiltakozna? Nemrég adtak ki jelenkoros szerzőtársaival egy nyilatkozatot is, amelyben tiltakoznak a fóliázásra kényszerítő törvény ellen.
– Nem gondolom, hogy mindig hatni kell. Nem baj, ha nem hatunk. De az fontos, hogy legyen békesség bennem: kimondtam, ami feszít. Mert feszít, ha hallgatok, és nem vagyok szolidáris azokkal, akiket megbélyegeznek. És kétségtelen, van kívülről is nyomás, hogy megnyilatkozzak, ezzel nem lehet nem számolni. De valóban nehéz ezekkel a gesztusokkal hatni, és akkor sem fogunk tudni, ha az írótársadalom összefog. Egy megszavazott parlamenti törvényt nem tudunk egy nyilatkozattal megváltoztatni. Mégis fontos nem leragadni ott, hogy úgysem tudunk semmit tenni. És ezzel hátradőlve, rosszkedvűen és morogva nem csinálni az alapvető dolgunkat. Ami végül is az írás lenne.
– A törvény esetében azért érezhető, hogy inkább politikai számítás van mögötte, mint konkrét félelem. De létezik az utóbbi is konzervatívabb embereknél. A Netflix kapcsán gyakran elhangzik a vád, hogy minden második filmbe „beleerőltetnek” már egy meleg karaktert. Mit gondol minderről?
– Nyilván a mainstream kultúra más. Ha az ember megnézi a Barbiet, láthatja, hogy az egy patikamérlegen kimért dolog. Attól tud mainstream lenni. Nem szaladhat el nagyon a ló semmivel, a feminizmusról sincs semmilyen felkavaró állítása. Vannak kultúrák, ahol ez a kiegyensúlyozottság alapvető elvárása a gyártóknak. Mert ez egy termék, amit megvesznek. És ha nincs benne mondjuk színes bőrű, akkor ez a film meg fog bukni. De szerintem a magyar kultúra nem működik így. Semmi ilyen elvárást nem érzek itt. Nincsenek hasonlók például a filmeknél. Pedig csomó társadalmi csoport teheti fel a kérdést, hogy magukat miért nem láthatják a vásznon? Szívesen leülnék beszélgetni az említett emberekkel, hogy miért baj, ha látunk egy meleg szereplőt. Tegyük hozzá, mi akkor látunk a valóságban, ha kimegyünk Bécsbe. Ott két férfi vagy nő megfogja egymás kezét az utcán. Hasonlót nem nagyon tapasztalok Budapesten. A mi valóságunk sokkal rejtettebb, ezért a kultúránkban is eléggé láthatatlanok az egyes csoportok és identitások.
– Libri-ügyben rögtön jelezte, hogy marad a Jelenkornál, ahogy egyelőre sejthető is volt, hogy a többség lojális marad szerkesztőihez és kiadóihoz. Lát rá esélyt, hogy a következő években is ugyanúgy mehessenek ezen a téren tovább a dolgok, mint eddig?
– Az írókkal intenzívebbé vált a kapcsolatunk, többet beszélgetünk. Nemcsak én figyelek, de helyettem is figyelnek írótársak, kiadóvezető. Egyelőre nem nagyon változik semmi, a kiadói csoporton belül sem. Az írói pályám természetesen összenőtt a kiadómmal, ezt nem könnyen adnám fel. Nincs olyan sok jó kiadó, ahol az emberrel hasonlóan szépen bánnak. Nyilván volt egy ijedelem, ami nem múlt el. Nem tudni, hogy mi lesz ezzel a törvényalkalmazással, és a tulajdonosnak milyen elvárásai, kényszerítő eszközei lehetnek. Fogalmam sincs, és nem is agyalok sokat ezen.
– Az írásba menekül inkább?
– Nem hiszem, hogy menekülök. Örülök, hogy van egy jó kiadóm, de eközben élem a világomat itt, a kerítésen belül. Azt próbálom csinálni, amit eddig is. Az irodalom eddig is menekülés volt, ha most az.
– Az elhangzott mostanában többször, ha az ember ki akarna vonulni, lényegében nem csinálhatna semmit. Közben kultúrharcügyben jellemzőek mégis a kollaboránsozások, nemrég például Szabó Tibor Benjámin 444-es nagyesszéjében. Szvoren Edina viszont arról beszélt a Józsefváros Újságnak: „a szótáramban nem csak a hős meg a kollaboráns szavak szerepelnek, és sokszor zavar a különféle szaktársaim (írók és tanárok) nekem néha embertelennek tűnő erkölcsi magabiztossága.”
– Most nagyon sokat kapunk mindannyian. Megnövekedett azok száma, akik engem is hirtelen kollaboránsnak tartanak. Tegnapelőtt még valamilyen más minőségem volt, hogy így mondjam. Ez olykor nyomasztó. Van egy moralizáló közeg, amely nem a saját morális állapotával foglalkozik, hanem azzal, hogy másokkal szemben milyen elvárásokat támasszon. Érdekes módon a Meseország mindenkié katalizálta többször is ezeket a dolgokat. Korábban annak kapcsán ért el sok homofób beszéd engem. Most pedig szintén a kötet kapcsán találnak meg azzal: na, most ezek után is ott vagy még?
– És mit válaszol?
– Semmit. Nevezhetik épp magyarázkodásnak vagy kollaborációnak, de én arra figyelek: hol jön el az a határ, amikor már annyira zavar valami, hogy nem tudok tőle gondolkodni. Szvoren Edinával mélyen egyetértek ebben. Kicsiben a Térey-ösztöndíj kapcsán lement ez a meccs. Ilyen-olyan jelzőket mondtunk egymásról a hőstől a kollaboránsig. Én, mondjuk, a Térey-ösztöndíjról a nyilvánosságban nem állítottam semmit. Annak ellenére, hogy nekem is fel lett ajánlva kétszer. De azt sem akartam a nyilvánosságban viszszautasítani. Ez a saját, személyes luxusdöntésem, ha így döntök. Nekem van egyetemi állásom. Mintha az volna az érdekünk, hogy ne ismerjük fel, a másiknak más igényei, gondolatai, helyzete, személyes döntései vannak. Mintha az lenne az érdekünk, hogy minden fronton, az utolsó hajszálig ugyanazt gondoljuk. Erre mondja Byung Chul Han, hogy ez az egyformaság pokla. Az ugyanaz pokla. Mert az pokol valóban, ha mindannyiunknak ugyanazt kell mindenről gondolnunk. És nem tudjuk a másikat másikként megélni.
– A Meseország mindenkié észt fordítástámogatása vezetett oda, hogy Demeter Szilárd fel is oszlatta inkább a Petőfi Kulturális Ügynökség kuratóriumát. Itt például mit látott a háttérben? Rémült előre menekülés?
– Ezt a történetet például egyáltalán nem figyeltem. Csak annyit tudok, hogy feloszlatták a kuratóriumot. Sokszor azt érzem, az embernek komplett munkaidő kéne, hogy átlássa ezeket az ügyeket. Én ezt a munkaidőt egészen másra szánom. Különben nem lesznek könyvek. Nem fáradozom azon, hogy elolvassam és megértsem mindenki szavait. Különösen nem Demeter Szilárdét. Egyszerűen máshogy élem az életemet. És nem azért, mert kímélem magam. Hanem mert őszintén nem érdekel. Az sokkal inkább, hogy eszembe jute még egy könyv. Lesz-e még egy regényem, hogyan készülök fel az óráimra. Az egész úgynevezett irodalompolitika, bevallom, nem izgat.
– Új regénye, a Sokszor nem halunk meg kapcsán a Válasz Online azt írta, biztosak benne, hogy már megvan a következő kötetéből is száz oldal. Ezzel érzékeltetve, milyen sokat dolgozik.
– Kedvem támadt volna azt írni: az egyetlen dolog, amiben ez a cikk téved, hogy az a száz oldal már megvolna. Sokszor nem tudom, hol a munka és a nemmunka szigorúan vett határa. Ahogy a mai napomat töltöttem olvasgatva, keresgélve, az munka? Vágy arra, hogy az embert gondolatok érjék? Valamiféle összefüggéseket megértsen, az munka?
– Bizonyos felfogás szerint az a munka, ami után egyszer majd pénzt kap az ember.
– Sok időt töltöttem ma például naplóírással. Azért valószínűleg soha nem fogok pénzt kapni. Remélem, halálom után legalább ötven évre zárolják is.
– Miért reméli?
– Addigra már talán elég érdektelenek lesznek ezek a szövegek. Nagyon szeretném, ha az maradna utánam, amit én könyvnek gondolok és a nyilvánosságnak szánok. A többi olyan, mintha a lomtárban nézelődnénk.
– A naplóirodalom pedig elég népszerű ma is.
– És én is szeretek naplókat olvasni. De nagyon feszélyezne, hogy olyanokat olvassak, amelyek frissek, nagyon nyersen érintik ezt a világot. A történésekre egy naplóban nagyon nyersen tudunk csak válaszolni. Egy regényben, vagy akár színházi előadásban van egy absztrakt módja, hogy összekapcsolódjunk ezzel a valósággal. Az előbbi nyerseséget én kevésbé szeretném láthatóvá tenni.
– A Sokszor nem halunk meg című kötete kapcsán nem egy értékelő fogalmazott szuperlatívuszokban. Sokan írnak arról, hogy nagyon más megközelítésben mutatja ez a múltunkat, Erdélyt és a holokausztot, mint a korábbi kötetek. Miben szerette volna, hogy más legyen a könyv, mint a korábbiak?
– Azért válaszolok nehezen, mert minden út ismeretlen, ami a holokausztból vagy annak erdélyi következményeiből indul ki.
– Miért van ez így?
– Számos okát találni. A háború után egy rövid ideig lehetett beszélni arról, mi történt. Aztán nagyon gyorsan jött az a plafon, hogy „köszi, már elmondtátok, most már nem kérjük.” Ez az ötvenes évek elejére szinte be is állt. Alkalmi megszólalások, tapasztalatmegosztások akadtak azért a hatvanas-hetvenes években. De ezek inkább egyfajta dokumentumirodalomba, vagy ahogy korabeli irodalmárok nevezik, a lágerirodalomba sorolódtak. Ez a korszak, Romániában elsősorban, abban érdekelt, hogy ne legyen beszéd. Ez egy nagyon bonyolult európai hallgatási konszenzus korszak. Ami nem is annyira hallgatás, mint beszédképtelenség. Mit kezdjünk vele? Hogy vettek benne részt az előző nemzedékek? Van ennek egy mítoszrésze is. Annyira irracionális és ördögi, ami történt, hogy nem tudjuk a rációval felérni. Ami azért nagyon problematikus, mert ezzel eltávolítjuk magunktól azt, hogy ezeket a folyamatokat meg lehet érteni.
– Zoltán Gábornál volt az a következtetés, hogy az emberben van egy eredendő szadizmus, ami ilyenkor a felszínre tör. Bizonyos időszakokban a tömegember előléphet, hasonló korokban pedig jóval könnyebb az embernek engednie a tudattalan ösztöneinek.
– A tömegben eltűnik az egyén, így a személyesnek érzett morális felelősség. Ezzel egyet tudok érteni. Azzal kevésbé, hogy az emberben van egy eredendő szadizmus. Én nem látom ilyennek az embert. Ez persze teológiai kérdés is.
– Nem lehet, hogy azért, mert Zoltán Gábor férfi, ön meg nő?
– Lehet egyébként, miért ne? Visszatérve arra, hogy miért is nincs beszéd erről. Akkor, amikor Erdélyben elkezdődhetett volna az erről való beszéd, a román nacionalista politika már rég rátelepedett az etnikai kisebbségeire, így az erdélyi magyarságra. Ezek az áldozatiságok pedig elkezdtek egymással versengeni. Sokkal meghatározóbbá vált arról az áldozatiságról beszélni, amely a nagyobb kisebbségnek az elnyomottsági, jelen idejű tapasztalata. Ezt versengő áldozatiságnak hívják. Nem nagyon történt semmi 1990 után sem. Pedig azt hihetnénk, elindult valami sokkal szabadabb múltfeldolgozási lehetőség. De mitől történt volna így? Nem érdekelt ebben valójában senki. Lehet, hogy váratlan a nézőpont a regényben, de nincs várt nézőpont ezzel szemben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyedül haladok a dzsungelben machetével. Sokan írtak erdélyi tapasztalataikról. Csak nem feltétlenül a szépirodalom nyelvén.
– Van olyan röviden összefoglalható gondolat, amely a Sokszor nem halunk meg írása közben vezette?
– Egy dologra folyamatosan emlékeztettem magam írás közben: azok, akiket megöltek, nincsenek. És hogy egy olyan üres hely maradt a társadalomban, illetve kell annak megképződnie a könyvben is, amelyre nem állhat senki. Ami nincs, az nincs. És ne játsszuk azt, hogy valamit oda be lehet helyettesíteni. Emberek megszülettek, de nem halhattak meg, hiszen felfüggesztődött a sorsuk. Elvették az esélyét, hogy meghaljanak. Ahogy Agamben fogalmazott: legyártották a halálukat.
