2022-es Háború a Nyugat ellen című könyvében Douglas Murray feltesz egy kézenfekvő kérdést: “Amennyiben annyira borzalmas az Amerika által vezetett világrend, mit várhatunk a Kínai Kommunista Párt által vezetettől?”
Vajon milyen lenne az egypólusú világrend, melynek Kína a hegemónja? Vajon hány nemzetet igázna le Oroszország, ha akkora katonai ereje lenne, mint az Egyesült Államoknak? A franciák, németek, spanyolok netán különb, józanabb és visszafogottabb urai lennének a világnak? Békeszerető, demokratikus országok polgárainak többnyire nincsenek álmatlan éjszakáik amiatt, hogy az Egyesült Államok a világ vezető hatalma. Vajon akkor is ilyen jól aludnának, ha Oroszország lenne a világ ura? Van már némi történelmi tapasztalat afelől, más nemzetek miként viselkednek, ha erőfölénybe kerülnek.
A második világháborút követően a világ Amerika lábai előtt hevert. Az ország nagyrészt sértetlenül került ki a háborúból, és gazdasága a glóbusz GDP-jének felét adta. Washington akkoriban éppenséggel törekedhetett volna merőben egyoldalú előnyökre szert tenni a világban. Ám Rooseveltnek és Trumannak nem állt szándékában egy amerikai birodalom létrehozása, helyette inkább kialakították az ENSZ, a NATO és a bretton woodsi intézmények multilaterális nemzetközi rendszerét. (Jóllehet, az USA döntő befolyást nyert ezekben az intézményekben, ám amerikai részről ennek nem annyira a dominancia volt a célja, mintsem az, hogy az USA nem kívánt bankautomata lenni.)
A háború után a Truman-adminisztráció eredetileg azt tervezte, hogy leépíti az ország fegyveres erőit és csökkenti védelmi kiadásait. A NATO szövetség valójában Európa ötlete volt, a nyugat-európai országok amerikai védelemre való igénye hozta létre. Szemérmes hallgatás övezi, de az európai egyesülés kezdeményezője és elindítója szintén az Egyesült Államok volt. Leginkább azért, hogy Európa idővel önállóan is szembe tudjon szállni a Szovjetunióval. Emellett az Egyesült Államok a háború után — a tengeri kereskedelmi útvonalak biztosításával — kialakított egy olyan szabadkereskedelmen alapuló nemzetközi gazdasági rendet, ami egyaránt nyitott minden ország számára. Kína számára is.
*
Robert Conquest angol történész 1999-es Kegyetlen évszázad című könyvében figyelmeztet: az emberek elfelejtik, mennyire figyelemreméltó, hogy manapság Nyugaton a polgárok különféle alap- és szabadságjogokat élveznek. Évezredeken át léteztek civilizációk, amelyekben még a gondolata sem merült fel annak, hogy szabadon lehet bírálni a kormányzatot, hogy az egyéneknek nem kell tartaniuk attól, hogy a hatalom önkényesen vegzálhatja őket, hogy joguk van tisztességes eljárásra, jogorvoslatra, hogy szinte bármit kinyomtathatnak, amit akarnak, és hogy számos jelölt közül szavazhatnak, amikor közhivatalok betöltéséről van szó.
Rövid reflexiók az Egyesült Államok hanyatlásáról – Kína felemelkedése és a többpólusú világ beköszönte fölötti lelkesedés hátterében sok esetben szimpla Amerika-ellenesség áll, miként az eurázsianizmus és az egyéb pánázsiai eszmék népszerűsége mögött szintén. Ricardo vendégposztja. Bővebben… →
az individualista
Mindezen jogok nem magától értetődők. Sem az isteni gondviselés, sem a hegeli világszellem dialektikája, sem a termelőerők fejlődése nem hozza el azokat maguktól, ahogy nem léteztek öröktől fogva sem, és ha nem harcolnak értük állhatatosan, akkor az orosz tankok lánctalpai egytől egyig mindet sárba döngölik. 1945-ben legfeljebb egy tucat ország volt — szegről-végről — demokrácia és jogállam.
*
Az emberek hajlamosak azt képzelni, hogy az elmúlt nyolcvan év demokráciarobbanása, valamint a világgazdaság szédületes növekedése magától értetődően következett be, amolyan újabb lépcsőfokaként az emberiség feltartóztathatatlan történelmi haladásának. Azt képzelik, hogy a demokrácia győzelme egyszerűen egy eszme győzelme, a piaci kapitalizmus egy hatékonyabb gazdasági rendszer győzelme, a világ prosperitását szolgáló szabadkereskedelmi rend meg egyszerűen csak van, és persze lesz is mindig.
Mindazonáltal a demokrácia, a piacgazdaság és a szabadkereskedelem nem győzedelmeskednek pusztán attól, hogy előrébb valók más rezsimeknél. Nagyhatalmakra van szükség, amelyek képviselik azokat és kiállnak mellettük, akár erőnek erejével. A demokratikus normák terjedése az elmúlt nyolcvan évben nem valamiféle eleve elrendelésből történt, sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy a világ legerősebb országa elkötelezte magát e normák iránt; ugyanez elmondható a piacgazdaságról és a szabadkereskedelemről.
*
A mindenkori világrend a domináns nagyhatalom értékeit tükrözi. A jelenlegi liberális világrend az Egyesült Államok értékeit. Nevezetesen: demokrácia, jogállam, piacgazdaság, szabadkereskedelem. Ugyanakkor csak Fukuyama legelvakultabb hívei képzelhetik azt, hogy e liberális világrend anélkül is fennmaradhat, hogy azt az amerikai légi- és hadiflotta ne támogassa meg, mert az a történelmi fejlődésnek amolyan elkerülhetetlen végpontja. A liberális világrend pontosan addig marad fenn, amíg az Egyesült Államok és Európa dominanciája a világban fennmarad. A globális erőviszonyok átrendeződése pedig megváltoztatja a világrendet, azaz a felemelkedő új hegemón hasonlatosságára formálja át. Akkor is, ha a felemelkedő hegemón történetesen egy diktatúra.
*
Magyarországon nem azért volt pártállam és tervgazdaság a hidegháború évtizedeiben, mert a pártállam és tervgazdaság előrébb való lenne a demokráciánál és piacgazdaságnál, hanem mert hazánk szovjet birodalmi gyarmat volt; egy idegen katonai megszállás alatt álló ország. A rendszerváltást pedig — végső soron — az tette lehetővé, hogy az Egyesült Államok megnyerte a hidegháborút.
*
Kína, Oroszország vagy Irán nem azért viselkednek visszafogottan, mert természetüknél fogva annyira visszafogottak lennének, hanem mert hódító ambícióikat féken tartja az Egyesült Államok; éppen ezért, amikor úgy vélik, hogy az Egyesült Államok gyengül vagy befelé fordul, fokozzák az agressziót. (Távolról sem véletlen, hogy a világ autokrata vezetői Donald Trump lelkes szurkolói, hiszen egy izolacionista amerikai külpolitika nagyobb teret enged számukra kisded játékaikhoz.) A zsarnokok világosan látják: az Egyesült Államok gyengülése vagy visszahúzódása csökkenti a demokrácia, az emberi jogok és a nemzeti önrendelkezés érvényesülését a világban.
Az Amerika- és Nyugat-ellenességről. Rendszertelen reflexiók – A despoták gyűlölik az Egyesült Államokat, mert az Egyesült Államok kiáll a demokratikus elvek mellett, és nem hunyászkodik meg a despoták előtt. Bővebben… →
az individualista
Vajon miféle világrend várható a pártállami Kínától, ahol átnevelő táborokba zárják az ujgurokat, és ahol épp a tizennegyedik ötéves terv megvalósításán fáradoznak? Vajon az a Kína fogja megvédeni a szabadkereskedelmet, amely az egész Dél-kínai-tengert a saját felségterületének nyilvánította? Vagy képzeljük el Vlagyimir Putyint, ahogy ráteszi a kezét a tengeri kereskedelmi útvonalakra, hogy aztán pillanatnyi hatalmi érdekeit követve hol elzárja, hol megnyissa azokat! Épp mint a gázvezetékeket. És aki nyilvánosan nehezményezné e gyakorlatot, azt két nap múlva kilökné az ablakon a kereszthuzat, vagy véletlenül több polóniumot tenne a teájába a megengedettnél. Esetleg mindkettő.
*
Miként Robert Kagan 2018-as A dzsungel visszavág című könyvében megállapítja: mindig van világrend, és mindig van domináns nagyhatalom. A kérdés az, milyen értékeket képvisel. Nincsenek hatalmi vákuumok, ahonnan az egyik nagyhatalom kivonul, oda a másik benyomul. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ha az Egyesült Államok visszahúzódna, rögvest kitörne a világbéke. Ahova nem az Egyesült Államok exportálja a demokráciát, oda Kína és Oroszország exportálja a despotizmust. Vagy valami harmadik az iszlámot. Egyetlen dolgot kell világosan látni: ha nem a Nyugat értékrendje alakítja a világot, akkor majd alakítja valaki másé. A kérdés tehát az, ki milyen világban szeretne élni.
*
A Timothy Snyderrel közös, Gondolatok a 20. századról című 2012-es beszélgetőkönyvében Tony Judt angol történész megállapítja: a hidegháború évei alatt Európa legtöbb országában voltak olyan, Raymond Aronhoz és Sidney Hookhoz hasonló — jobboldalisággal nem különösebben vádolható — értelmiségiek, akik ugyan jól ismerték a marxizmust, és akiknek nem voltak különösebb illúzióik az Egyesült Államokkal kapcsolatban, ugyanakkor a szovjet blokkot is ismerték, és megértették, hogy választaniuk kell a két egymásnak feszülő hatalmi csoportosulás között, mert élni csak az egyikben lehet, és kívánatos. És belátták, hogy az a szabad világ.
*
A demokráciák, minden hibájuk ellenére, sokkal kevésbé romlottak, mint a despotikus rezsimek. Nincs a történelemnek ennél nyilvánvalóbb tanulsága. Zbigniew Brzezinski és Brent Scowcroft 2008-as Amerika és a világ című beszélgetőkönyvében Scowcroft egy helyütt megjegyzi: ha szétnézünk a glóbuszon, manapság nem sok ember találunk, aki őszintén azt mondja, “inkább élnék Kínában, mint az Egyesült Államokban”.
*
Mindazok, akik demokráciában, jogállamban és piacgazdaságban szeretnének élni, nem kívánhatják az Egyesült Államok hanyatlását. Vajon melyik ország töltené be a hátrahagyott űrt?
Forrás: az individualista, – T.I. – Dátum: .