Az amerikai bankrendszer újra válságon megy át. Némely szakértők félelmükben már a tizenöt évvel ezelőtti pénzügyi káoszt és annak futótűzszerű, globális tovaterjedését
vizionálják.
Beszélhetünk rendszerszintű kockázatról? Vagy csupán részleges, átmeneti
krízisről, amelyet az amerikai hatóságok ellenőrizni és lokalizálni tudnak Amerikára? Kik a felelősek a kialakult helyzetért? Hogyan tovább, Wall Street?
Március közepe táján összeomlott két amerikai regionális pénzintézet – a kaliforniai Silicon Valley Bank (SVB) és a New York-i Signature Bank. A Szövetségi Betétbiztosítási Társaság (FDIC), vagyis az állami csődgondnok bezárta őket, és ezzel nemcsak a piaci tevékenységüket állította le, de a betétesek bankrohamát is, akik pánikszerű pénzkivonással tették napokon belül fizetésképtelenné a két bankot. (A méretarányok érzékeltetésére: a közepes méretűnek tartott SVB eszközállománya tízszerese az OTP-ének.)
A 2008-as mély és globálissá terebélyesedő pénzügyi válság után ezek voltak a legnagyobb bankcsődök Amerikában. A harmadik megrendült regionális intézmény – a
kaliforniai First Republic Bank – is a szakadék szélén táncolt, de úgy tűnik, hogy elkerüheti a másik két bank szomorú sorsát.
Az amerikai pénzpiacok idegesen reagáltak a váratlan fejleményekre. Kivált a közepes bankok részvényei kerültek erős nyomás alá. Az eladási hullám következtében eddig mintegy 230 milliárd dollárra tehető a részvényárfolyamokban mért veszteség.
Az amerikai pénzügyi rendszer globális súlya miatt a fejlemények érthetően hullámokat vertek Európában és más kontinenseken is. Az európai bankrészvények csaknem 200 milliárd dollárt vesztettek piaci értékükből. Magyarországon is átmeneti nyomás alá kerültek az OTP részvényei. Akárcsak Amerikában, a külföldi bankok közül is főként azokra nehezedett fokozottabb piaci nyomás, amelyek portfóliójában magas a hosszú futamidejű kötvények aránya.
Európában a válság egyetlen nagy áldozata a Credit Suisse svájci bank lett. Ám ez csak részben „amerikai hatásra” történt: az óriásbank már évek óta betegeskedett a szakszerűtlen menedzsment, a túlzott kockázatvállalási hajlam és a halmozódó veszteségek miatt; az amerikai válság csupán az utolsó szög volt a koporsóján. (A svájci hatóságok erős nyomására végül az UBS hazai megabank kivásárolta volt riválisát. Ez a kormány által koreografált kényszerházasság némi foltot ejtett az ország bearanyozott pénzügyi stabilitásán. A bankfúzióval globális mércével az egyik legnagyobb bank jött létre.)
Bár nem lehet teljesen kizárni, nem is valószínű, hogy az utóbbi hetek amerikai
bankzavarai rendszerszintű európai bankválsággá fajulnak. Az európai bankrendszer az amerikainál szilárdabb alapokon áll, és jóval hatékonyabb, szigorúbb a szabályozása.
Deregulációs túlkapások
Mi a bajok eredete? Másfél évtizeddel ezelőtt Amerika mély pénzügyi válságba sodorta magát és a világot, ami a második világháború utáni időszak legsúlyosabb globális gazdasági visszaeséséhez vezetett. Az amerikai ingatlan- és bankszektorból kiinduló krízis fő oka a hitelpiacok, sőt az egész bankszektor szinte „vadnyugati” zűrzavara és szabályozatlansága volt. Az uralkodó libertariánus deregulációs doktrínával összhangban nem a független külső bankszabályozás és -felügyelet, hanem
gyakorlatilag az „önszabályozás” lett uralkodóvá a pénzügyi szektorban.
2008–2009 válsága a rossz – olykor a vakmerőség határát súroló – kölcsönzési gyakorlat válsága volt, amelyben alig számított az adósok hitelképessége. Aki akart, ingatlankölcsönhöz juthatott. A fölöttébb kockázatos, „másodrendű” jelzáloghiteleket azután egzotikus, csak a belső pénzpiaci játékosok által értett konstrukciókba, „származtatott” pénzügyi termékekbe (derivátumokba) csomagolták, majd adták-vették mint közönséges portékát. A Boston Globe-ban közölt egyik írásomban ezt Amerika öncélú, minden társadalmi hasznot nélkülöző „túlfinancializálódásaként” bélyegeztem meg.
A pénzügyi szektor fölöttébb rizikós működése, a kaszinógazdaság egyenesen vezetett a bankok, vállalkozások és háztartások tömeges csődjéhez a 2008–2009-es nagy recesszióban és mély ingatlanválságban. A több mint kétszáz éves Lehman Brothers pénzügyi óriás összeomlása és megszűnése a válság ikonikus jelképévé vált. A Wall Street bajba jutott bankjainak megmentése az adófizetők több mint 100 milliárd dollárjába került Barack Obama kormánya alatt.
A pénzügyi szektor súlyos működési zavaraira a Fehér Ház és a Kongresszus fő válasza a 2010-es Dodd–Frank-reformtörvény volt, amely minden korábbinál szigorúbb bankfelügyeletről rendelkezett, és az ügyfélérdekeket szem előtt tartó bankári magatartást kanonizálta. A kétpárti alapon elfogadott törvény elrendelte az 50 milliárd dollárt meghaladó vagyonú, rendszerszintű kockázatot jelentő nagybankok kötelező éves piaci nyomáspróbáját (stressztesztjét) a sebezhető pontok, a kockázatkezelés hiányosságainak kitapogatására és annak modellezésére, hogy válsághelyzetben képes-e túlélésre az adott intézmény. A törvény gyöngíteni próbálta a „kaszinóbankolást” azzal, hogy korlátozta (de teljesen nem szüntette meg) a bankok tisztán spekulatív pénzpiaci operációit a betétesek pénzével, és betömte a szabályozási hézagokat a kívülről kiismerhetetlen derivátumtermékek piacán. A Dodd–Frank-törvény egy ideig pozitív, stabilizáló hatással volt a bankszektorra.
Közvetlen okok
A három bajba jutott banknál kiderült, hogy a menedzsment kockázatvállalási képessége távolról sem ütötte meg a kívánt mércét. Például a betéteit rakétasebességgel gyarapító SVB-nek a múlt évben nem volt kockázatkezelési igazgatója, a kockázatkezelési csoportban pedig jórészt tapasztalatlan emberek tevékenykedtek. Mindez egy olyan banknál, amelynek a fő kliensei magas rizikójú technológiai startupok voltak.
A bankvezetés nem érzékelte a bukásban döntő szerepet játszó tényt: az eszközportfólióban aránytalanul magas súlyt tesznek ki a hosszú futamidejű, fix kamatozású állam- és ingatlankötvények. Ezeket az SVB a nála elhelyezett rövid távú betétekből (azaz kliensi hitelekből) vásárolta, amelyek után kisebb kamatot fizetett, mint amennyit a kötvényekért kapott. Az esetleges jelentős kamatváltozásokkal szemben a bankvezetés nem biztosította be magát megfelelő fedezeti ügyletekkel.
A kamatvonalon azonban valóságos korszakváltás következett be azzal, hogy – inflációellenes keresztes hadjáratának jegyében – a központi jegybank szerepét betöltő Federal Reserve Bank (Fed) az irányadó alapkamatot a tavaly tavaszi nulla közeli szintről mára 5 százalékra tornázta fel. Miért volt ez végzetes például az SVB számára? Egyszerű pénzügytani összefüggés miatt: inverz kapcsolat áll fenn a fix kamatozású kötvények árfolyama és a kamat mozgása között. Ha a kamatlábak nőnek, a kötvények piaci ára csökken. A hanyatló kötvényárak mély lyukat ütöttek az SVB pénzügyi mérlegén, amit a bank – közszájon forgó sebezhetősége miatt – már nem tudott friss tőkeinjekciókkal betömni, részvényei bezuhantak, a betétesek pánikszerűen vonták ki a pénzüket.
Klasszikus bankroham, a többi már „közel-történelem”. A klasszikus bankrohamtól az volt az eltérés, hogy – a digitális bankolás és a közösségi médiák következtében – az összeomlás villámgyorsan zajlott le.
Mentőintézkedések
A bankpiacon a legfontosabb tőke a bizalom; az, hogy a kliensek biztonságban érezzék a pénzintézetekben elhelyezett megtakarításaikat. Tanulva a korábbi válságok tapasztalataiból, az amerikai pénzügyi hatóságok mindent elkövettek a dominóhatás, az általános bankpánik, a részvényeladási és betétkivonási roham megelőzése, a bankpiaci láz lehűtése érdekében. Villámgyorsan bezárták a csődbe jutott SVB-t és a Signature Bankot, a betétbiztosítást a negyedmillió dolláros törvényes plafonon túlmenően kiterjesztették a bezárt bankoknál elhelyezett összes betétre, függetlenül az összegtől. Később Janet Yellen pénzügyminiszter odáig ment, hogy – nem hivatalosan ugyan – kilátásba helyezte az amerikai bankokban elhelyezett valamennyi betét (csaknem 18 billió dollár!) esetleges, átmeneti időre érvényes állami biztosítását. Az effajta,
rendkívüli állami kezesség „erkölcsi kockázatáról” a válsághangulatnak köszönhetően most viszonylag kevés szó esik, kivéve a konzervatív Wall Street Journalt, amely vitriolos szerkesztőségi cikkekben támadja az „erkölcsi kockázatra” – a közpénzből való bankmentés kockázatnövelésre ösztönző hatására – fittyet hányó, „pánikoló” Biden-kormányt.
A Fed rendkívüli, sürgősségi hitelkeretet hozott létre a súlyos likviditási gondokkal küszködő közepes bankok számára, amelyből lejárat előtt névértéken (vagyis szubvencionáltan, a tényleges piaci ár fölött) vásárolja vissza a hosszú lejáratú kincstárpapírokat. A mesterségesen életben tartott First Republic Bank iránti piaci bizalmat pedig a JPMorgan vezetésével Amerika legnagyobb bankjai próbálják masszív tőkeinjekcióval helyreállítani, ami példátlan magánszektorbeli összefogást jelent az amerikai pénzügyekben.
Nemzetközileg az egyik legfontosabb cél az amerikai eredetű válság globális kisugárzásának minimalizálása. A 2008-as globális pénzügyi válság idején aggasztó dollárhiány keletkezett világszerte, ami súlyosbította a gazdasági bajokat. Ezért most a nemzetközi likviditás növelése érdekében a Fed devizacsere-egyezményt kötött a világ legfontosabb jegybankjaival, amelyben kötelezi magát, hogy a partnerjegybankok számára napi szinten biztosítja a kívánt volumenű dollárt.
A fő felelősök
A Donald Trump elnöksége alatt felturbózott deregulációs ideológia jelentősen felpuhította a bankok állami szabályozását, 2018-ban lényeges pontokon módosították a Dodd–Frank-törvényt. Az olyan, közepes méretű intézmények, mint a most bajba került három bank, mentesültek a Fed szigorú, rendszeres felvigyázása alól. Túl nagy tehertétel ez számukra – hangzott az érvelés. Mint legfelső felügyeleti szerv a Fed 2018 után az emelt szintű éves stresszteszteket csak a rendszerkockázatot képező – „too big to fail” – megabankokon (JPMorgan, Bank of America, Citigroup, Wells Fargo stb.) hajtotta végre.
A törvénymódosítás ugyanakkor formálisan nem szüntette meg a Fed felvigyázó szerepét a kisebb bankoknál. Az SVB kapott is figyelmeztető leveleket a kockázatkezelés hiányosságairól a Fed körzeti hatóságától, de a javaslatok rendszeres figyelmen kívül hagyását a Fed nem szankcionálta. A közgazdasági tolvajnyelv „szabályozási hibának” nevezi ezt az elnéző magatartást. E „hibához” sorolható továbbá a szabályozási rendszer széttöredezettsége: a Fed mellett tucatnyi más kormányszervezetnek van valamilyen szabályozási jogköre. A sok bába közt olykor elvész a gyerek.
A Fedet Washington az 1907-es amerikai bankpánik után hozta létre a pénzügyi stabilitás fő őreként. A jegybank nem mindig felelt meg a kitüntetett szerepnek. A jelenlegi válságnak nem kis mértékben a Fed évek óta felelőtlenül követett, száguldó inflációt kiváltó, ultralaza monetáris politikája készítette elő a talajt – a sokáig nulla közeli alapkamat és a „mennyiségi lazítás” égisze alatt végbemenő, nyakló nélküli pénzkibocsátás. A meglehetősen késve megindított inflációellenes politika jegyében az elmúlt egyéves időszakban a Fed valóságos kamat-sokkterápiának tette ki a bankokat. Főleg azok a bankok szenvedtek nagyon a kamatsokktól, amelyek eszközállományában
magas volt a hosszú lejáratú kincstárpapírok aránya. A sokk által okozott virtuális veszteség – vagyis a virtuális kötvényérték-romlás – jelenleg 620 milliárd dollárra rúg. Kisebbfajta csoda, hogy – legalábbis eddig – csupán három közepes bank került egzisztenciális válságba.
Fokozatos, időben szétterített kamatemeléssel és hathatósabb bankfelügyelettel nagy
valószínűséggel elkerülhető lett volna a bankválság. A válság kirobbanása előtt maga Jerome Powell, a Fed elnöke hangoztatta, hogy „a monetáris politikának ok-okozati láncolata van, a kamatemelések döntően befolyásolják, megnehezítik a pénzpiaci szereplők életét”. Csak azt nem mondta ki egyértelműen, hogy a hirtelenül égbe szökő kamatláb bankválsághoz vezethet. Ami be is következett.
Hogyan tovább?
Amerikából követve az eseményeket úgy látom, hogy az utóbbi három hét viharos fejleményei azt sugallják, ezúttal nem a 2008-ashoz hasonló, rendszerszintű bankválságról van szó. Természetesen lehetnek újabb meglepetések, a 620 milliárd dolláros virtuális veszteségből még származhatnak újabb és tényleges banki veszteségek és bedőlések. A tizenöt évvel ezelőtti krízis fő kiváltó oka a pénzügyi szektor szabályozórendszerének végzetes, szerkezeti meghibásodása volt. Most az alapvető ok a gigantikus kamatsokk, amelynek következményei könnyebben kezelhetők.
Időarányosan ma összehasonlíthatatlanul kevesebb pénzintézmény került a padlóra. A bankcsődök mérete eltörpül a 2008-as nagy bukások (Lehman Brothers, Bear Sterns, Washington Mutual stb.) mögött. A válság ezúttal korántsem terjedt át a nemzetközi pénzügyi rendszerre ragályos sebességgel.
Tanulva a 2008-as kormányzati hibákból, az amerikai pénzügyi hatóságok villámgyorsan
létrehozták a kibontakozóban lévő válság gyors megoldásának keretrendszerét – a betétbiztosítás méretes kiterjesztése, a Fed likviditásnövelő diszkontalapja, a megabankok kisegítő magánfinanszírozása –; ennek hatására jelentősen csillapodott (legalábbis átmenetileg) a bankrészvények eladási hulláma. A kisbetétesek körében nem alakult ki általános pénzkivonási pánik. A piacok kezdenek megnyugodni, az értéktőzsdéken még a középméretű bankok árfolyamai is emelkednek.
Történjék bármi az elkövetkező hetekben, egy dolog szinte biztosra vehető: az amerikai bankrendszer zavarai – főként a hitelnyújtás várható szűkülésén keresztül – tovább növelik a gazdasági recesszió valószínűségét. Különösen azután, hogy – válsághangulat ide vagy oda – a Fed március 22-én 5 százalékra növelte az irányadó kamatlábat. Ezzel újfent üzente a világnak: a makacsul magasan szárnyaló infláció letörése érdekében még a pénzügyi rendszer átmeneti, részleges instabilitásának a kockázatát is vállalja.
Két évtizeden belül az Egyesült Államok másodszor sodródott súlyos pénzügyi válságba. A legnagyobb nemzeti pénzügyi rendszerrel és a legfontosabb kulcsvalutával rendelkező országtól sokkal többet vár a világ. A nemzetközi pénzügyi stabilitás az egyik legértékesebb „globális közjószág”, amiért Amerikát különleges felelősség terheli. Az újabb amerikai válságok megelőzéséhez elkerülhetetlenek a mélyebb pénzügyi reformok. De lehetőséget ad-e ezekre Washington végletesen megosztott politikai rendszere?
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
Forrás: Élet és Irodalom, Újnépszabadság
