A hullámvölgyekről, tanári felmondásokról és a Tanítanék Mozgalom jövőjéről. – „Nem véletlenül van egy rendőr kezében az oktatás, a törvény célja, hogy a pedagógusok vezényelhetőek legyenek annak érdekében, hogy még néhány tanévig sikerüljön elfedni a tanárhiányt.”
Úgy tűnik, hogy a magyarban, mint nemzetben, a mások melletti kiállás képessége alacsony színvonalú – többek közt ennek tudja be Pilz Olivér, hogy nem álltak szülők tömegei a tiltakozó pedagógusok mellé. Hogyan tovább most, hogy elfogadták a státusztörvényt? Interjú a Tanítanék Mozgalom egyik alapítójával, a miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárával.
– Elfogadták a bosszútörvényként elhíresült státusztörvényt. Beadta a felmondását?
– Nem, de letétbe helyeztem a felmondásomat, és jelenleg állást keresek. Ha találok másik munkát, felmondok, addig viszont el kell tartanom a családomat.
– Milyen állásban gondolkodik?
– Lényegében bármilyenben, ami 55 évesen fizikailag elvégezhető.
– Ha talál másik munkát, mi hiányozna a legjobban a tanításból?
– Magát a tanítás folyamatát szeretem, amikor a tanítványaim sikeresen veszik az akadályokat – akár az órán egy feladat megoldásakor. Például amikor fizikaórán két információból egy harmadikat össze tudnak rakni, vagy olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek azt sugallják, hogy értik, miről van szó. A legjobban talán az a pillanat hiányozna, amikor látom, ahogy felcsillan a szemükben, hogy megértették a feladatot, és az, hogy szeretnek gondolkodni.
– A státusztörvényt aláíró Novák Katalin államfő azzal érvelt, hogy amit elfogadott a parlament, az „tartalmilag már más, mint az, amely a tiltakozást kiváltotta”. Ön mit gondol?
– Azt, hogy ez egy tragikomédia, szó sincs arról, hogy ez a törvény javítana a pedagógusok megítélésén. Látjuk a Fidesz-propagandán szocializálódó emberek kommentjeiből, hogy milyen véleményeket mondanak a tanárokról. Vagyis ha a kormány szeretne a pálya presztízsén javítani, először is a saját kommunikációján kellene változtatnia.
Visszatérve: nem véletlenül van egy rendőr kezében az oktatás, a törvény célja, hogy a pedagógusok vezényelhetőek legyenek annak érdekében, hogy még néhány tanévig sikerüljön elfedni a tanárhiányt. Azokat akarják még nagyobb időkeretben dolgoztatni, akik bennmaradnak a rendszerben. A törvény miatt sokan fel fognak mondani, és olyan pedagógusok is inkább nyugdíjba mennek, akik ezt még nem tervezték. Ráadásul jelenleg az inflációt sem képes követni a fizetésünk. Például az év elején kapott 10 százalékos bérpótlék csak a fele a 20 százalékos inflációnak. A pedagógusok egyébként is gyalázatos reálkeresete tovább csökkent, sokuknak válságba került a megélhetése, ezért is hagyják el a pályát. Abból, hogy majd egyszer talán magasabbak lesznek a bérek – hozzátéve, ha az EU ad erre pénzt –, ma a pedagógusok nem tudják kifizetni a csekkjeiket.
– Évek óta beszédtéma, hogy nagy bajok vannak az oktatásban, a pedagógustársadalom nagy része mégsem állt bele a tiltakozásokba. Miért?
– Ennek sok oka van. Nyilván vannak a kormány felé elkötelezett pedagógusok, akik jobbnak látják, ha nem nyitják ki a szájukat. Mások azt érzik, bárki bármit mond Magyarországon, a kormány arra úgysem figyel, vagyis kár megszólalni. Vannak olyanok is, akik belefásultak a tiltakozásokba. Ha csak a Tanítanék Mozgalmat nézem, 2016 óta nagyon sokszor kiálltunk, utcára mentünk, aláírásokat gyűjtöttünk, részt vettünk szakmai anyagok, ajánlások kidolgozásában, és még sorolhatnám. Nyilván sokan belefáradnak abba, ha nem érik el azokat az eredményeket, amikért küzdenek. Ráadásul tény: a pedagógusi szakma nagyon elnőiesedett, sok olyan kolléganő van, akinek a férje nagyságrendekkel jobban keres, vagyis nincs a család megélhetése veszélyben azért, mert ő tanít. Emellett az emberek látják azt is, hogy ez a hatalom nagyon bosszúálló, így sokan attól félnek, retorzió érheti őket vagy a családtagjaikat.
– Ön is belefáradt a küzdelembe?
– Vannak hullámvölgyek, de eddig sikerült ezekből kilábalni. Egymást húzzuk ki a rosszabb periódusokból.
– Mi a helyzet a szülőkkel, ahol a többség – egy-egy szervezetet leszámítva – szintén passzív?
– Hasonló a helyzet, mint a pedagógusokkal, az alig-demokrácia, amiben élünk, sokakat félelemben tart. Szerintem sokan még át sem látják a helyzetet. Van egy réteg, amelyik megteheti, hogy kimenekíti a gyerekét a rendszerből, mások inkább csöndben vannak. Vannak azok a társadalmi csoportok is, amelyek érdekérvényesítő képessége nagyon alacsony, ezért értük is másoknak kellene kiállniuk. De úgy tűnik, hogy a magyarban, mint nemzetben, a mások melletti kiállás képessége alacsony színvonalú.
– Civil mozgalomként mennyire tudnak hatékonyan együttműködni a szakszervezetekkel?
– Úgy gondolom, hogy az oktatás területén most már minden fél összefogott egymással. Nem látok olyan szereplőket, akik ne akarnának együttműködni. Persze néha vannak véleménykülönbségek, de akkor összeülünk, megbeszéljük azokat, keressük a kompromisszumot – ezt nevezik egyeztetésnek. Az elmúlt másfél év nagy eredménye az is, hogy megvalósult az a szülő-tanár-diák összefogás, ami korábban hiányzott. Az egyetemistákat még hiányolom a demonstrációkról – persze az is igaz, hogy nem is nagyon mennek a fiatalok tanárszakos képzésekre.
– A tanár-diák-szülő összefogás mellett látja még bármilyen eredményét a tiltakozásoknak?
– Az is fontos eredmény, hogy az elmúlt hat-nyolc évben az oktatás ügye fókuszba került a magyarok fejében. Nincs olyan híroldal – már ha a kormánypropagandát nem számítjuk –, amit ha megnyitunk, akkor valamilyen módon ne találnánk oktatással foglalkozó cikkeket. Vagyis végre fontos kérdéssé vált az oktatás – úgy látszik, egyedül a hatalmon lévő politikai elitet nem foglalkoztatja ez.
– Milyen a Tanítanék viszonya az ellenzéki pártokkal, van-e, lehet-e bármiféle együttműködés önök között? És mit gondol, mekkora az ellenzék felelőssége abban, hogy ennyire nehéz helyzetben van a hazai oktatás? Hiszen láthatóan képtelenek változást kikényszeríteni a kormánynál.
– Kezdjük a végéről. Az oktatás nem túl rózsás helyzete nem új keletű, de az elmúlt bő tíz évben fordult válságosra. Tehát minden politikai erőnek van felelőssége ebben, kinek kisebb, kinek nagyobb. Az oktatási rendszer reformja hosszú távú befektetés, ezért nem nyúltak hozzá a választástól választásig gondolkodó kormányok. A mostani hatalomnak azonban a kétharmad és tizenhárom év távlatából lett volna lehetősége érdemben változtatni – ennek elmulasztása viszont bűn!
Egyébként annak idején a mi mozgalmunk úgy kezdte, hogy az oktatásirányításhoz fordult, tőle várt volna megoldást és együttműködést. De hamar belavíroztak minket és magukat is (!) a pártpolitikai térbe, s tettek ránk mindenféle olyan megjegyzést, amelyekkel a szavazóik körében ellenségként állítottak be minket, a szakmai érveinket így könnyen „lepattintották” vagy elhallgatták. Az ellenzék viszont fogékony volt az együttműködésre, együttgondolkodásra. Már 2018-ban így készült el az akkori ellenzék Oktatási minimum című dokumentuma. Vannak pártok, amelyek színvonalas, alapos oktatási programot dolgoztak ki. Ha kérték, akkor ezekben mi is és más civil szervezetek is szívesen segítettek. Ha már itt tartunk: hol van a kormány oktatási programja?
– Az oktatás körüli feszültségek mennyire hatottak a diákok mindennapjaira?
– Változó mértékben. Nyilván azokon a helyeken, ahol az okta-tásirányítás el tudta nyomni a til-takozásokat, a diákok talán észre sem vették, hogy mekkora baj van. Annak ellenére sem, ha, mondjuk, nem volt fizikatanár egész évben. Gond ebből akkor lesz, ha például több éven át hiányoznak a szakos pedagógusok, és a gyerek mérnök szeretne lenni, vagy ha annyira kevés fizikát tanult, hogy fel sem merül benne, akár ezzel kapcsolatos pályát is választhatna.
Ahol viszont a tanárok és a diákok is kiálltak tiltakozni, ott olyan érdek- és dacszövetség alakult ki, ami hihetetlen energiákat rejt magában. Nagyon sokszor azt kapjuk visszajelzésként – és ezt én is tapasztaltam –, hogy a pedagógusokat, akik kiálltak az oktatási rendszerért, a tanítványaikért és saját magukért, nagyon megbecsülik a diákok és a szüleik is.
– Hogyan tovább a Tanítanék Mozgalomnak? Mi most az önök felelőssége?
– Abban eléggé biztosak vagyunk, hogy nyáron a tömegrendezvények nem fognak fellángolni. Ugyanakkor az oktatás mindig puskaporos hordó, ősszel bármi megtörténhet attól függően, hogy a státusztörvény miatt hány tanár fog felmondani, és ez hány szülőt és nagykorú diákot hergel fel. A Tanítanék most a hálózatépítésre koncentrál. Az elmúlt bő másfél évben már eljutottunk oda, hogy több mint százezer embert érünk el – és kommunikálunk velük rendszeresen oktatási kérdésekről. Emellett olyan képzéseket, fórumokat, foglalkozásokat szervezünk szakemberek bevonásával, amelyek segítenek eldönteni a pedagógusoknak, hogy maradjanak vagy menjenek. Egyikre sem akarjuk rábeszélni őket, de szeretnénk, ha megismernék, milyen lehetőségek állnak előttük, és milyen képességekkel rendelkeznek. Fontos, hogy azoknak a pedagógusoknak is legyen sikerélményük, akik tudatosan vagy akaratuk ellenére az oktatásban maradtak – talán a saját képességeik felismerése segít nekik átvészelni ezt az időszakot, hogy ne érezzék úgy, eltörték a gerincüket. Ezeket a programokat augusztus második felétől tervezzük újraindítani. Emellett folytatjuk az online és személyes találkozók szervezését is, amelyeken az aktuális oktatási kérdéseket vitatjuk meg.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 29. számának (július 21–27.) nyomtatott változata.