Borsi-Kálmán Béla, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar nyugalmazott egyetemi tanára partiumi magyarként többnemzetiségű közegből származik. Történészi pályája mellett volt diplomata, műfordító és ifjúsági NB I-es labdarúgó is. Sokoldalú történész, akinek fő kutatási területei a magyar polgárosodás története, elsősorban a Bánság példáján keresztül, a magyar–román és a magyar–francia kapcsolatok története, illetve sportolói múltjából is fakadóan a magyar futball története. Az 1919–20-as temesvári magyar irredenta per, az úgynevezett Levente-per történetéből kiindulva megírta a magyar–román viszony mintegy 200 éves történetét, illetve rámutatott a magyar, valamint a román nemzetstratégia és nemzetfejlődés gyökeres különbségeire. Vallja, hogy a történelem megértéséhez igen komplex, több nézőpontú szemléletre van szükség, és minden mindennel szorosan összefügg. Könyvei, tanulmányai stílusa pedig ugyancsak tükrözi ezt a komplex szemléletet. Megítélése szerint a Kárpát-medence népei hosszú közös történelmükből kifolyólag egymásra vannak utalva, ebből kifolyólag a megbékélést és az együttműködést, nem pedig a sérelmi politikát tartja célravezetőnek. Pályájáról, sokrétű tapasztalatairól, történészi szemléletéről, nemzetiségi ellentétekről, nemzetpolitikákról és nemzetstratégiákról, illetve sporttörténelemről beszélgettünk vele – ezúttal teljes mértékben írásban.
Mottó: „Az erdélyi [partiumi] magyarnak van egy viszonylata a román többség iránt Romániában, és van egy viszonylata Magyarország irányában, ahol a magyarok vannak [elsöprő] többségben. S nemcsak a többségi románsághoz képest akar másnak, azaz magyarnak megmaradni, hanem azt is mondja, hogy az erdélyi[partiumi] magyar különbözik a magyarországitól, tehát a saját nemzetével, mint többséggel is kisebbségben akar maradni. Úgy hogy nem tudsz olyat mondani, ami nem kisebbség-többség relációban fogalmazódik meg […] Minden hasonlítás a kisebbség felé vezet, mert mindig csak részecskék hasonlítanak.” (Páskándi Géza 2000, 73 – kiemelés a szerzőtől.)
Újkor.hu: Elég köztudott tény, hogy ifjúsági szinten NB I-es futballista voltál. Hogyan lettél mindemellett mégis történész?
Borsi-Kálmán Béla: Kisfiú koromtól leginkább a történelem érdekelt. Ez főként abból fakadt, hogy szinérváraljai családi házunknak, amelyet becslésem szerint valamikor az 1880-as években húzhatott fel Kandó János, szatmári eredetű borbélymester dédapám, volt egy félreeső, úgynevezett „kis szobája”, amelyet a héttagú família amolyan lomtárnak használt. Ebben, elnyűtt ruhadarabok, mindenféle kacatok, törött „körégős” petróleumlámpák, ilyen-olyan családi ereklyék, fényképek mellett néhány kezdetleges könyvespolc is akadt, rajtuk, de a padlón is elég nagy összevisszaságban, mindenféle kiadványok hevertek, amelyeket az 1880-as évektől a világháború kitöréséig Kandó dédapám vásárolt. De nagyszüleim hálószobájában is igen sok könyv volt, Jókai és Mikszáth-kötetek, Petőfi összes költeményei, Ady-versantológia és egyik kedvenc kiskamaszkori olvasmányom: Herczeg Ferenc Pogányok c. romantikus beszélye. De sok minden más is. Szóval, ide, ebbe a félreeső helyiségbe szabadultam be 1956 körül nyolcévesen, s ki sem jöttem onnan, amíg végig nem rágtam magam az összes olvasnivalón. Utólag azt hiszem, történésszé válásomban az volt a döntő mozzanat, hogy Thaly Kálmán pompás, hártyapapírra nyomott Rákóczi-albuma mellett hiánytalanul megvolt Tolnai Simon impozáns kiállítású, rengeteg képpel, festménnyel illusztrált tízkötetes „nagy” Világtörténelme is, amelyet szervesen egészített ki a Barátosi Balogh Benedek által jegyzett, megkapó fényképekkel és rajzokkal teli Séta a világ körül című etnográfiai összefoglaló, de nem hiányoztak Kogutowicz Manó és Károly fia világszínvonalú, gyönyörű atlaszai sem…
Nem csoda, hogy naphosszat ott gubbasztottam, kivéve, amikor nálam másfél évvel fiatalabb Pali öcsémmel fejmeccset vívtunk gumilabdával az udvaron, vagy elmentünk a váraljai „grundokra” focizni. A tavaszi és nyári kószálások és a téli szánkózások mellett ez is, mondhatni, mindennapi időtöltésünk volt. A futballhoz azért lett az átlagosnál kicsit több közöm, mert Apám (id. Kálmán Béla, 1920–2000) példáját szerettem volna követni, akiről az a hír járta – ezt utóbb egykori nagyenyedi osztálytársai több alkalommal megerősítették –, hogy ő volt erdélyi nemzedéke egyik legtalentumosabb labdarúgója. (Egyébként 1943 táján egy Kolozsvár–Budapest katonaválogatott meccsen az Újpest válogatott hátvédje, Balogh II. Sándor „fogta”, s a mérkőzés után felajánlotta neki, hogy megveszi a vonatjegyét, s nyomatékosan megkérte: haladék nélkül jelenjen meg a híres nagycsapat tréningjén… Aztán persze ez a világháború forgatagában nem valósulhatott meg, Nagybányára vezényelték, majd angol hadifogság következett, megnősült, s Anyám megvétózta egy Szinérváraljáról a Bánságba került Boitor nevű román ügyvéd szándékát, aki 1947-ben egy új „vonalas” első osztályú futballcsapatot gründolt Temesváron CIOCANUL TIMIŞOARA /Temesvári Kalapács/ néven, s Apámat is oda akarta csalogatni… Ha ez a terv netán megvalósul, akkor én magam is Temesváron látom meg a napvilágot, s nem csupán románul tanulok meg, hanem németül is sokkal jobban, esetleg szerbül is… Ki tudhatja, az elmaradt temesvári gyerekeskedést nem éppen úgy kompenzáltam-e, hogy beleástam magam a bánsági társadalom- és mentalitástörténetbe…)
Utólag nyilvánvaló, neki szerettem volna „imponálni”. Mi tagadás, nem falrengető sikerrel, ha jobban belegondolok… Apám ugyanis látva „könyvmoly” hajlamaimat úgy vélte, sokkal közelebb áll hozzám az értelmiségi hivatás, mint egy esetleges s mindig kockázatos, ráadásul tiszavirág életű sportkarrier…
Ennél fogva, bár nyíltan nem ellenezte labdarúgó-ambícióimat (beszerezte például Magyarországról Csanádi Árpád Labdarúgás című híres, 1955-ös kiadású kézikönyvét is!) finoman, inkább testbeszéddel el akart tántorítani tőle. Például egyetlen dicsérő szót sem kaptam soha tőle… Én azonban makacsul 22 éves koromig párhuzamosan műveltem mindkettőt. Sőt, 1966 nyara és 1970 márciusa között – rossz lelkiismerettel ugyan – majdnem négy évet rá is szántam, hogy a magyar első osztályban is kipróbáljam magam. Megint csupán utólag gondolom azt, halva született ötlet volt, már csak azért is, mert én magam sem voltam biztos benne, hogy nem csupán a drága időt fecsérlem a mindennapos fárasztó tréningekkel, s az öltözőben meg az edzőpályákon „fű alatt” dúló – a szurkolók számára többnyire észrevehetetlen – torzsalkodásokkal… Márpedig ezt félszívvel nem érdemes, és nem is lehet csinálni. Megint csak kései felismerés: már csak azért sem lehettem volna hivatásos labdarúgó, mert nem bírtam a futballvilágban mindennapos, lét- és tudatformának számító intrikákat, a ravaszkodó „helyezkedést”, álcimboraságot vagy haverságot, ami nélkül nem sok sót lehet megenni semmilyen futballcsapat háza táján… Hát még a különleges közegnek számító Ferencvárosban… (Szerencsére több igazi barátom is lett közülük, akikkel mindmáig szoros kapcsolatban maradtam!) Aztán 1970. március 22-én (a 22. születésnapomon) „bedobtam a törölközőt”. Feladtam, s attól kezdve hetvenkét és féléves koromig – 2020 szeptemberéig – színtiszta „amatőrként” űztem a világ elismerten legnépszerűbb játékát…
Ami a pályamódosítást illeti, ezután még mindig nem a történetírás, hanem a műfordítás következett: 1971 és 1980 között elég sokat fordítottam: főként román prózát és esszét, később már franciából is, de 1982 óta inkább már csak elvétve, alkalomszerűen.
Mindent összevetve nagyjából 1980-tól számítom „profi” történész pályámat, annak az évnek a végén (december 15-én) védtem meg, Diószegi István (1930–2020) irányítása alatt egyetemi doktori (’kisdoktori’) disszertációmat is. Ez lett 1984-ben Együtt vagy külön utakon főcímmel megjelent első kötetem (Magvető, Nemzet és emlékezet) törzsanyaga is, amelyről nem kevesebb, mint 17 ismertetés jelent meg magyar és külföldi folyóiratokban (köztük az előttem járó nemzedék: Bodor Pál, Tóth Ede, Urbán Aladár, Demény Lajos, Kósa László, Gáll Ernő, Niederhauser Emil, sőt néhány későbbi nagynevű pályatárs, például Pók Attila, Romsics Ignác vagy Valuch Tibor tollából, amit mindmáig igen nagy megtiszteltetésnek tartok.)
Tehát, nagyon röviden: a futball csupán mellékvágány volt… Ám, utólag, igen nagy késéssel kiderült, nem volt teljesen kárba veszett idő a Csepel, a BEAC, a hódmezővásárhelyi katonacsapat s végül az FTC tartalék-együttesében lemorzsolt idő sem. E nélkül egészen bizonyos, hogy nem tudtam volna – immár történészként – megírni „pszeudofutball” tárgyú elemzéseimet.
Hogyan került az akadémiai doktori értekezésként is megvédett, immár három kiadást megért Temesvár-monográfiád témája, a leventeper az érdeklődésed homlokterébe?
Úgy is mondhatnám, hogy véletlenül, bár pályámra visszatekintve ebben azért nem lehetek egészen biztos: kis túlzással akár „eleve elrendeltnek” is minősíthetem a néhai O’sváth György (1931–2017) felkérő levelét, amely 1991. január közepén érkezett a bukaresti magyar követségre – futárpostával. (1990 ősze és 1995 júniusa között a romániai magyar külképviselet kulturális és politikai ügyekre szakosodott, úgynevezett „beosztott diplomatája” voltam.)
Ez éppen egybeesett első nagyobb témám: a Kossuth-emigráció román kapcsolatai kutatásának lezárulásával. Erről szóló kandidátusi disszertációmat 1990. december 15-én védtem meg, amely 1992-ben angolul, egy évvel később pedig magyarul is megjelent. S alig egy hónappal később már ott volt az íróasztalomon Antall József Brüsszelben élő első számú külpolitikai tanácsadójának diszkrét kérése: „dolgozzam” ki egy nagyobb tanulmány keretében ezt a közvetlenül az 1918-as összeomlás után lezajlott, elfelejtett temesvári történetet. Szóval kapóra jött a megbízás, s mint később fokozatosan megértettem: testhez állóbb témát aligha választhattam volna. Kiderült például, hogy a fejedelemségekbeli román politikai elittel 1859 és 1864 között folytatott tárgyalások, titkos megkeresések, egyezkedések és konkrét egyezmények vezérembere, Klapka György (1820–1892) tábornok bonyolult személyiségképletének megfejtési kísérlete során szerzett ismereteim kitűnően hasznosíthatók a bánsági (kivált temesvári) integrációs/asszimilációs trendek vizsgálatánál. Klapka ugyanis ízig-vérig „temesvári lény”, aki úgy lett „magyar alakítmány” (Mészáros Lázár szóleleményei), az 1848/1849-es dicsőséges magyar legendárium egyik emblematikus figurája, hogy családjának egyetlen ága sem „törzsökös magyar”, s aki tizenhárom éves koráig egy szót sem tudott Petőfi és Vörösmarty nyelvén. Másképpen szólva, anélkül, hogy erről halvány sejtelmem lett volna, komoly fogódzókra tettem szert a bánsági településtörténet, gazdaság- és társadalomfejlődés, a „kaliforniai léptékű” iparosodás, civilizálódás, majd – 1867 és 1918 között – dinamikus és önkéntes magyarosodás motívumainak megértéséhez. Ezeknek az O’sváth ösztönzésére elkezdett vizsgálódásoknak a végterméke a három, egymásra épülő, de folyamatosan bővített, javított, csiszolt, finomított monográfia!
Ezeknek inkább csupán ürügye a temesvári magyar tudatú (de jobbára nem magyar eredetű) piarista diákok és kis vezérük, O’sváth György és Zlinszky János anyaági nagybátyja, ifj. Niamessny Mihály (1902–1925) gyermeteg összeesküvése…
Egyik történészi gondolatod a polgárosult nemes és/vagy a megnemesedett polgár társadalomfejlődési koncepciója. Úgy gondolod, hogy a Bánság ebből a szempontból reprezentatív régió volt?
Sem a gondolat, sem a kifejezés – „nemesi polgárisulás/polgárisodás” – nem tőlem származik, érdemem legföljebb annyi, hogy különféle eredetű szegmenseit összevontam, összegyúrtam, átértelmeztem s az ezredforduló óta, amikor a Polgárosodott nemes, avagy (meg)nemesedett polgár főcímű esszékötetem (Jelenkor, Pécs, 2002) megjelent, igyekeztem következetesen használni, s tőlem telhetően a fogalmat magát folyamatosan árnyalni, finomítani. Kemény Zsigmond, Szemere Bertalan munkáiban, sőt az általam igen korán forrásként gyakran használt Veress Sándor 1878 körül keletkezett Románia története című kéziratában még így szerepel: „polgárisodás”! S ez alatt az említett szerzők mindegyike civilizálódást, a régi Magyarhon elavultnak ítélt, feudális társadalomszerkezete elengedhetetlen korszerűsítését, megreformálását értették. Körülbelül azt, ami polgári átalakulás néven került a magyar történészi fogalomtárba. Ezekre az episztemológiai finomságokra Halmos Károly immár klasszikusnak számító 1991-es tanulmánya (Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társadalomtörténet alapvető kategóriáiról a XIX–XX. századi lexikon- és szótárirodalom tükrében) vezetett rá, a magyar glóbuszon általánosan érvényes jellegére, továbbá a két fogalom, a nemesedés és a polgárosodás közötti mélyebb, lényegi összefüggésre pedig Mályusz Elemér 1931-es örökbecsű tanulmánya (A magyarországi polgárság a francia forradalom korában) nyitotta fel a szemem, amelyet Halmos frappánsan így fogalmaz meg: „a nagymértékben követett politikai szerepideálok Magyarországon a nemesség ideáljához álltak közel, vagyis a Verbürgerlichtungértelmében vett magyar polgárosodás tulajdonképpen »nemesedés« (Veraldeligung) volt.” (Halmos 2021, 21.) Aztán, akadémiai doktori disszertációmnak a Bibó Szakkolégium égisze alatt az E-collegiumban 2005 februárjában lezajlott munkahelyi vitájában Bárdi Nándor hívta fel a figyelmemet Norbert Eliasnak a francia társadalomfejlődés tipológiai vizsgálatából leszűrt – számomra ma is alapvetőnek számító – „civilizáció-fogalmára”. S ez éppen az, amivel a föntebb említett „emeltyűk” révén én magam is mintegy másfél évtizede bíbelődtem.
Mindez reveláció-szerűen hatott rám, ha úgy tetszik, 2005 nyarán „megvilágosodtam”. E finom distinkciók megértéséhez volt még egy korábbi fogalmi kapaszkodóm: a jelentős százalékában görög, ill. macedo-román eredetű moldvai, s főként havaselvi (bukaresti) elit hihetetlenül izgalmas „metamorfózisa” 1821 után, mármint „fanarióta” gyökérzetű, komprádor (’nemzetidegen’) rétegekből hamisítatlan román patriótává való átlényegülése a nemzeti érdekeket magáévá tevő s az államépítési lehetőségeket racionálisan felmérőromán oligarchiává 1880 körül, amelynek döntő szakasza az ún. „negyvennyolcas nemzedék” (Cuza, Kogălniceanu, C. A. Rosetti, Ion Ghica, Ion és Dumitru Brătianu, a Golescu-fivérek, stb.) színrelépésével éppen az 1850-es/1860-as években zajlott le, amelyről Klapkáék megegyezési kísérletei feltérképezése révén már voltak forrásszintű ismereteim… Vagyis, valamiféle „égi ajándék” gyanánt így került lassanként a helyére bennem (a fejemben) a térségünkben gyakorlatilag minden nép számára mindmáig mintának (sablonnak) tekintett francia vétetésű nemzet- és államépítés strukturális és mentális háttere, továbbá a magyar és a román fejlődés összehasonlító/komparatív vizsgálatának igénye – francia tükörben. Magától értetődik, a mindezekből levonható, érvényesnek remélt konklúziókkal együtt, egyidejűleg.
S hogy ne kerüljem meg a kérdést sem: az anyaggal viaskodva, az évek múlásával arra is rádöbbentem, hogy mindaz, ami a Bánságban, s kivált Temesváron 1716 és 1918 között történt, nem csupán reprezentatív, hanem majdhogynem modellértékű. S épp attól olyan tanulságos, számunkra, magyarok számára már-már tragikusan szép, mert egyik kulcsmozzanata a föntebb körvonalazott „nemesi polgárisulás” még ott, a temesi végeken is 1918-ig olyan lendületesen és ígéretesen haladt, hogy – szinte fittyet hányva a magyar nemzetépítés esélyei szempontjából korántsem előnyös demográfiai mutatóknak, településtörténeti előzményeknek és rideg szociológiai törvényszerűségeknek – Temesvárt már-már „magyar várossá tette”. Tendenciájában minden kétségen kívül. Olyannyira, hogy néhai Katus László (1927–2015) az 1970-es évek elején/közepén keletkezett, a San Francisco-i történész világkongresszusra készített– elsüllyedt – konferenciaszövegében papírra vetett kvantitatív számításai szerint, ha nincs az 1918/1920-as „nemzeti átrendeződés”, az erdélyi városok lakói (a bánsági Temesvárt is ideértve) 1950-ig éppúgy megmagyarosodtak volna, mint Pécs, Győr, Sopron – s persze Pest-Buda – polgárai…
Tehát: igen! A Bánság, s különösen Temesvár társadalom- és mentális fejlődésére (s ezzel összefüggő spontán magyarosodására) a föntebb körvonalazódott – részben éppen abból elvont – összefüggésrendszer érvényes. Ha nem így lett volna, akkor az alapvetően németes jellegű, relatív germán többségű régió – az eredeti bécsi célkitűzéseknek megfelelően – a XIX/XX. század fordulója táján alig különbözött volna mondjuk Stájerországtól vagy Karintiától. (Legfeljebb szlovének és horvátok helyett jelentős szerb és román kisebbség élt volna benne.)
Ezért tartom én Temesvárt a magyar fejlődés szimbolikus terének, ahol mindaz megtörtént és tanulmányozható – kicsiben: „mint cseppben a tenger” –, ami a régi Magyarország csaknem minden más régiójában szintén bekövetkezett. [Lásd még erről: Identitásharcok – régen és most. Borsi-Kálmán Béla történésszel beszélget Szále László. Élet és Irodalom, LXIV. évf. 31. szám, 2021. augusztus 6., 7. old.; másodközlés itt.]
Egykori futballistaként mondhatni sporttörténész is vagy, írtál három könyvet is a futballról, köztük a legterjedelmesebbet Az Aranycsapat és ami utána következik (Budapest, Kortárs Kiadó, 2019) címmel, melyet most angolra is lefordítanak. Mivel több ez, mint sporttörténeti szakmunka?
Ezzel a kérdéssel zavarba hozol, mert erről nekem – az „önfényezés” ódiuma nélkül – igen nehéz bármit is mondanom. Az a legfőbb „baj” vele, hogy – mint korábban szóba került már – 1965 szeptemberéig csak amolyan „tessék-lássék” alapon csináltam, s csupán tetemes késéssel, tizenhét és fél évesen kerültem valódi edző – Császár-Nagy László, aki osztálytársam volt a sashegyi Arany János gimnáziumban – kezébe.
Ám az ő eltökélt ösztönzésére, a féléves csepeli, a nyolchavi BEAC-os, meg a 11 hónapos hódmezővásárhelyi kitérővel mégis eljutottam az akkor még világ- és Európa-klasszisokkal (Albert, Varga, Géczi, Novák, Rákosi, Juhász, Szőke, Szűcs, Páncsics) telitűzdelt FTC utánpótláscsapatába.
Épp abba, mint utóbb kiderült, amelyik az Alberték nemzedékét volt hivatva fokozatosan leváltani… Úgy is mondhatnám, valódi futballsztárok s a leendő „Fradi-ezüstcsapat” tagjai között töltöttem el csaknem két esztendőt – társaim közül heten jutottak el a nagyválogatottságig. Na már most, ha egy kicsit eltöprengünk rajta, nem egészen megszokott dolog, hogy valaki ebből a különleges közegből, a futballvilágból eljut az akadémiai doktori címig, s éppen a magyar labdarúgás történetének egyetlen „aranylabdása”, Albert Flórián (1941–2011) „világosítja fel” 1969 májusában – atyja korai intuícióját kísértetiesen megerősítve –, hogy, noha nem „ügyetlen”, intellektuális adottságai hosszú távon többre képesíthetik a tudomány berkeiben, mint a futballpályákon… S ez a már többször elmesélt sztori [Ld. erről bővebben a Praor Lillával és Takács Tiborral folytatott televíziós beszélgetést.] csupán egy a sok tucat közül, ami megesett velem. Időnként nekem is az az érzésem, mintha kitaláltam volna őket.
„Amatőr” labdarúgó pályafutásom sem szokványos, mert Moldova György Sajtó SK-jában öt, boldogult Esterházy Péter (1950–2016) kispályás GALAMBOM FC nevű egyletében nyolc évet töltöttem.
S ehhez még, azt hiszem ez esetben sem teljesen tipikusan, hozzájárulnak a diplomataévek futballtapasztalatai is: Bukarestben, az általam szervezett követségi kispályás csapatban rendszeresen játszottam az 1960-as/1970-es évek román labdarúgásának csillagai (Constantin Frăţilă, Cornel Dinu, Ioan Andone, Mircea Sandu, Adalbert Kassai,) ellen, főként teremben, míg közel egy évtizedes párizsi kiküldetéseim idején – vendégként – az Équipe és a France Football vegyescsapatának Issy de Moulineaux-i hétfői és pénteki tréningjeit látogattam rendszeresen. Itthon pedig – bár a külszolgálatok miatti megszakításokkal – bekerültem a Magyar Újságíró Válogatott keretébe, mivel a Nagyvilág rovatvezetőjeként 1986-tól volt újságíró igazolványom is. 1985 és 2010 között bejártam velük a kerek világot. Torontotól Melbourne-ig, Hamburgtól Fokvárosig, New Yorktól San Franciscoig, s Barcelonától Pekingig… Egyszer még Honoluluba is eljutottam. Tagja voltam például az 1986-ban Bordeaux-ban az Újságíró VB-én harmadik helyezést szerzett együttesnek is.
Ezeket az adatokat csupán azért soroltam fel, hogy látszódjék: óriási élményanyag birtokába kerültem épp ama három ország (Románia, Magyarország és Franciaország) futballközegében, amelyek társadalom- és politikatörténetében, egymással való viszonyában, egymásról alkotott képében – s nem utolsó sorban a francia État/Nation mintaképző, sablonként használt torzító hatásmechanizmusában – immár gyakorló történészként elmélyülni igyekeztem… Rövidre zárva: talán nem szükséges külön is hangsúlyoznom: ezek a saját bőrömön, a francia, a román és a magyar öltözők és focipályák semmihez nem hasonlító légkörében szerzett tapasztalatok sokat csiszoltak a szóban forgó, egymástól nagyon különböző s mégis nagyon hasonló ország mélyszerkezetének, polgárai gondolkozásmódjának, s azok rejtett mozgatórugóinak megértésében.
S legyen bármily furcsa, netán kihívó, amit most mondani fogok: mindez szerintem felér a levéltárak fondjaiban és a nagy könyvtárak kézirattáraiban való kutatással, legalábbis termékeny módon egészíti ki azokat. Feltéve, ha elfogadjuk: a futball, alapvetően tükör-jellege miatt, fokozódó globalizálódása ellenére még mindig minden állam/nemzet szellemiségének valamiféle, történelmileg, szociológiailag meghatározott lenyomata, titkos kódja is egyben.
Vagyis, hogy a kérdésedre konkrétan is válaszolni próbáljak: számomra a korai gyerekkorban ugyancsak (másodlagos) életformává vált futballozás folyamatos történelmi-szociológiai/lélektani kutakodás, ha úgy tetszik magával ragadó intellektuális játék is volt mindhárom, egymástól – tagadhatatlan rokon vonásaik ellenére – azért markánsan különböző szociokulturális (román, magyar és francia) környezetben. Napi „hordalékának” módszeres leírása, értelmezési kísérletük került bele 2008 és 2019 között megjelent, szintén egymásra épülő, egymásból következő „pszeudo-futballkönyveim” törzsszövegébe. Minősítésük, úgy gondolom, nem rám tartozik, ám van egy olyan érzésem, hogy közelebb állnak a szociálantropológiai elemzésekhez és a művelődéstörténeti esszéhez, mintha az erősen leegyszerűsítő „sporttörténet/futballtörténész” címkét ragasztanánk rájuk, illetve szerzőjükre.
S még egy adalék: a magyar futball hanyatlástörténetét társadalomtörténeti és nemzettudati összefüggésrendszerében próbáltam értelmezni, a vesszőfutásnak bizonyuló XX. századi „magyar történet” szerves – ám jellegénél fogva jelkép-erejű, mert a szimbolikus térben (egy futballpályán) játszódó, mindenki számára szemmel látható/követhető – összfolyamatában. Különös tekintettel a „trianoni trauma” feldolgozása szemszögéből szerintem törvényszerű s igen-igen „magyarosch” kompenzációs-kényszerek, frusztrációk, kisebbségi érzések, melldöngető kivagyiságok egymással feleselő sokrétű, szintúgy egymásba szövődő láncolatában… Ideértve a titkosszolgálatok a magyar futballnak az 1960-as/1970-es évek fordulóján történt megroppanásában nagy szerepet játszó – szerintem hallatlanul kontraproduktív, mert a bibói kontraszelekciót a futballba is átültető, s annak finomszerkezetét fokozatosan s észrevétlenül tönkretevő – jelenségét is.
Publikáltál egy könyvet a román állameszme geneziséről is. Partiumi magyarként kiemelten kutatod a román–magyar viszonyt. Hogyan látod, hol és hogyan alakult ki a két nép nemzetépítési stratégiái között a kibékíthetetlennek látszó ellentét, és valóban kibékíthetetlen-e?
Igen, hosszas előkészületek után hetvenévesen, 2018-ban tettem közzé Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise (Budapest, Magyar Szemle Könyvek, 2018) című kötetemet, és való igaz, hogy minden a mai Romániában (a történelmi Erdélyben, a Partiumban, Máramarosban és a Bánságban) élő vagy onnan elszármazott magyart, illetve gyermekeiket/unokáikat élénken foglalkoztatja a magyar–román (román–magyar) viszony. Én sem vagyok kivétel, ráadásul gyermekségem színhelyén – a szatmári síkság, a Gutin hegység találkozásánál, az Avas-vidék és a történelmi Kővár-régió metszéspontjában, lényegében Máramaros kapujában, a Szamos völgyében – fekvő Szinérváralján a közvetlen szomszédok románok voltak. Négy család is élt mellettünk, az egyik a Săsăran família volt, de az Apámmal egyidős, magyarul tökéletesen tudó gyerekek – az előző, 1920 körül született generáció – addigra kirepültek (egyikük, a fiatalon elhunyt Cornel bácsi Zsombolyán lett mérnök, ő volt Apám egyik legjobb barátja). Ellenben két másikban nagyjából velem egykorú gyerekek voltak, akiket, minthogy „az idők megváltoztak”, szüleik már nem tanítottak meg magyarul.
Vagyis, ha szóba elegyedtünk, az „természetes” módon (már) románul történt, hiszen szimbiotikus, mindennapi kapcsolatban éltünk, sülve-főve együtt voltunk. Egy évig, 1954/1955-ben még a helyi román óvodába is beírattak a szüleim. Ennél fogva, a szó szoros értelmében „játszva”, az utcán, a focipályákon, a karácsonyi kántálás, a húsvéti locsolkodás, meg az együttes csavargások során sajátítottam el a nyelvüket, sokáig magam sem tudtam, milyen fokon. Csak annyi derült ki, hogy nincs akcentusom, s nagy szerencsémre az „óvónéni” – húsz év körüli vörös hajú bukaresti lány volt – jóvoltából a máramarosi román dialektus mellett, jobban mondva: helyett még az irodalmi nyelv hangsúlyai is rögzültek emlékezetemben. Ilyen körülmények között azt is mondhatnám, spontán módon fejlődött ki bennem a kíváncsiság, hogy „milyenek” is ők… Ez a fajta gyermeteg kíváncsiskodás aztán az idők során tudományos érdeklődéssé mélyült: az ELTE Bölcsészkarának történelem–román szakos hallgatójaként úgyszólván „természetes” volt, hogy első kutatási témámat – a Kossuth-emigráció román kapcsolatainak feldolgozását – is ebből a témakörből válasszam. Szabad György (1924–2015) kért fel 1969 őszén, hogy derítsem ki, miért képvisel megértőbb álláspontot a magyar törekvések irányában a moldvai Alexandru Ioan Cuza (1820–1873), és miniszterelnöke a szintén moldvai Mihail Kogălniceanu (1817–1891) a havaselvi liberálisoknál, továbbá nézzek utána a Magyar Országos Levéltár által nagyjából ugyanakkor megvásárolt Klapka-hagyatékban a magyar emigráció román földre szakadt tagjai által hátrahagyott – főként levelek, de értékes kéziratok formájában is fennmaradt – iratanyagnak, amelyek jobbára az 1850-es/1860-as években keletkeztek. Épp akkortájt, amikor megítélésem szerint sok minden hosszú időre el is dőlt a két, modern nemzetté válása döntő fázisába érkezett nép sokrétű kapcsolatrendszerében.
Erről egy interjú keretében igen kockázatos a leegyszerűsítés veszélye nélkül érvényes dolgot mondani, hiszen „Dunát lehet rekeszteni” e tudományosan és nemzetpolitikailag egyaránt nagyon fontos, objektíve is érdekfeszítő, egyúttal változatlanul kényesnek számító tematikának szentelt, a legkülönfélébb színvonalú román és magyar nyelvű kiadványokkal, amelynek immár a „semleges” (vagyis se nem román, se nem magyar) szerzőktől származó szakirodalma is könyvtárnyi terjedelmű.
Ha mégis pár mondatba próbálnám sűríteni, akkor a végéről kell kezdenem: kölcsönös (vagyis mindkét nemzet értelmiségi és politikai elitjére érvényes) paradigmaváltás nélkül a legjobb szándékkal és indulattal sem lehet történelmi megbékélésről még csak beszélni sem! Hiszen ugyanaz a históriai tény: Nagy-Románia születése, az egyik félnek – a románságnak – katartikus hatású, tündérszép beteljesedés, a nemzet- és államépítés ésszel alig felfogható diadala, míg a másiknak – nekünk, a magyarságnak – lidérces katasztrófa-sorozat, nemzet- és társadalomfejlődésének kiheverhetetlen, totális csődje, önbizalmának aláásása, korábbi történelmi teljesítményének megkérdőjelezése, nemzeti méltóságának, önbecsülésének sárba tiprása – a „nagy-magyar álom” (s az „ezeréves magyar állam”) vége. (Bővebben erről: Borsi-Kálmán 2020, 129–131. és 264–287.)
Ebből kiindulva pedig nem túl nehéz belátni: amennyiben kölcsönös megegyezéssel (divatos szóval: konszenzusosan) és a szintén elengedhetetlen beleérzéssel nem változtatjuk meg gyökeresen az erről való gondolkodásunk koordináta- és érvrendszerét, minden marad a régiben, kicsit durvábban: folytatódik az a nulla összegű nemzetstratégiai játszma, amelynek elkerülésére az 1860-as években papíron (elméletileg) – a jobb sorsra érdemes, Kossuth nevéhez fűződő, de nem általa fogalmazott Dunakonföderációs-tervezetben vázolt államszerkezeti és közigazgatási struktúra révén – még parányi esély mutatkozott. (Végképp nincs terem itt annak kifejtésére, hogy mennyire volt/lehetett valóban őszinte ez az elképzelés… s hosszabb távon nem valami másra, a magyar nemzetstratégia markánsabb érvényesítésére s mögötte a nemesi „polgárisulás” szervesebb végigfuttatására szolgált-e volna… Jól lehet, Kemény Zsigmond – Kossuthnak írt, több részes nyílt levelében (Pesti Napló, 1867. május 28. [1. p.], május 29. [1. p.],; május 30. [1. p.],; június 1. [1. p.],; június 2. [1. p.],; június 4. [1. p.]) –, épp azért utasította el, mert szerinte a Dunai Konföderációban a magyaroknak még kevesebb hatalom jutott volna, mint a Monarchiában, oly többségben lettek volna a szlávok és a románok a közös parlamentben. S megint csupán óvatosan utalok rá, hogy az ezt a koncepciót nagy vonalakban 1920 és 1991 között érvényesíteni próbáló Jugoszláviának mi lett a sorsa…)
Amíg ugyanis a francia típusú, központosított („jakobinus”) nemzetállami (État/Nation) modell (egy állam, egy központ, egy nemzet, s távlatilag egynyelvű „homogén nemzet”), s az ebből fakadó észjárás, gondolkodásmód és politikai reflexek érvényben maradnak (s egyelőre semmi jele, hogy ebben – a 2008 óta közös Európai Uniós keretek ellenére – valamilyen, akár a legcsekélyebb változás/elmozdulás volna készülőben), addig egyik nemzetstratégia sem tud letérni az 1850-es/1860-as években már körvonalazódó kényszerpályáról… Amelyről persze csak mi, mai történészek (s ma sem túl sokan, kivált román részről) gyanítjuk (nyilván utólag sokkal könnyebb „okoskodni”), hogy nem csupán kényszerpálya, hanem egyenesen zsákutca volt. Megítélésem szerint százegy évvel Trianon után a legtöbb magyar historikus számára ez eléggé nyilvánvaló, egy románnak azonban (tisztelet a kis számú kivételeknek, leginkább Lucian Boiának) azonban nem az! Mint ahogy egyáltalán nem lehetett világos a nemzetük jövőbeni sorsán töprengő kiművelt emberfőknek a múlt század közepén elméletileg még létező alternatíva higgadt mérlegelésekor…
Mert persze méltatlan és történetietlen volna XIX. századi nemzeti nagyjainknak és az épp akkoriban erős görög szellemi és szociokulturális hatáson átesett (jórészt el is görögösödött) poszt-fanarióta előzményekből román hazafivá átlényegülő moldvai és havaselvi partnereiknek mindezt felróni. Ők, kivétel nélkül, azokat a módozatokat és lehetőségeket vették számba, amelyekre származásuk, neveltetésük, ismereteik, tapasztalataik és beidegződéseik képesítették őket. Egy félig-meddig szlovák, s anyai ágon német eredetű felföldi magyar köznemes (Kossuth) s egy elnémetesedett morva származású bánsági polgárivadék, akinek ereiben egyetlen csepp magyar vér sem csörgedezett (Klapka) természetesen az akkori – középkori (hungarus) előzményekre visszavezethető – „korszellemnek” megfelelően a legcsekélyebb skrupulus nélkül vállalhatta fel, s önérzetesen képviselhette is a (megvalósítandó) modern (polgári) magyar nemzet sorskérdéseit, akárcsak az apai ágon feltehetően macedo-román gyökerű, az anyain viszont minden kétség kívül sztambuli görög – fanarióta – eredetű moldvai köznemes (Alexandru Ioan Cuza), illetve egyik legnagyobb ellenlábasa az ugyancsak konstantinápolyi görög ősöktől származó havaselvei „polgár” (C. A. Rosetti) is az akkoriban kikristályosodó román oligarchia hamisítatlan képviselője. Egyikükben sem merülhetett fel, hogy nem az egyetemes (s egyelőre szintén képzeletbeli, „elképzelt”) román nemzet nevében és érdekében szól és cselekszik.
Ezeket a prozopográfiai adatokat csupán azért hoztam szóba, hogy érzékeltessem a probléma(halmaz) eredendő bonyolultságát. Egyszersmind még nyomatékosabban azt, hogy utólag is nagyon nehéz (ha nem lehetetlen) eldönteni, mi a közös, mi csupán hasonló, s mi az, ami teljességgel összemérhetetlen a magyar és a román nemzetfejlődésben és a XIX. század közepétől egymásnak feszülő nemzetépítési (magyar szempontból országmegtartó és határmegőrző) stratégiában! Leszámítva azt, hogy a francia mintához képest mindkettő megkésett, s a „dolgot” bonyolítja, hogy egymáshoz képest sincs azonos történelmi idősíkban!
Annyi talán óvatosan megfogalmazható, hogy a középkorból megörökölt, de a török hódítás következtében három részre szakadt ország meggyengült ill. elenyészett állami és intézményes keretei dacára rendkívül szilárdnak és életképesnek bizonyuló köznemesi tudatformák – az una eademque nobilitas et libertas vonzó eszmeisége – egy francia típusú modern polgári Magyarország megvalósíthatósága szemszögéből minden látszat ellenére nem sokkal kevésbé volt virtuális, mint egy csupán a szentpétervári és a bécsi kancelláriában elfektetett akta formájában, továbbá pár tucat görög katolikus (unitus) felekezetű erdélyi román értelmiségi fejében és vágyaiban létező Dácia (versus Nagy-Románia), amelyet a legtöbb magyar politikus (maga Kossuth Lajos is!) inkább valami „regeszerűen” létező chimérának, semmint konkrétan megvalósítható reális politikai elképzelésnek minősített…
Itt most megállok, hiszen egy vaskos monográfia is kevés volna a vázolt problémakör alapos kifejtésére.
A magyar politikai elit 1867-ben a Kiegyezés s nem a Dunakonföderáció mellett voksolt. S mint tudjuk, ennek ellenére nem, mégsem a „magyar terv” (Alessandru Papiu Ilarian kifejezése 1860-ból, aki Cuza első számú külpolitikai tanácsosaként – megítélésem szerint nem alaptalan félelmében – kerek perec leszögezte a fejedelemhez 1860 nyarán intézett memorandumában: az erdélyi történelmi fejlődés érvényben lévő törvényszerűségei szerint először a vármegyei román nemesség, utóbb a polgári érdekű rétegek magyarosodtak el, s félő, hogy a románnak egyedül megmaradt parasztság is erre a sorsra jut! Márpedig nemzetstratégiai szempontból Erdély sokkal fontosabb, mint a Pindosz hegység arománjai… Lásd erről Borsi-Kálmán Béla 1999.), hanem – még a legtöbb józan román politikus számára is szinte csodával határos módon – a román álom valósult meg 1920-ban!
Az, hogy milyen történelmileg, szociológiailag és társadalomlélektanilag kódolt, áthagyományozódott képességek, készségek, társadalomtörténeti és demográfiai adottságok, politikai beidegződések tették lehetővé – mármint a hihetetlenül szerencsés és háromszor is megismétlődő külpolitikai csillagálláson kívül – a román oligarchia (közelebbről a legfőbb stratéga: Ionel Brătianu) számára, hogy 1916-ban felismerje, s 1919/1920-ban meg is ragadja a felcsillanó geopolitikai esélyt a mindaddig csupán a képzeletben létező Nagy-Románia összeeszkábálására, nos, erről szól 2018-as könyvem, amely rövidesen szintén meg fog jelenni franciául egy párizsi kiadó gondozásában (Borsi-Kálmán 2022).
De hogy megint ne kerüljem meg kérdésedet, miszerint ez a nemzetstratégiai, államépítési és határmegőrző ellentét „valóban kibékíthetetlen-e” s nem lehetne-e – mégis – valamit kölcsönösen kieszelni s meg is valósítani, hogy első lépcsőben historikusok belterjes tudományos szőrszálhasogatására – „történelmi disputává” – szelídüljön, s aztán, szerencsés esetben – József Attila versét idézve – „békévé oldja az emlékezés”, erre egy történész csak nagyon bizonytalan választ adhat, hiszen nincsenek „prófétai” képességei.
E hiábavaló törekvés helyett néhány nagyon is elméleti jellegű (’papírízű’) eshetőséget azért számba vehet. Ilyenformán:
a) a magyar értelmiségnek, s kivált a magyar történészeknek újra kellene gondolniuk, nem voltak-e eleve megalapozatlanok, tévesek, szigorúbban fogalmazva: irreálisak a magyar reformnemzedék legnagyobbjainak elképzelései és reményei egy francia típusú, központosított, magyar (hungarus) jellegű, s hosszabb távon ténylegesen meg is magyarosodó nemzetállam létrehozására a Kárpát-medencében – a „Szent István-i határok” megőrzésével – a kedvezőtlen demográfiai előfeltételek, s a biztató jelenségek ellenére mégsem eléggé dinamikus gazdasági és társadalomfejlődési mutatók mellett, ráadásul a francia példánál sokkal szűkebb időkeretben, jóval kockázatosabb geostratégiai környezetben és lehetőségkeretben?
b) a román elit legkiválóbb képviselőinek (történészeknek, gondolkozóknak, politológusoknak, s persze politikusoknak) meg azon kellene eltöprengeniük, nem nyerték-e túl magukat az 1918/1920 közötti három „mágikus esztendőben”? No és azt sem ártana mérlegelniük: valódi (érvényes) történeti érv lehet-e egy modern európai nemzetállam 1920-as létrehozására s „ideológiai” megalapozására a 21. század húszas éveiben a változatlanul tudományosan nem kielégítően bizonyított dákoromán kontinuitás tana, továbbá a „román nép elsöprő többsége” Erdélyben, amely 1920 körül még csupán fikció (relatív többség) volt ugyan, napjainkban viszont történelmi ténnyé vált? Meg esetleg azon is elgondolkodhatnának, hogy vajon a siker és a kudarc elegendő történelmi, államszervezési és legitimációs érv-e az egyik nemzetépítési törekvés (a román) görcsös legitimálására, s a másik (a magyar) folyamatos és eltökélt diszkreditálására?
S még valami, amit talán százegy év után nyíltan megfogalmazhatunk: hogyan várhatja el reálisan (en connaissance de causes, with full knowledge of the facts) a román tudóstársadalom és nyomában a (politikai) közvélemény, hogy a magyarok „kalapot emeljenek” az objektíve kétségkívül jelentős történelmi teljesítmény előtt, amikor az – mármint az „évszázados román álom” megvalósulása – a magyarság történelmi és társadalomtörténeti szempontból nem kevésbé legitim, tipológiailag ugyanabban a francia vétetésű eszmekörben fogant – nemzeti törekvéseinek, államépítési/megtartási stratégiájának a rovására történt? Annak tökéletes tagadása, egyszersmind, bármilyen furcsának tetszik is, megvalósuló félben lévő román változata. (Lásd erről újabban Borsi-Kálmán 2021.)
Három cikluson keresztül politikai elemző, illetve kulturális diplomata is voltál, egyszer Bukarestben és kétszer Párizsban. Úgy gondolod, a gyakorlati államigazgatási, külpolitikai és elemzői munka segítségedre volt abban, hogy a történeti múltat, főleg az általad kutatott nemzetiségi kérdéssel, a nemzeti önszemlélettel és különféle identitások kölcsönhatásával összefüggő jelenségeket mélyebben megértsd?
Azt hiszem, szakmai életutam egyik legjobb döntése volt, hogy – élve a „rendszerváltás/változás/változtatás” által felkínált váratlan lehetőséggel – 1990 és 2015 között, szintén megszakításokkal, tizenhárom évet és egy hónapot töltöttem külszolgálatban, vagyis a hamvába holt „profi” futballpályafutás, a műfordító, majd az oktatói- és történészszakma után diplomataként is kipróbáltam magam. Akárcsak nemzedékem számos, főként az MDF-ben politizáló tagja, köztük több Eötvös kollégiumi hátterű barátom is (Nagy József Zsigmond, Kovács István, Galántai Ambrus [1946–2011], Gergely András [1946–2021], Bába Iván, a fiatalabbak közül Hóvári János, stb.) De többségükkel ellentétben a nagyobb presztízsű posztok (államtitkár, nagykövet, főkonzul, főosztályvezető, kulturális intézeti igazgató, miniszterelnöki tanácsadó, stb.) engem nem vonzottak, emellett szeretem a kihívásokat is: kíváncsi voltam, el tudom-e negyvenkét évesen sajátítani azokat a többletismereteket, készségeket, amelyek ehhez a valóban nagyon sokrétű tudást, kiemelkedő nyelvismeretet, kifinomult pszichológiai érzéket, lélekjelenlétet, tapintatot, s nem utolsó sorban óriási munkabírást igénylő hivatáshoz szükségesek. Az pedig, azt hiszem, valóban „nyerőnek” bizonyult, hogy nem nagykövetnek, hanem kulturális tanácsosnak kértem magam – a szülőföldemre.
Ezzel a lépésemmel számos nemzedéktársamnak, s főként – rendszerváltás ide, rendszerváltoztatás oda – a minden lépésünket diszkréten „figyelőző” magyar titkosszolgálatoknak is feladtam a leckét, mert egyfelől az MDF Külügyi Bizottságában betöltött funkcióim sokkal tekintélyesebb „állásra” is feljogosíthattak volna, másfelől a román főváros mint célállomás hagyományosan nem minősül a magyar diplomaták vágyai netovábbjának (Brüsszellel, Párizzsal és Genffel ellentétben, ahová azonnal kiküldtek volna, ha ütöm a vasat)… A kívülállók nem biztos, hogy tisztában vannak vele: Románia az egyik legnehezebb terep egy odavezényelt magyar külügyi tisztviselő számára. Nem túlzás azt állítani, a „frontra” kerül Bukarestben, a másfél száz év óta lankadatlan energiával folyó nemzetstratégiai kötélhúzás első vonalába. Én azonban nagyon tudatosan választottam a történelmi Havaselve székhelyét, hiszen épp az volt amaz „őrhely”, ahonnan az engem historikusként leginkább érdeklő téma: a „román jelenség” legkönnyebben tanulmányozható. Elég volt kimenni az utcára, beülni egy taxiba, vagy belehallgatni egy kocsmai beszélgetésbe, máris benne volt az ember a „dolgok sűrűjében”… Utólag is úgy vélem, hogy az 1990. október 25. és 1995. június 15. között abszolvált bukaresti kiküldetésem egész életutam egyik leghasznosabb és legtermékenyebb időszaka volt. Egyebek között igen pontosan felmérhettem, miként változott a Kossuth-emigránsok (főként Veress Sándor) által leírt regáti román társadalom, s annak mentalitása (nem sokat), s persze azt is, mennyiben, s mennyire más az általam gyerekként, nagyjából 1952 és 1962 között megismert „gyorgyu-dézsi” és „grozapéteri” „népi demokratikus” Románia negyven évvel később a ceaşescui „aranykorból”, a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat építő” korszakból éppen csak kikecmergő iránytűjét vesztett országnál (alig történt elmozdulás), miként módosultak a romániai magyarság életkörülményei és túlélési esélyei (rosszabbodtak), mi a reális esélye mondjuk a „székely autonómiának” (elenyésző)…
Nem folytatom, de talán nem vetem el a sulykot, ha úgy vélem: a bukaresti kaland nélkül történészként is minden bizonnyal jóval kevésbé felkészült volnék, mint diplomataként szerzett tapasztalataim és „élményeim” birtokában. (Az már más lapra tartozik, hogy Hungarian Exiles and Romanian National Movement, 1848–1867, Highland Lakes, New Yersey, 1991, Columbia University Press című angol nyelvű monográfiám román fordításának a Securitate általi megtorpedózása – érvényes szerződésem volt a legrangosabb bukaresti kiadóval, a HUMANITAS-szal! – is hozzájárult ahhoz, hogy azóta a korábbinál sokkal szkeptikusan ítéljem meg a magyar–román „történelmi megbékélés” rövid távra szóló esélyeit. Ugyanakkor, s ezt azóta megjelent munkáim remélem, bizonyítják: bukaresti magyar diplomataként szerzett személyes „sérelmeim” valóban illúzióvesztéssel jártak ugyan, de ez történetírói munkáim objektivitását és a mindenkori román álláspontok mérlegelésének empatikus megközelítését egyáltalán nem befolyásolta, talán épp ezek is kellettek hozzá…
A romániai kiküldetést aztán két párizsi misszió követte. Első alkalommal (1999. márc. 5. és 2003. aug. 15. között) külpolitikai elemzőként első számú feladatom az EU-tagságra esélyes országok (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia, Bulgária és a három balti állam) és Franciaország közötti kapcsolatok figyelése volt, rendszeresen bejártam konzultálni a Quai d’Orsay illetékes francia referenseihez, s állandó munkakapcsolatban voltam a szóban forgó országok képviseleteinek hasonló szerepkört betöltő szakdiplomatáival. Ezen kívül a munkaköri leírásom második tételeként rám bízták a papíron (alkotmányjogilag) nem is létező, mégis valós problémának bizonyuló franciaországi kisebbségi törekvések – pontosabban azok újjáéledése – nyomon követését s azok rendszeres elemzését is (baszkok, bretonok, elzásziak, korzikaiak). Ezen a téren időnként csalafinta módon kellett kérdéseimet feltennem a francia külügyminisztérium szakértőinek, mert első reflexük az elzárkózás, vagy a tömény mellébeszélés volt. Aztán néhányan megenyhültek, mások pedig „elszólták” magukat, olyan esetem is akadt, hogy egyik partnerem – magamfajta „botcsinálta diplomata”, szintén korábbi egyetemi oktató – egy megdöbbentő részletet osztott meg velem a saját családtörténetéből, amiből kiderült számomra, hogy még az 1970-es években is akadtak olyan eldugott breton falvak, amelynek lakosai gyöngén beszéltek franciául. Nagyon izgalmas volt a mintegy kétszázezres franciaországi cigányság problémaköre, amelyet a hivatalos Franciaország igyekszik annyira homályban tartani, hogy nem is eredetű nevükön (gitan, bohémien), hanem „utazó emberekként” (gens de voyages) emlegeti/azonosítja őket, szemérmesen utalva arra, hogy az erőteljes modernizáció ellenére életmódjukban mindössze annyi a különbség őseikéhez képest, hogy immár nem kóberes szekereken, hanem gépkocsikaravánok formájában folytatják hagyományos költöző életmódjukat, komoly problémákat támasztva s ismétlődő konfliktusokat gerjesztve az őket – főként elhagyott kaszárnyákban – ideiglenesen befogadni, gyerekeiket beiskolázni törvényileg köteles helyi hatóságoknak. (A ’kóborló’ kifejezésnek van egy sokkal költőibb, persze azért egy kicsit pikírt variánsa is: „a szél fiai”, les fils du vent!) Az már csak szinte „hab a tortán”, hogy nem sokkal korábban kezdődött a kelet-európai (főként romániai) romák rohamléptékben történő letelepedése is, a kolduló hálózat hatékony megszervezésére személyes tapasztalataim is akadnak, s néhányukkal szóba elegyedve kiderült, hogy többségük épp Észak-Erdélyből származik… S az ismétlődő szervezett kitoloncolások ellenére természetesen esze ágában sincs visszatérni szülőföldjére.
Nyolc évvel később, 2011. szeptember 15. és 2015. augusztus 7. között következett a „ráadás”: én lettem a francia belpolitika „gazdája”. (Valaki azt is megsúgta, hogy 63 évesen egyszersmind én voltam akkortájt a nagyvilágban külszolgálatot teljesítő legidősebb magyar „beosztott diplomata”. A nagykövetek között persze voltak nálam is korosabbak, de rájuk mindmáig más szabályok vonatkoznak. Ők egyértelműen „politikai kinevezettek” – a tanácsosok esetében ez nincs mindig így.)
Szóval, nem számoltam össze, de ha nem írtam hatszáz jelentést, akkor egyet sem. Franciaország tényleg nagy ország, szinte minden nap történik valami lényeges dolog, amiről azonnal tájékoztatni illik a „központot”. Megint csupán érdekességként említem: volt két olyan munkahetem is, amikor hétfő reggel nyolc és péntek délután 14 óra között kilenc anyagom ment „hazafele”. Ha addig nem lett volna fogalmam, milyen is egy „régi dicsőségét” – a legkésőbb 1940-ben tovatűnő gloire-t – szerény sikerrel, s meglehetősen nagy önáltatással az „éji homályban” kereső, megroppant önbizalmú hajdani világhatalom, most lett! Ideértve a lassanként kezelhetetlenné váló, mert egyebek között súlyos identitásválságot eredményező migrációs problémakört is, amely mondhatni törvényszerűen vezetett Mohamed Merah 2012. márciusi Toulouse-környéki gyilkosságsorozatához – likvidálásának torokszorító történetét a France INTER 2012. márc. 22-én „élőben” adta én pedig – szinkronban – azonnal „jelentettem”! S ugyanez a berber és arab bevándorlók harmadik nemzedékében felhalmozódott engesztelhetetlen gyűlölet – mármint integrációjuk sikertelenségéért és a francia „bennszülöttekkel” kapcsolatos meghasonlásuk következtében! – torkollott a 2015. január 7-ei és 9-ei párizsi terrortámadásokba (Charlie Hebdo, illetve a Vincennes-i kóser élelmiszer áruház), a júniusi Lyon környéki első „lefejezős” merényletbe, s végül a 2015. november 13-ai, több száz áldozatot követelő terrortámadás-sorozatba (BATACLAN, stb.) Az előző háromról még én írtam összefoglaló raportot, a novemberi rémálmot viszont már zuglói otthonomban, a TV képernyője előtt néztem.
Mindezen a „terepen” szerzett tapasztalatok alapján jutottam arra a következtetésre, amelyet eddigi talán legfontosabb könyvemből emelek most át: „a második évezred elejére megszűnt a francia társadalom és polgárság közel két évszázadon át érvényes minta- és modelljellege. Franciaország maga is gyökeres átalakításra, átgondolt reformokra szorul.” (Borsi-Kálmán 2020, 180.)
Az 1982 és 2015 között szerzett párizsi futballélmények, a vidéki Franciaországban tett rengeteg hivatalos és magánjellegű utazásom, a baszkföldi, normandiai és bretagne-i vakációk, a csaknem napi szintű jelentések/elemzések s egyáltalán a hétköznapi francia életben való „elvegyülésem” nélkül nem valószínű, hogy meg mertem volna fogalmazni…
Ez tehát a válaszom a kérdésedre – még egy dologgal kiegészítve: nincs igazuk azoknak, akik úgy vélték, nem egyszer rosszmájúan terjesztették is, például az én MDF-es generációm diplomáciai feladatokat vállaló történész tagjairól, így persze rólam is, miszerint, úgymond „dezertáltak” eredeti szakmájukból! Csupán nagyon keveseknek „villan be”, hogy a kül- és belpolitikai háttérelemzés is, ha kellő elmélyüléssel végzi az ember, nincs túl messze a valódi történetírástól. Arról nem is beszélve, hogy az, amit a diplomata papírra vet, pár év vagy évtized múlva maga is történeti dokumentum, eljövendő történésznemzedékek nélkülözhetetlen munkaeszköze. Mi több, a külügyi munkában szerzett jártasságok, élmények és tapasztalatok akkor is felhasználhatók, ha, miként én magam is, a „suszter” előbb-utóbb visszatér a „kaptafához”.
Partiumi születésű vagy, történelem-román szakot végeztél, mégis elég sokat foglalkozol a magyar–francia kapcsolatok történetével is, két szakkönyved is megjelent (illetve egy további előkészületben van) franciául. Honnan jött a francia orientáció?
A kérdésedet egy kicsit pontosítanom kell, egyúttal, történészpályám végéhez közeledve, meg is fordítom, s egy kijelentéssel kezdem: én mindenekelőtt a „román jelenséggel” foglalkozom, s az igazat megvallva még ennél is sokkal jobban érdekel, hogy miért vagyunk mi, magyarok olyanok, amilyenek? Vagyis, az 1939-ben Szekfű Gyula által szerkesztett híres esszékötet hajdani felvetése izgat engem is, mármint, hogy „mi a magyar”? (Ezért futottam neki háromszor is a „Levente-pör” históriájának, amely, áttételesen persze, pont erre próbál választ adni, legalábbis keresni!) Mindennek pedig csupán mellékszála, ha úgy tetszik járulékos eleme a magyar–francia viszonyrendszer vizsgálata. (Hiszen meg kellett értenem azt is: mit és miért gondolnak rólunk, s egyszersmind a románokról a franciák. Hogy még sarkosabban fogalmazzak: miért a román nemzeti törekvéseket részesítették előnyben és miért nem – már amennyiben alaposabban elgondolkoztak volna rajta – a magyarokét?)
A román kultúra, nemzetfejlődés és államépítés története viszont egész egyszerűen nem érthető a mintegy három évszázados francia hatás (l’influence française, la filière française) alapos tanulmányozása nélkül! S itt nem csupán arra a jól ismert tényre utalok, hogy a magyar és a román vezetés egyaránt – bár eltérő megvalósíthatósági esélyekkel – az 1789-es francia État/Nation (államnemzet/nemzetállam) modellt választotta. Inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a francia hatás – jórészt a két román fejedelemség geopolitikai helyzete s görög, illetve elgörögösödött bojársága erőteljesebb mintakövetési hajlamai miatt – jóval hosszabb időtávban érvényesült és sokkal szervesebbnek bizonyult, mint a döntően latinos és németes kultúrájú, szemüket Párizs helyett inkább Bécsre „vető” magyar köznemesi elit esetében. Persze a magyar arisztokraták és a műveltebb köznemesek is tudtak (például Kölcsey, de Kossuth is), legalábbis olvastak Montesquieu és Voltaire nyelvén, s a francia ugyanúgy a pest-budai szalonok első számú társalgási nyelvévé vált, mint az 1830-as évektől Bukarestben és Jászvásáron (Iaşiban). Ám a francia hatás társadalomtörténetileg mégsem volt annyira megalapozott és mélyreható, mint román környezetben. Ez a dolog, mondhatni, közhely a szaktörténészek körében, ám román részről sem mindig – s akkor is jobbára a „sorok között” – hozzák szóba: ez azért történhetett így, mert a fejedelemségekbeli román vezető rétegek, főként az 1711–1821 közötti, úgynevezett „fanarióta korban” nem csupán elgörögösödtek (mármint azok, akik nem voltak eleve görögök, vagy újgörögül anyanyelvi szinten tudó macedo-románok), hanem műveltségeszményeik, s a fejedelmi udvarból szétterjedő presztízshierarchia és ízlésvilág egyfelől – bár áttételesen – a hajdani Bizánchoz, másrészt Délkelet-Európa legnyugatiasabb jellegű kultúrájához, az új-hellén kultúrához és nyelvhez kapcsolták őket. Ennek az újgörög szellemiségnek pedig a többi balkáni népet évtizedekkel megelőzve Párizs (s az onnan kisugárzó francia felvilágosodás) volt a világítótornya. (A történelem fura párhuzama, hogy ezt a másodlagos, újgörög szűrőn átment francia kultúrát és nyelvet román földre átültető fejedelmeknek és népes kíséretüknek azért fanarióta a nevük, mert Konstantinápoly ama negyedéből származnak, amelyben a világítótorony – görögül Phanar, Phanarion – magasodik!) Ehhez a kasztszerű, jobbára közrendű eredetű, de az idők folyamán arisztokratikus vonásokat is felvevő uralkodó réteghez tartozni, görögül tökéletesen, franciául pedig legalább társalgási szinten beszélni gyakorlatilag egyet jelentett. Aki pedig nem tudta ezt készségszinten produkálni, nem léphetett előrébb a mindenható presztízsgarádicson, kiselejteződött. Ezt a párhuzamosan érvényesülő görög–francia (kettős) hatást tovább erősítette, hogy az 1768-tól 1828/1829-ig menetrendszerűen ismétlődő orosz–török háborúk idején mindkét fejedelemség – sokszor évekre – hadszíntérré vált, s az „ideiglenesen” román földön tartózkodó cári csapatok tisztikara az előkelő román bojárcsaládok kényelmes konakjaiban kapott kosztot és kvártélyt. Azt pedig minden Tolsztojt, Lermontovot és Puskint olvasó, érettségizett magyar is tudja, hogy körükben is az ékes párizsi dialektus és a „bon ton” járta (ha csak ősrégi orosz szokás szerint nem itták le magukat a sárga földig, ami azért szintén elég gyakran megesett)… Másképpen fogalmazva még ez a nem feltétlenül pozitív fejlemény is – közvetve – a fejedelemségek francia orientációját erősítette. Nem is beszélve arról, hogy a Grande Armée 1812-es katasztrofális berezinai veresége után művelt és intelligens francia tisztek százai (legalábbis tucatjai) néztek új kenyérkereseti forrás után szerte Kelet-Európában, így Moldvában és Havaselvén is. Ekkoriban nyíltak meg szinte minden nagyobb városban a pension-ok, amelyekben, ha mást nem is nagyon, de franciául könnyű szerrel meg lehetett tanulni az oda beíratott bojárcsemetéknek és a feltörekvő polgár-sarjaknak…
Summa summarum: „mindössze” annyi történt, hogy az 1821-es görög felkelés egyszer és mindenkorra véget vetett a fanarióta fejedelmek uralmának, ők maguk és kiszolgálóik pedig nem csupán kegyvesztetté váltak Isztambulban, hanem még gyanúba is keveredtek, ennélfogva nemcsak görög (fanarióta) eredetükről igyekeztek elfelejtkezni, hanem a társalgási nyelvek presztízs-sorrendjét is fokozatosan megváltoztatták: görögről franciára – tehát még mindig nem románra! – váltottak. Olyannyira, hogy az 1830-as és ’40-es években még az is szóba került, hogy a felsőoktatás nyelve francia legyen! Főként ezzel az igen erőteljes francia hatással magyarázható, hogy a román nyelvújítás is párizsi mintára történt: ezerszámra vették át a francai szavakat és kifejezéseket (régi albán, kun, török, görög, magyar s főként délszláv „elemek” helyett!), amelyek egy része – immár a románból – az erdélyi magyarok nyelvhasználatába is észrevétlenül átkerült (ilyen pl. a ’pontra tenni’ valamit/valakit a pune la punct/pus la punct [rom.] <mise au point [fr.] stb.) Mindez minden román anyanyelvű, vagy románul jól tudó ember számára jelentősen megkönnyíti a francia nyelv elsajátítását, mert jóval kevesebbet kell pl. a szótárakat biflázni s a nyelvtani szerkezet is igen hasonló.
Velem is ez történt 1971 októberétől, amikor néhai Nemes Tibor irányításával egy tíztagú kísérleti audiovizuális csoport tagjaként huszonhárom és fél éves koromban belevágtam az Eötvös Collegiumban. Annyit addigra, román irodalom szakosként, tudtam már, hogy aki a román kultúra és művelődés történetével komolyabban akar foglalkozni, nem hagyhatja ki ezt a lépcsőfokot. Csupán adomaként jegyzem föl, hogy 1969 őszén egy „jó házból származó úrilány” évfolyamtársnőm, aki befolyásos atyja révén több nyarat tölthetett francia nyelvterületen, közölte velem, hogy Párizs – úgymond – „tele van olyan típusú srácokkal, amilyen te vagy”. No csak! – gondoltam elképedve, hiszen tudtam: családunkban (anyai ágon) legföljebb Hannover környékéről bevándorolt német dohánytermesztő parasztivadékok fordulnak elő, de franciák egészen biztosan nincsenek. Hajdani kolléganőm egyébként igazat mondott: amikor 1980. augusztus 31-én vasárnap délután, harminckét évesen először mozdultam ki a Port-Royal környéki olcsó szállodámból s elindultam a Boulevard Saint Michelen lefelé a Jardin du Luxembourg irányába, rögvest megállt mellettem egy autó, melynek „vidéki” utasai az iránt érdeklődtek, hogy merre van a Tuilleriák kertje? (Lehet, hogy nem ezt kérdezték, de az biztos, hogy a kérdés franciául hangzott el!) Aztán, mintegy tíz nappal később egy Toulouse-i házibulin kimentem az erkélyre egy cigarettát elszívni egy újdonsült francia ismerősömmel, aki, némi irigységgel a hangjában mondta, hogy szerencsés fickó vagyok, mert tősgyökeres franciának nézek ki: „Ethniquement tu es français”! Bezzeg ő, hiába anyanyelve a francia, messziről lesír róla, hogy berber eredetű. Akkor sejtettem meg, nem biztos, hogy száz százalékig igaz, amit a maradéktalanul sikeres, mintaszerű francia nemzetfejlődésről, a tökéletes integrációról, meg a makulátlan jogegyenlőségről (Liberté, égalité, fraternité ou la mort!) tanultunk az iskolában…
Két évvel később az „áttörés” is megtörtént: többszöri hiábavaló kísérlet után nagy nehezen sikerült a két ország közötti kulturális csereegyezmény keretében egy négyhónapos történészkutatói ösztöndíjat szereznem, amelyet kalandos körülmények között párizsi témavezetőm, Georges Castellan professzor (1920–2014) hathatós közbenjárására nem csupán újabb öt hónappal meghosszabbíttattam, hanem ezt a meglehetősen kockázatos lépést a magyar „szervekkel” is elfogadtattam. A titok nyitja, néhai Horváth Tamás, a magyar követség beosztott diplomatájának, s egyben párttitkárának energikus „intézkedése” volt, akivel 1967 januárja és szeptembere között együtt fociztam a BEAC csapatában, s akivel másfél évtizeddel később 1982. október 4-én, Párizsba érkezésem reggelén összefutottam a repülőtéren. Szó szót követett, s kiderült, a franciaországi magyar kolóniának van egy nagypályás futballcsapata, amelyik benevezett a párizsi városi bajnokságba… s éppen egy ilyen magamfajta, a játékszervezésre alkalmas, irányító poszton bevethető játékosra van szüksége. Mert amaz indok, hogy az ösztöndíj-hosszabbítás költségeit a Quais d’Orsay kulturális részlege fedezi, vagyis nem a magyar–francia kontingens terhére történik (magyarán senkit sem rövidítek meg vele itthon) alighanem nem lett volna eléggé meggyőző… Tehát megint a futball, s ismét nagyon pozitív módon. S mivel sikerült a híres párizsi egyetemi campus, a Cité Universitaire legpatinásabb kollégiumában (Fondation Émile et Louise Deutsch de la Meurthe) szobát szereznem, ezt az életformát is megízlelhettem. Az már csupán újabb ráadás, hogy a „Cité” futballcsapatába is bekerültem, s ugyanúgy megválasztottak csapatkapitánynak, mint hét-nyolc évvel később Bukarestben.
Az így egyhuzamban Párizsban töltött tíz hónap kellett ahhoz, hogy kiépítsem máig gyümölcsöző szakmai kapcsolataimat, továbbá legalább olyan szinten elsajátítsam Balzac, Zola és Camus nyelvét, akárha francia szakos lettem volna a pesti bölcsészkaron. (Az igazat megvallva, a helyesírásom számos kívánni valót hagy maga után… nagyon hiányoznak az elmaradt egyetemi „stílgyak” és nyelvtanórák.)
Termékeny történész vagy, akinél minden mindennel szorosan összefügg. Min dolgozol most éppen, mi lesz a következő könyved témája?
Szerintem nemcsak rám érvényes a „minden mindennel összefügg” bölcselkedés! Mindannyiunk életútja talányos és véletlennek tetsző események sűrű szövedéke, vagyis némi íráskészséggel saját örömére szinte bárki összetákolhat egy kis személyes „magánmitológiát”. Végeredményben én sem tettem mást, amikor megkíséreltem a felvetéseidre „összeszedetten” válaszolgatni… Mert a „nagy kérdés” végül is az, hogy mit értünk meg a „titokból”, közelebbről abból, hogy mi mozgatja cselekedeteinket, mit és miért, milyen ösztönzéseknek, kényszereknek, kompenzációknak engedelmeskedve cselekszünk? De ezzel gondolom, minden önreflexióra hajlamos alkotó ember így van. Jut eszembe, első könyvem (Együtt vagy külön utakon) legelső recenzióját Diurnus (alias a Temesváron szocializálódott Bodor Pál) írta a Magyar Nemzet elhíresült, azonos című napi rovatában, majd pár héttel később, néhány változtatással az És [Élet és Irodalom] hasábjain is közzétette (Diurnus, 1984). Akkor még személyesen nem ismertük egymást, de aztán a köztünk lévő majdnem húszévnyi korkülönbség ellenére nagyon jó viszonyba kerültünk, rendszeresen ismertette korai, a „román jelenség” különféle aspektusait művelődéstörténeti összefüggésben elemző köteteimet. Az egyik írásának ezt a címet adta: Az alanyi történész (Élet és irodalom, 1997. okt. 17.). Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy miért éppen „alanyi”, hiszen úgy tudom, költőkre mondják/írják ezt… Mígnem, 2017 decemberének utolsó hetében egy másik mentorom, Diószegi István – akit tanítványai, köztük sokszor én is, minden évben Karácsony táján rendszeresen meglátogattak – azt találta mondani néhány történész barátomnak rólam – távollétemben – miszerint „írónak kellett volna lennie”. Őt sem vontam kérdőre, közben mindketten el is távoztak „egy másik, szebb világba”. Egy kérdés azóta is ott ágaskodik bennem: miért nem szólt időben? (1967 júliusában ő vett fel az egyetemre és hozzá írtam kisdoktori disszertációmat is. Lett volna tehát elég alkalma rá tehát!)
Hogy min dolgozom most?
Be szeretném fejezni, pontosabban ki kell egészítenem egy közel negyven éve elkészített fordításomat, amelynek szerzője a múlt század második fele román irodalmának egyik legnagyobb alakja: Marin Sorescu (1936–1996). Sorescu elsősorban költészete, másodsorban drámái révén vált híressé, egyike a legtöbbet idegen nyelvre fordított román íróknak. A Trei dinţi din faţă (Foghíjasok) első regénye a három közül, amelyet a Magvető Kiadó megbízásából 1980. január 2. és 1980. június 30. között ültettem át magyarra. Valamilyen, általam ismeretlen okból (belső vitáról szólt a fáma) Kardos György, a Magvető mindenható ura letett a magyar kiadásról, pedig maga Réz Pál (1930–2016) volt a kézirat lektora. Minden rosszban van valami jó, mert nemrég tudtam meg, hogy az általam ismert 1978-as változatot a Securitate annak idején eléggé megcsonkította, ám a teljes verzió az ezredforduló táján hiánytalanul előkerült az állambiztonság archívumából. Tehát úgyszólván filológusi kötelesség az eredeti kézirat magyar nyelven történő publikálása. Ráadásul Sorescu, akivel szintén igen jó személyes viszonyban voltam, zsigerből gyűlölte a diktatúra minden formáját, s a legrosszabb ceauşescui időkben is szolidáris volt erdélyi magyar írótársaival. (Az interjúban érintett egyik témához tartozik, hogy amikor 1982 körül drámát készült írni a román nemzeti panteon egyik legnagyobb alakjáról, Alexandru Ioan Cuzaról, nem a román történészekhez fordult kérdéseivel, hanem regénye magyar megszólaltatójához, aki azonos e sorok írójával. Sajnos azt hiszem, nem írta meg a drámát… talán nem volt már rá érkezése, viszonylag fiatalon hatvanévesen elhunyt.)
Ezen kívül különféle felkéréseknek igyekszem eleget tenni, február/márciusban egy konferenciakötetbe írtam például egy esszét Róth Ottóról (1884–1956), az 1918 november vége és 1919 február eleje között négy hónapig létező Bánsági Köztársaság hajdani főemberéről, továbbá júniusban egy másikat Émile Picot-ról (1844–1918), aki 1869 és 1872 között francia (al)konzul volt Temesváron. Mindkét írást Temesvár-monográfiáim kutatási anyagából, főként jegyzeteiből vágtam össze, persze az időközben előkerült új adatokat is „bedolgoztam”. Például azt a nemrég tudomásomra jutott fontos adalékot, miszerint Monsieur Picot személyében távoli szellemi elődömre nézhetek föl, mert nem csupán „mezei” diplomata volt, hanem a francia–román kapcsolatok történetéből doktorált a Sorbonne-on, továbbá 1875-től 1909-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig benne tisztelhetjük a párizsi INALCO első, román nyelvet és civilizációt oktató tanárát, utóbb, 1888-tól, a ma is működő neves felsőoktatási intézmény Román Tanszéke első professzorát, akinek például a balkáni románságról írt korai munkája ma is haszonnal forgatható (Picot 1875).
Ezen kívül, mivel az elmúlt évtizedekben idősebb mentoraimon (Belia György, Szabad György, Demény Lajos, Kecskeméti Károly, Ormos Mária, Szász Zoltán, Niederhauser Emil, Katus László, stb.) kívül jó néhány nemzedéktársam és barátom is egyengette önzetlenül a pályámat, köszönetemet úgy próbálom leróni, hogy egyfelől különféle emlékkötetekbe adok írást, másfelől „átmentem” szerkesztőbe, több előkészületben lévő kötetet is gondozok s „menedzselek” is egyidejűleg. Épp a napokban jelent meg például a valaha élt legfelkészültebb „temesvárológus”, Szekernyés János 80. születésnapjára készült Festschrift (Borsi-Kálmán 2021b), amelynek szintén én vagyok az egyik kezdeményezője, egyszersmind szerkesztője. Ezt a fajta tevékenységet már 2013-ban elkezdtem, nekem jutott eszembe, hogy emlék-kötetet kéne kiadni az 1956-ban Franciaországba emigrált Kecskeméti Károly (1933–2021) 80. születésnapjára. Én lettem a vállalkozás főszervezője s főszerkesztője is, először e-book formában sikerült tető alá hoznunk, de aztán 2019 novemberében hagyományos formában is megjelentettem (Borsi-Kálmán 2019).
S végül, de nem utolsó sorban a L’Harmattan Kiadó tervbe vette egy újabb esszékötetem megjelentetését. Ebbe azokat az elmúlt hét évben keletkezett írásaimat gyűjtöttem össze – a Róth-portré is ilyen – amelyek tárgya a magyar társadalomfejlődés és önszemlélet talán „legérzékenyebb”, minden esetre a legkönnyebben félremagyarázható témái közé tartozik. Nem kertelek: a „zsidókérdésről” van bennük szó… Egészen pontosan arról, hogy én, az Adalbert Coloman néven a szamosdobi (Doba) néptanács születési anyakönyvébe 1948 márciusában bejegyzett kisebbségi magyar tudatú individuum mit, milyen áttételeken keresztül s milyen módon értett meg belőle… Ezért lett ez a főcíme: Változatok az „aha-élményre”.
Mivel eredendően babonás (persze inkább fatalista) vagyok, csupán annyit árulnék el most belőle, hogy az egyik román nyelvű szinérváraljai szomszéd család, amelyekről korábban már esett szó, másképpen volt román, mint a másik három: Bukovinából, talán éppen Csernovitzból menekült ortodox zsidók voltak, akik otthon felváltva beszélték a jiddist és a szintén félig-meddig bukovinai eredetű Mihai Eminescu nyelvét. Leufel volt a nevük, a családfő lett 1945 után a vészkorszakot túlélt, maradék váraljai zsidóság rituális elöljárója, a metsző, akit mi sakternek hívtunk. Merthogy a református felekezetű Kálmán-Kandó família is a szinérváraljai zsidónegyedben lakott, alig párszáz méterre az 1904-ben épült, romjaiban is impozáns zsinagógától…
A „többit” – eszmélkedésem és történésszé válásom/érésem históriáját – bárki elolvashatja majd, akit érdekel, ha a kiadómnak sikerül a könyv megjelentetéséhez szükséges „piszkos anyagiakat” összekalapozni…
A szövegben hivatkozott irodalom jegyzéke:
Borsi-Kálmán Béla: Töredékes látlelet az erdélyi románság sérelmeinek társadalomtörténeti (lélektani) gyökereiről. Adalékok a nemzeti-nemzetiségi kérdés (magyar) megközelítéséhez. In Borsi-Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Fejezetek a magyar–román kapcsolatok történetéből. Budapest, Osiris Kiadó (Pro Minoritate Könyvek), 1999. 179–192.
Borsi Kálmán Béla (2019): Homályzónák. Felvilágosodás és liberalizmus/Zones d’ombre.Lumières et Liberalisme. Tanulmányok Kecskeméti Károly 80. születésnapjára/Mélanges offerts à Charles Kecskemeti pour son 80e anniversaire. Főszerk. Borsi-Kálmán Béla (a szerkesztői munkában reszt vettek: Dénes Iván Zoltán–Ferge Zsuzsa–Filep Tamás Gusztáv–Miskolczy Ambrus–Henri de Montety). Budapest, Kortárs Kiadó, 2019.
Borsi-Kálmán Béla: Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per” – története, 1919–1922. Budapest, Kortárs Kiadó, 2020.
Borsi-Kálmán Béla: Utóvédirodalom. Szabadság (Kolozsvár), 2021. július 21., 3. és július 22., 3.
Borsi-Kálmán Béla (2021b): Bánsági helyzetkép 1869-ből. A nemzetiségi kérdés Emile Picot, a temesvári francia alkonzul szemével. In A HELY TUDÓSA Emlékkönyv Szekernyés János nyolcvanadik születésnapjára. Szerk. Bodó Barna, Borsi-Kálmán Béla és Szabó Zsolt. Kolozsvár, Művelődés, 2021. 75–91.
Borsi-Kálmán, Béla: L’ethnogenèse d’un État-nation. Du rêve inachevé de renaissance byzantine à la création de la Grande Roumanie. Ford. Henri de Montety. Paris, Éditions des archives contemporaines, 2022. (Előkészületben.)
Csanádi Árpád: Labdarúgás I–II. köt. Budapest, Tankönyvkiadó, 1955.
Diurnus [Bodor Pál]: Szomorú tárgyilagosság, Élet és irodalom, XXVII. évf. 48. sz., 1984. nov. 30.
Elias, Norbert: A „civilisation”-fogalom szociogenezise Franciaországban. In Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Ford. Berényi Gábor. Budapest, Gondolat Kiadó, 1987. 141–161.
Halmos Károly: Polgár – polgárosodás – civilizáció – kultúra. A társadalomtörténet alapvető kategóriáiról a XIX–XX. századi lexikon- és szótárirodalom tükrében. In Halmos Károly: Költség és költészet. Eszmék gazdaság- és társadalomtörténete. Budapest, L’Harmattan–MTA BTK Irodalomtudományi Intézet, 2021. 15–52.
Interjú Borsi-Kálmán Bélával a Tilos Rádión.
Mályusz Elemér: A magyarországi polgárság a francia forradalom korában. In A Bécsi Magyar Történeti Intézet évkönyve. Első folyam – Jahrbuchdes Wiener Ungarischen historischen Institut. Erster Jahrgang. Károlyi Árpád közreműködésével szerk. Angyal Dávid igazgató. Budapest, 1931, 225–282.
Páskándi Géza: A kiválasztott és az alkalmas. In: Havas Judit–Lengyel Gabriella: Párbeszélgetés. Írók, költők a Károlyi-palotában. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum–Kortárs–Dinasztia, 2000.
Picot, Émile: Les Roumains de la Macédonie, Paris, 1875, [Ernest] Leroux (vö. Romania, tome 5 n 17, 1876 [ www.persee.fr/issue/roma_0035-8029_1876_num_5_17] (letöltve: 2021. 07. 28.)
A cikkben szereplő illusztrációkat, fényképeket Borsi-Kálmán Béla bocsátotta a rendelkezésünkre.
Megjelent az ujkor.hu portálon, 2021. október 30-án.
