Kísérletet írok, nem tanulmányt. Nem tudom, mennyire kimerítő a szabatos meghatározás: „az aha-élmény a megfejtés váratlan, intuíción alapuló gondolkodás felmerülése problémamegoldás során, vagy egy addig nem értett probléma hirtelen megértése.”
A fogalmat Karl Bühler német–osztrák–amerikai pszichológus, nyelvpszichológus vezette be. Aha-élmény megjelenhet a megfeszített gondolkodás közben, de olyan pillanatban is, amikor egész mással foglalkozunk. Gyakran a megoldás közelségének érzése előzi meg. Mindenesetre intuíció, a felismerés hirtelen felbukkanása csak olyan témákkal, képzetekkel kapcsolatban vezethet „megoldáshoz”, amelyek – ha tudat alatt is – intenzíven foglalkoztatnak. Az aha-élményt megelőző időszakban a feltételezések szerint vagy nem tudatos gondolkodási folyamatok zajlanak, vagy az előzetesen sikertelen megoldási ötletek, lényegtelen részletek elhalványulása.
Akinek volt része benne, emlékezetes, önfeledt gyönyört érez. Akár kis dolgokban is: a felfedezés örömét. Heuréka! Megvan! Azt, amit Csíkszentmihályi Mihály magyar-amerikai pszichológus tökéletes élményként flow-nak, azaz áramlatnak nevez. Mi is ennek a „flow-élménynek” a lényege? (Megjegyzés: ez a rövid, szerény ismertetés természetesen kompiláció, kéretik az idézőjelet odagondolni minden szakszerű részhez!)
Bizonyos jelenségek nagyobb eséllyel váltanak ki nem mindennapi élményeket, mint mások. A szerelmi élmények mellett ide sorolhatjuk a természeti tárgyakat, jelenségeket, akár általában véve egy tájat: mindazt, amit Kant a fenséges körébe utalt. Sok ember számára a nem mindennapiság elsősorban olyan körülményekre vonatkozik, amelyek az élet természetes menetével valamilyen szempontból összeegyeztethetetlenek, amilyenek a halál közeli helyzetek vagy a transzcendens, vallási helyek (szent és meditációs helyek, templomok), de kapcsolódhat művészeti tárgyakhoz, épületekhez (múzeumok), eseményekhez (zenei vagy színházi előadások) is.
Az ilyen „áramlat” bármilyen tevékenység közben létrejöhet. Az emberek nemre és életkorra, kulturális és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül hasonló módon élik át. Egyik leggyakrabban emlegetett fajtája a felfedezés élménye: az új megismerés által kiváltott izgalom. Gyakorlatilag ugyanaz, amit aha-élménynek nevezünk.
Az aha-élmény (és a flow-élmény) különlegessége abban rejlik, hogy általa az ember erősíti testi-lelki harmóniáját, kíváncsian fordul a környezetének meghatározott része felé, és sikeresen cselekszik. (Az emberi kíváncsiság legalább olyan nagy szerepet töltött be az evolúciónkban, mint az önjutalmazó rendszer, az aha-élmények. A kíváncsiság az emberi kogniciót, a megismerő rendszert hozza működésbe.) Az aha-élmények, amikor belénk hasít a jó érzés, hogy megoldottunk egy problémát, vagyis sikerélményünk van, egyszersmind önbizalmat adnak ahhoz, sőt késztetnek arra, hogy újabb és újabb feladatokba fogjunk.
Persze a kor előrehaladtával az embert ritkábban érik aha-élmények, a (rá)csodálkozás képessége megfakul. Aha-élményem támadt
Amikor az Új Hét élményportál beindításának ötlete belénk villant, ilyen aha-élményt éreztünk. És, bevalljuk, annak bizonyosságát is, hogy sikerülni fog. Persze hogyan is születhetett volna meg ez az ötlet, ha – különösen a lap, a bukaresti A Hét megjelenésének ötvenedik évfordulójához közeledve – a gondolat nem fészkelte volna be magát kiűzhetetlenül a fejünkbe, ha az Arcanum Digitális Tudománytár meg a régi A Hét – tulajdonunkban lévő teljes! – kollekcióját böngészve nem öntött volna el emlékek és élmények özöne, a hála, hogy ötven éve részese lehettünk ennek a nagy szellemi és lelki kalandnak? Hasonló élményeket kívánunk mindenkinek, aki az Új Hét és benne a régi Hét írásait olvassa! (Az arcanum latin főnév nem bárkát jelent, mint esetleg gondolnánk, hanem: csodagyógyszert, rejtélyt, titkot. Vagyis olyasmit, ami kíváncsiságot ébreszt. Legyünk kíváncsiak! Az újságírás különben is a kíváncsiság mestersége.)
Olvassák el az alábbi szemelvényeket a Transindex Plakátmagány című rovatának indító jegyzetéből, talán felfedezik, mi a köze a mondanivalómhoz, s hogy az mennyire köz-érdekű.
Kelemen Attila Ármin: BLINK
X számú dolog és X számú + Y számú dolog között a különbség értelemszerűen mennyiségi, minthogy X+Y több mint X. Egy magabiztos szerző, bizonyos Hegel szerint a több nem csak mennyiségileg több, hanem minőségileg is, mert ahol sok van, ott több fajta is van, például a kis erdőben kevesebb féle fa van, mint a nagy erdőben. Ellenben az esztétika által vizsgált területek számtalan példával szolgálnak arra, hogy a dolog olykor pont fordítva állhat: a kevesebb esztétikailag végtelenül több. (…)
Yves Klein monokróm festménye, 1962… (…) Klein egy egészen speciális, szintetikus kéket fejlesztett ki: a számtalan, a Côte d’Azurön megtapasztalt kék árnyalat nyomán határozta meg a színdesign egyik leghíresebb színét (forrás: Wikimedia Commons)
Malcolm Gladwell kanadai szerző, a menedzsment-irodalom nemzetközi sztárja. Egyik, nálunk kevésbé ismert kötete, a Blink arról szól, hogy a rövid, intuitívabb felismerések gyakran helyesebbek, mint azok, amelyek módszeresen kikövetkeztetett, hosszas elemzések eredményei. Gladwell megbillenti azt, amit jó tanulóként az iskolában farkasigazságnak vettünk, hogy a nagy tudás nagy levezetés is. Gladwell nem tanulás-ellenes. Ellenkezőleg, mindenkit arra buzdít, hogy olvasson sokat, lehetőség szerint könyvtárban. Példáit a hadtörténettől az antropológián át a reklámtörténetig számtalan területről válogatja össze. Nem a tudás megalapozása ellen foglal állást. Egyszerűen azt állítja, hogy nagyon speciális esetekben a releváns tudás szintetizálása és annak kifejezése két másodperces tevékenység! (…)
A blink az, amikor valami tömören fed fel lényegi összefüggést, mert úgy szintetizál, hogy rövidítést talál, más perspektívát ad a kézenfekvőhöz képest, máshogy mutatja meg a rendszert.
Mi a baj azzal, hogy a hazafias nevelés hivatalos tananyag lesz? Az ember hajlana arra, hogy alapos érvelést építsen fel a radikálisan átideologizált oktatás butító hatásáról. Hogy tudniillik pont a hazafias oktatás kötelezővé tétele hazaárulás. Persze el lehet képzelni, ebben a kérdésben milyen parttalan lenne egy felépített vita. A vita jó, de a vita nem minden. Ha annak idején a Firenzében hónapokra összegyűlt keleti és nyugati dogmatika-professzorok a szorgalmas érvelés mellett többet összpontosítottak volna a blinkek fejlesztésére, talán megvalósult volna az egyházak egyesülése. De a professzorok érveltek, és nem megvilágítottak.
Hogyan lehet egy ideológiát ideológia-kritikával leleplezni a Twitter korában? Csakis blinkekkel. A blinkek a szemléltetés gyémántjai. Kemények, tömörek, és úgy vannak megformálva, hogy aki érti, azt megvilágosítja. „Au fond de tout patriotisme il y a la guerre: voilà pourquoi je ne suis pas patriote.” („Minden hazafiság mélyén háború rejlik: én ezért nem vagyok hazafi.”) Ezt írja naplójában Jules Renard. És ez egy blink.
Elmondhatjuk, hogy az intézményesült hazafiság maga a totalitarianizmus, ami okos és elég szexi lehet egy egyetemi szemináriumon, de attól még nem blink. Vagy idézhetjük Oscar Wilde meglehetősen gonosz passzusait a hazafiságról (nem teszem); erősek, tömörek, provokatívak, van bennük némi igazság – de egyik sem blink, mert nem elég intuitív. A blink nem visszaigazol, hanem felszabadít a korrekt és mégis elnehezült tudás nyomasztó súlyától.
Mondok még példát. Mi jelent magyarnak lenni? Magyar az: ketten vannak a szobában – három véleményen. Aki mondta, kicsit meglepődött, hogy nem értek vele egyet – micsoda paradoxon, nem igaz? Amúgy hallottam ugyanezt két zsidó – három vélemény, vagy két polák – három vélemény kiszerelésben is. Ez nem blink, hanem butaság. Nem intuitív, nem mutat fel lényegi vonatkozást, legfeljebb az mondható el róla, hogy tömör.
A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni nem más, mint főként az „ilyen” szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel.
Ez a gondolat is blink. A csak kevesek által ismert, egykor ígéretesnek tűnő magyar nyelven író, de idegen lelkületű szerzőtől, Esterházy Pétertől való. Miért blink ez a gondolat? Mert a minekemtezordon ha nem is a konyhanyelv része, „ilyen” szavak rokonságban vannak más „ilyen” szavakkal, és minél nagyobb a rokonság, annál nagyobb a nemzet is. Esterházy nem azt mondja, hogy nyelvében él a nemzet, hanem azt, hogy az emlékezetes szóképeiben. De persze nem így mondja, hogy „az emlékezetes szóképekben”, mert akkor az nem lenne blink, hanem csak egy kókatag meghatározás. Ahogy formálja, ahogy benne van a tömör érv, úgy lett ez a gondolat igazi blink.
Egy blinkért nem kell könyvtárba menni. Sőt, a blink nem okvetlen valami emelkedett artefaktum. Egy blink lehet triviális is. A MUIEPSD nem blink, mert nem fed fel összefüggéseket, csak simán rövid. Viszont az, hogy „még a szar is le van szarva” (Gothár–Bereményi, Megáll az idő, 1982) egy korszak tömör egzisztenciálfilozófiája. Benne van a rendszer logikája. Blink!
Blink lehet egy rövid gesztus egy színpadon, lehet egy infografika, ami felvillant egy elementáris összefüggést. Blink lehet anyagból is. Michelangelo Dávidja is egy blink… Vasari ezt úgy fogalmazta meg, hogy aki ezt a szobrot látta, minden szobrot látott. (…)
Horváth Andor: „senki nem ártatlan”. Szilágyi Júlia: „mindig, de mindig értékválság van”. Egyed Péter: „Lepjenek meg!” Szilágyi N. Sándor: „ha a grammatikai forma nem is, a helyzet szerkezete univerzális”. A blink mindenekelőtt egy játék, de nem veszélytelen, legalábbis nem az abban a túlbeszélt, túlírt, túlokoskodott rendszerben, amit romániai magyar társadalomnak hívunk. Hogy lehetne megragadni egy blinkben azt, ami ebben a társadalomban történik? Mi lehet az a metsző igaz, ami nem a rendszer önértelmezési hagyománya felől mutat lényegi összefüggést?
Persze, folyamatosan próbáljuk megragadni, hogy mit kellene észrevenni, amikor a rendszer rendőre azt mondja, hogy nincs itt, kérem, semmi látnivaló. Azt látjuk, hogy nincs tervezés, vagy még keservesebb: ha van tervezés, az nem itthon történik. Azt is meg tudjuk ragadni, hogy a romániai magyarok pozitív jövőképe kommunikációs blöff. Az is elég tömör megállapítás, hogy politikusaink zöme már feladta. Arról is sokat beszélünk, hogy a legígéretesebb fiatalok egyre nagyobb lehetőséget látnak abban, ha inkább nem veszik fel a romániai magyar berendezkedés szabályait. Igen, ezekről szoktunk beszélgetni, bólogatunk, vagy éppen rázzuk a fejünket. Idáig eljutottunk, együtt, párhuzamosan. De ezek egyike sem blink. Pedig több blink megoldás is kell legyen. Van javaslatom. Mások elejtett mondataiból emelem ki. Az újságokban olvasom, a sorok között. Politikai nyilatkozatok címei szólnak erről. Értelmiségiek ennek a dolognak a generatív grammatikája szerint igazodnak új felelősségképükhöz. Ezzel tapasztjuk egymáshoz legtisztább aspirációnkat. Ez a romániai magyar társadalom utóbbi években legsikeresebb nemzetépítő projektje. Az unalom.
Az unalomnak szerkezete van, az unalom fertőz, az unalom nem az érdekes célok ellentéte, hanem ellenkezőleg, azokon tenyész. Az unalom nem okvetlenül az ingerek hiánya, hanem az ingerekről való lemondás. Nem csak az unalmas ember unatkozik, hacsak az unalom nem a társadalmi szerződés része. Az unalom nem passzív, vannak szakemberei, működtetői és fogyasztói. Ha egy speciális jogrendben a giccsgyártás lopásnak számítana, az unalom fenntartása gondatlanságból elkövetett emberölés lenne. A téma antológiái – több ilyen is van az interneten – két irányban foglalnak állást az unalommal kapcsolatban. Az egyik az unalom megvetése és az unalmasok megvetése. A másik irány szerint az unalom jó, mert az unalom vezet ahhoz a mélyponthoz, ahonnan jöhet a változás.
„– Egy unatkozó hadsereg már eleve elvesztette a háborút, Clipton. Engedje meg nekik, hogy szunyókáljanak, s meglátja, hogy egészségtelen szellem lesz úrrá rajtuk. De töltse ki fárasztó munkával napjuk minden percét, s biztosítva van a jókedv és a jó egészség.
– Dolgozzatok vidáman! – dörmögte álnokul Clipton. – Ez Yamashita tábornok jelszava is.
– Nem buta jelszó ez, Clipton. Habozás nélkül át kell vennünk az ellenség elveit, ha jók… Ha az embereimnek nem volna munkájuk, magam találnék ki számukra! De, szerencsére, itt a hidunk.” (Pierre Boulle: Híd a Kwai folyón)