– A hatvanas évek közepén Kolozsváron, a Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén megjelent egy marosvásárhelyi különítmény, közöttük egy tizenéves prózaíróval, aki olyan jó, különleges prózát olvasott fel, hogy az akkor induló, költőktől túltengő második Forrás-nemzedék legjelesebbjei egyből a keblükre ölelték. Ez az irodalmi belépő olyan látványosra sikerült, hogy rövidesen, szinte Király László Vadásztánc című verseskötetével egyidőben, 1967-ben megjelenik a vásárhelyi fiatalembernek, Vári Attilának A véges nap című novelláskötete is. A kötet előszavában Fodor Sándor azt írja, hogy „írásai nagy részével az olvasó mindmostanáig nem találkozott az irodalmi sajtóban”. Ha ez így igaz, akkor eléggé látványos volt az indulásod. Kérlek, pontosítsd indulásod legendáriumát.
– Kisgyermekként kezdtem írni, még nem is jártam iskolába, s a versírás sokáig elkísért. Néhai barátom, Szőcs Kálmán, abban az időben kalandregényeket írt, illusztrálta is őket, aztán az a néhány év korkülönbség, amit kisgyermekként észre sem vesz az ember, a kamaszkorban iszonyatosan megnő. Elmaradtunk egymástól Kálmánnal, s talán olyan tizenhét éves lehettem, amikor sejteni kezdtem, hogy az Utunkban és Igaz Szóban megjelent verseket talán ő írja, s amikor egyszer az utcán rákérdeztem, ő visszakérdezett: „És te még verselsz?” Azt válaszoltam, hogy szerepet cseréltünk. Ő verset ír, én pedig regényt. Gyanakodva nézett, aztán azt mondta, hogy vigyem el neki. Kézzel írtam természetesen, így aztán felolvasás lett belőle, s Kálmán azt mondta, hogy zseniális. Neki volt írógépe, igaz, hogy kereste a szavakhoz a megfelelő betűket, egyujjas „titkárnő” volt, de vállalta, hogy legépeli. Anyámat megpumpoltuk, azt mondta, hogy olyan jót írtam, hogy biztosan ki is adják, de le kell gépeltetni, s mi pofátlanul zsebre is vágtuk a „gépírónő” pénzét, amit Kálmán indítványára, még a hetekig tartó gépelés előtt, „folyamatba helyeztünk”. Háromszáz lej nagy pénz volt akkor. Száz korsó sör ára, de orosz vodkában sem megvetendő mennyiséget jelentett. Egy üveg Mászkovszkája pontosan 25 lej volt abban az időben. Amikor befejezte a gépelést, összesen annyit javított, hogy főhősöm életkorát átírta tizennyolcról húszra, mondván, hogy így hihetőbb. Írt egy levelet Gálfalvi Gyurinak, amiben közölte vele, hogy zsenit fedezett fel, s Gyuri azonnal adassa ki a könyvet. (Gyuri akkor éppen utolsó éves egyetemista volt.) Lelkemre kötötte, hogy vegyek egy üveg szürke mezei rumot, azzal állítsak be az Erzsébet úti padlásszobába, mert Gálfalvi úr (sic!), jónéven veszi majd. Hajnalban indultam Vásárhelyről, s korán érkeztem Kolozsvárra „Gálfalvi úrhoz”. Úgy vigyorgott a levél olvasása közben, hogy azt hittem, valami átverés lehet, mert én nyilván nem ismertem a levél tartalmát. Gyuri elkérte a kéziratot, azzal, hogy beleolvas, s szinte hihetetlen, de azt mondta, hogy nem is olyan hosszú, nem megy egyetemre, s délig végig is olvasta az egészet. Nagyokat röhögött, hogy nem merem tegezni, de aztán a rummal pertut ittunk. – Most elviszlek Lászlóffy Aladárhoz – mondta, s magyarázatként hozzátette, hogy Ali a fiatal írók faltörő kosa, szeret felfedezni új tehetségeket, s levitt a hegyi padlásszobából a Napsugár szerkesztőségébe. Azt hiszem, az volt „irodalmi” életem legszebb napja. Szüleim irodalomszerető emberek voltak, járatták az Utunkat, az Igaz Szót is, s akkor, ott a szerkesztőségben megismerkedhettem az addig általam csupán nyomtatott névként számon tartott Lászlóffyval, Kányádival, Fodor úrral, de éppen ott volt két külsős állandó meseírójuk, Méhes György és Bálint Tibor is. Gyuri odaadta Alinak Kálmán levelét, s azt mondta, hogy kicsit túloz Szőcs Kálmán, de tényleg jó dolgot írtam. Ali elkérte a kéziratot, másnapra el is olvasta, s azzal adta oda Fodor Sándornak, hogy ő is olvassa el, s ha tetszik, s nekem is megfelel, Fodor úr írjon hozzá előszót. Azon a másnapon, délelőtt, a Napsugárhoz már egyedül mentem, s Fodor asztala előtt egy furcsán, nyújtottan beszélő, állandóan szemüvege szárát rágcsáló ember ült, Bajor Andor, aki akkor az Irodalmi Kiadó szerkesztője volt. Aladár olyan dicshimnuszt zengett a kisregényemről, hogy Bajor rögtön elkérte az indigós másolatot, megkérdezte, hogy tényleg nem vagyok még tizennyolc éves sem, vagy csak Ali fiatalít, hogy szenzációsabb legyen a dolog, aztán elrakta a paksamétát és elment. Gyuri ötlete volt, hogy tavasszal meghívnak a Gaál Gábor Körbe, s ki is jelölt néhány részletet, amit ott majd felolvashatok. Persze nem az történt. Hat órakor kezdtük, s a kör megszavazta, hogy olvassam fel az egészet. Hosszú volt az az este. Valamikor hajnalban mentünk el, s akkor barátkoztam össze nemzedéktársaimmal. Elmentünk az egész éjjel működő Gambrinusba. Lehettünk talán húszan, a kemény mag. Nem sorolok neveket, ők voltak azok, akiket második Forrás-nemzedékként szoktak emlegetni. Bajor azt mondta Kányádinak, hogy késleltetni fogja a kiadást, mert még elkapatnának, fejembe szállna a dicsőség, s tényleg meg is tett mindent, hogy csak három év múlva jelenjen meg a könyvem. Volt a kiadás körüli eseményekben egy nagyon kedves jelenet. Nyáron a Tordai-hasadékban sátoroztunk, s én tornacipőben, rövidnadrágban átstoppoltam Kolozsvárra. A kiadónál a titkárnő beszólt Kacsó Sándornak, a kiadó igazgatójának, hogy valami Vári-kézirat dolgában keresik Bajort. Kacsó kijött, kezet fogott velem, s azt mondta: „Mondja meg az édesapjának, hogy jó a könyv, ki fogjuk adni.”
– Tetszik ismerni édesapámat? – kérdeztem.
– Öt nem, de a kéziratát már én is olvastam – mondta, aztán a félreértés tisztázása után nagyot kacagott, s egy éppen akkor érkező idős úrnak, úgy mutatott be:
– Ismerd meg, Edgár, a legfiatalabb szerzőnket.
Balogh Edgár csak éppen átadott valamit, aztán belém karolt, azt se kérdezte, hogy akarok-e indulni vagy hogy merre mennék, s a Főtérig elmondta, hogy milyen jó, hogy lesz prózaírója is a nemzedéknek a sok költő mellett. A lelkemre kötötte, hogy vigyázni kell, mert az irodalom „szolgálat”, aztán ott hagyott a Korunk szerkesztősége előtt. Azon a nyáron küldtem az első karcolatomat az Utunknak, s megdöbbenve láttam, hogy a „levélváltás” rovatban Huszár Sándor kicsinált. Ali elkérte a kéziratot, elolvastatta Kányádival is, aztán számon kérték Huszáron, aki azt mondta, hogy volt egy ugyanolyan című másik novellám is, s az tényleg csapnivaló volt. Kányádi évekig mindenkinek példaként emlegette azt a novellát, hogy úgy kell prózamondatot írni…
Egyébként Kányádi amolyan örökbefogadó apám lett. Valami miatt nem mentek az egyetemen a dolgaim, a dékán nem engedélyezte, hogy különbözeti vizsgákkal átmenjek Vásárhelyről, magyar irodalom szakra, s akkor Sándor minden követ megmozgatott értem, hogy sikerüljön. Ha jól emlékszem, egészen az akkori miniszterelnök-helyettesig, Fazekas Jánosig ment miattam. Sándor és Magdi. Nem is tudom, hogy melyikük szeretett jobban. Sándor, vagy Magdi, a felesége. Talán mégis Magdi, mert szigorú volt, számon tartotta, hogy ettem-e rendesen, mikor vannak vizsgáim, s amikor az őszi időszakban nyelvjárástanból bukfenceztem, beültetett a konyhájukba (akkor egyetlen szobájuk volt, s a kisfiúk, Sándorka talán hároméves lehetett), fejezetenként kérdezte ki az anyagot, s csak akkor kaptam kávét, akkor gyújthattam rá, ha ő átengedett az aktuális fejezetből. A bölcsészkarral szemben laktak, így mindennapos vendég voltam, úgy mentem hozzájuk, mint aki haza megy. Szinte ötven év telt el azóta, s ma is gyermeknek érzem magam, ha velük vagyok. Magdinak csodás humorérzéke van, s olyan jóízűen tud kacagni a vicceimen, ahogy talán csak Farkas Árpi felesége, Erzsébet tud. Nyaranta, ha tehetem, meglátogatom Sándort a Hargitán. Kötelező útvonalam ilyenkor Vásárhelyről Korond, Páll Lajos, hozzá pontosan ötvenéves barátság fűz, s ha Lajos éppen ráér, akkor viszem magammal, mert tudom, hogy ő is szereti Sándort. Egyébként azt hiszem, hogy Lajos Domokos Gézával is úgy találkozott utoljára, hogy én vittem Gézát Sepsiről Vásárhelyre Sütőhöz, s onnan hazafelé menet bementünk Korondra. Lajos is külön fejezet az életemben, havonta, néha hetente fölhívom Pestről is, s ha nincs otthon, akkor Edittel osztjuk a tavaszi fagyokat, vele, akiről sokan azt hiszik, hogy zárkózott, de akivel mindig nagyon jól megértettük egymást. Olyan művészfeleség, aki úgy tud háttérben maradni, mint az igazi nagyasszonyok. Néha-néha nem találom otthon Lajost, de nekem Edit is igazi barátom, s jó érzés náluk lenni. Lajos még börtönben volt, amikor már tudtam egyik versét, s amikor végre szabadult, s aztán már kiállítása is lehetett, beálltam mellé mindenesnek, s megszerveztem, hogy Vásárhely két legszebb tini-lánya üljön nyitástól zárásig felvigyázóként a teremben. Ez még tizenkilenc éves koromban történt. Szüleimtől megtanultam, hogy tiszteljem a tehetséget, ma is felnézek azokra, akik valamiben kiválóak, s ösztönösen menekültem mindig a dilettánsok elől. Kányádi, Páll Lajos. Nem csak személyiségek. Helyek is számomra, amelyek néha otthont nyújtottak. Volt néhány menedékem garabonciás koromban. Gaál Gábor lánya és özvegye Kolozsváron, Farkas Árpiék Sepsin, Bodor Paliék, Majtényiék Bukarestben. De Bodorról később. Ezeket a barátságokat kamaszfejjel gyűjtöttem be, s ha már a kamaszkorról beszélek, nem léphetek ki szótlanul abból az emlékhalmaz-korból nemzedékem talán legzseniálisabb emberének említése nélkül. Hodos Laci volt a beat költő, festő és kitűnő zenész, irigylésre méltóan sikeres nőcsábász, évekig lézengő ritter, akinek elég gyakran megelőlegeztem honoráriumát a még meg sem írt versre. Annyi dologban volt tehetséges, hogy nyilvánvalóan el kellett pocsékolja minden adottságát. Kamaszkori barátság az is. De ő jelenti mind a mai napig Vásárhelyt nekem. Emlékszem, Horváth Pista bácsi temetéséről jöttünk Magyarózdról – (istenem, róla is mennyi mesélni valóm lenne. Azt hiszem, a nemzedékemből csak én járogattam hozzá a Görögtemplom utcába, s elég sokszor nyaraltam nála Ózdon is) –, s azt mondtam a kocsiban, hogy kellene írjak valamit Pista bácsiról. Laci megelőzött, este már hozta a törzsasztalhoz, a vásárhelyi Maros vendéglőbe, természetesen nem ingyen, azt a verset, amit most el is mondanék, ha nem akarod bennehagyni, kivágod majd. „Domboldalon a falu, / legelészik, kérődzik, / fehérre meszelt temploma körül / kissé még elidőzik. / A hegytetőn temető, / Istennek szerény etetője, / kivégzés előtt a teremtő, / szemünket a kék éggel bekötötte.” Aztán a marosvécsi vár uráról kellene még beszélnem indulásom kapcsán, de egyik, Udvarhely környékén élő unokája, amikor neki éppen nem-tetsző, de valós dolgot írtam a mecénás-író nagyapáról, nyilvánosan lehazugozott, s politikai indulatoktól fűtötten felszólított, hogy „felmenői nevét” ne vegyem többé a számra. Így hát életem egyik legszebb fejezete kimarad. Pedig az illető „nagyapa” miatt szinte élő személy számomra Kuncz és Dsida, Tamási és Nyírő…
– „Berobbanásod” előtt az erdélyi irodalomba már fontos státusszal rendelkeztél. Kamaszfejjel te lettél a marosvásárhelyi Cementlapok főszerkesztője. Novelláidban egyértelműen fölsejlik: varázslatosak lehettek gyermek- és kamaszkori éveid. Életművedben bőven rá lehet találni akkori élményeid átlényegült lenyomataira, hisz az emberrel életének első tíz évében minden megtörténik (de az már irodalom…), mégis arra kérlek, mesélj az akkori „Novum Forum Sicolorumról”, a Magyar Autonóm Tartomány fővárosáról. Azért is kérlek erre, mert a te kalandvágyad, elvágyódásod mélyén tulajdonképpen a visszavágyódás érhető tetten, abba az elsüllyedt Atlantiszba, amelynek a neve nem mindig Marosvásárhely, hanem lehetne Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár vagy más erdélyi város, városka is.
– Vásárhelyen, a Maros gátja fölött volt a tutajkikötő. Ha összegyűlt annyi kötelék, hogy érdemes legyen leengedni őket, akkor megnyitották a tutajeresztő zsilipjét, de addig a cementlapokkal kirakott falon lévő hatalmas vaskarikákhoz odaerősítették őket. Hát ez a „Cementlapok”. Én még ismertem olyan öregeket, akik egészen Aradig, sőt, le a Tiszáig vitték a fát. Itt, a cementlapoknál nagyon mély volt a duzzasztás miatt a víz, kitűnően lehetett úszni, s mert egyik osztálytársunk úgy mutatkozott be, hogy ő az iskolai faliújság főszerkesztője, önként adta magát, hogy a hely miatt, ahol áprilistól szeptemberig megtalált, aki keresett, én legyek a Cementlapok főszerkesztője. Ebben a funkciómban megerősített a világ egyik legnagyobb hecc-májsztere, Szabó Vilmos nyugalmazott tanár, aki önmagát a Világegyetem rektoraként mutatta be, s aki folyamatosan másnapos volt, s kora reggel, amikor kifeküdt a lapokhoz, zsinegen, nyakára követ kötve, leeresztette egy kétliteres üvegben a gyógyító borát, s ott mondta képtelennél képtelenebb meséit az avatatlanoknak. Egyik barátommal készítettünk egy gipsz táblát, amit bronzszínűre pácoltunk, s aranyló sárga betűkkel ez állt rajta: „Itt nyugszik Szabó Vilmos nyugalmazott földrajz-történelem szakos tanár, reggel 8-tól du. 6-ig”. S akkor, istentől fölkent hatalma révén, hivatalosan is megerősített főszerkesztői funkciómban. De ez már a kamaszkorom vége.
Vásárhely: a gyermekkorom, s mint olyan, szent. Emlékszem, Vári nagyapám, aki amolyan háziúr-féle volt, s gyanítom, hogy a környék tisztességes uzsorása is, azt mondta Temesváron gyermekkoromban, hogy „abból is látszik, hogy nem Erdélyben vagyunk, hogy ennek a városnak, még igaz bolondja sincs”. Vásárhelynek viszont volt. A melltartóval felszerelt kecskéket legeltető Feri, aki az internacionálét énekelve meneteltette a jószágait, de talán e látvány humora, így elmondva, parány ahhoz képest, hogy abban a kisvárosban milyen anekdoták terjengtek. Emlékszem, egyik történelmi nevet viselő gróf, aki a harmincas években belépett a kommunista pártba, mert azok a kongresszusukon kijelentették, hogy a romániai nemzetiségeknek joguk van a szabadsághoz, egészen a külön állami létig, nos, ezt az urat is kitelepítették, s akkor elment régi „elvtársához”, a munkásból lett gyárigazgatóhoz, hogy eddig ő segítette, pénzelte a pártot, most adjanak neki munkát, mert el kell tartsa a családját. – Írjon a gróf elvtárs egy életrajzot, tudja, olyan káderes szája ízének valót – mondta a segíteni kész harcostárs. Hónapokig azon röhögött a város, amit Erdély kancellárjának utódja írt: „Őseim szegény jobbágyparasztok voltak, mígnem a tizenharmadik században kisebb latifundiumot nem kaptak Árpád-házi királyainktól, amely az Érchegységtől a Kelemen-havasokig, a Máramarosi hegyektől az Al-Dunáig terjedt.” Miért fontos elmesélnem ezt? Mert gyermekként felfogtam már, hogy paródiába illő világban élünk, s mert mindkét nagyapám válogatottan jó anekdota-mesélő volt, megtanultam, hogy csak olyasmit szabad embertársainknak elmesélni, aminek csattanója s mélyebb értelme is van. Kedves Pistám, nem akarlak untatni, de még egyet mindenképpen el kell mondanom. Későbbi törzsasztali társam, akivel rengeteg időt töltöttünk a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglőben, az ötvenes években a marosvásárhelyi orvosin tanított. Egyszer éppen a kuláktalanítás volt a főétel a menün, berendelte a Magyar Autonóm Tartomány mindenható helytartója, Bugyi elvtárs a pártházba. – Símó úr, úgy értesültünk, hogy az ön apjának volt hatvan hold földje. Igaz-e? – tette fel az életveszélyes kérdést. Amire doktor Símó Ferenc báró, Sajó menti földbirtokos felszisszent. – Rágalom. Kérem szeretettel aljas rágalom. Hatezer hektár, nem koszos hatvan hold! – Ezeket csupán azért mesélem, mert az az érzésem, hogy valami fájdalmasan elmúlt. Hogy micsoda? Abban a nyomorban még volt humoruk és merszük is az embereknek, s ezekben a gyermekkoromban terjengő anekdotákban benne van annak a világnak a kvintesszenciája.
Nagyapáim Doberdóról, a Santa Claráról meséltek, valós történelmet. S még Sáromberkén, az udvarosunktól, Károlytól, a félnótás öreglegénytől is tanultam. Tőle, aki a tűzifát vágta, ellátta a jószágokat, hordta nagymosáshoz a vizet. Arról a csodálatos világról mesélt nekem, ahová úgy lehet bejutni, ha az ember fehér-mákolajjal bekeni a szemét, a nyelvére is csöpögtet belőle, s akkor megláthatja a kincset őriző halott királyokat, akik odalent egy színarany barlangban várják, hogy visszatérjenek. Fehér-mákolaj? Kacorral megvágta a mákgubót, s a kicsorduló tejet nevezte így. Azt hiszem, azért kergették el a házunktól, mert Lina, a szolgálólány meglátta, hogy nekem is adott az álmot hozó kábítószerből.
Sáromberke? Szüleim, s mindkét testvérem, de még apai nagy- és dédszüleim is vásárhelyiek voltak, csak engem heccelhettek azzal, hogy „falusi”, s mert még nem voltam hároméves sem, amikor visszaköltöztünk a nyolc kilométerre levő városba, kevés emlékem van szülőfalumról. Anyám nagyon szép fiatalasszony volt, s a környék, Sárpatak, Gernyeszeg gimnazistái, egyetemistái dongtak körülötte. Volt egy foxim, dühös kis fenevad, s azt uszítottam rájuk. KAF édesapjával, a híres erdélyi rendezővel, Kovács Ferenccel, aki számomra haláláig Ferike maradt (anyám így szólította) sokszor nevettünk azon, hogy milyen dühvel zavartam el őket egy farsangi bál előtt. Gyönyörű emlékcserepek mellett két tragédiára emlékszem csupán. Láttam, hogy a gőzmozdony vezetője lelép a járó gép lépcsőjéről a zúzalékkő-halomra, hogy átvegye apámtól a forgalmi utasítást. Megcsúszott, s beeset a lépésben haladó mozdony kerekei alá. Rémálmaimban látom a comb-csonkjából sugárban fröcskölő vért. Hallom apám nem is emberhangú üvöltését… És még egy szörnyű emlék, de az már nem a vasúthoz kapcsolódik. Az állomásban laktunk természetesen, szolgálati lakásban. Én abban a szobában születtem, amelyben harminckilenc esztendővel korábban Szabédi László, s ez az állomás elég távol volt, fizikai és szellemi értelemben is, a falutól. Apám egyetlen gazdával volt baráti viszonyban. És ő volt a második tragédia szenvedő alanya. Törekvő, okos embernek tartotta apám, s mert mondtam már, hogy szüleimtől tanultam a tehetségek mindenek-fölötti megbecsülését, apám úgy mesélt róla, hogy tehetsége volt földhöz, állathoz. Én csak gyönyörű tyúkjaira emlékszem, s arra a szóra, hogy „orpington”. Ez annak a fajtának a neve, amelyiknek az óriás kakasa mindig megkergetett Vajda bácsi udvarán. Emlékszem, valamiért magával vitt hozzá apám, ez talán ’49-ben lehetett, s szegényt éppen akkor hozták le a padlásról. Felakasztotta magát, mert meghurcolták, ki akarták semmizni abból, amit tudásával, szorgalmával megteremtett. A napokban, Sáromberkéről beszélve, véletlenül tudtam meg, hogy KAF anyósának édesapja volt Vajda bácsi… Kicsi a világ. Mint mondtam, elég hamar visszaköltöztünk Vásárhelyre. Édesapám ’49-től ’79-ig a közel 250 kilométeres Székelykocsárd–Madéfalva közötti szélesnyomtávú vasút, s a Vásárhelyről Parajdig, illetve Szászlekencéig tartó két keskenyvágányú vonal forgalmi főnöke volt. Az iskoláimat nyilván itt is kezdtem. A hajdani, de akkor már államosított zsidóiskolába jártam, osztályunk falán az I.A., I.B osztálytól a nyolcadikosokig azoknak a gyermekeknek a neve volt egy hatalmas márványtáblára vésve, akiket meggyilkoltak Auschwitzban. A nagyszámú, magyar érzelmű vásárhelyi zsidóságból alig maradt néhány család. Az iskola környékén két zsinagóga is volt, egy neológ, s egy nagyon régi ortodox, amelyet „várostervezési okokból” lebontottak a hatvanas években, de mert azok, akik megúszták a deportálást, többnyire ezen a környéken laktak, gyermekeiket természetesen hajdani felekezeti iskolájukba járatták. Életre szóló barátságaim alakultak. Hét-nyolcévesen tudtam, hogy mi a purim, hanukára én is mentem velük, mint ahogy húsvétkor is együtt mentünk velük locsolni. Haláláig legjobb barátaim közé tartozott Spielman Jóska, a világcsavargó, akivel szinte minden külföldi utamon találkozhattam. Édesapjától, Laci bácsitól, sok mindent megtanultam a zsidóság szokásairól, s olyan mesékkel traktált, amit nem lehet elfelejteni: csodarabbik sétáltak ilyenkor a szobában, s pszeudo-tóra történetekkel fűszerezett mindent, ha körül akarta írni a kimondhatatlant. Annyit tanultam tőle, hogy nem igazán lenne szükségem mankóra, ha zsidótárgyú novellát írnék. Jóska ’67-ben kivándorolt Izraelbe, halálhíre kelt, s én Párizsban 1972 nyarán, amikor éppen nyakkendőt vásárolni indultam, mert François Erval, a Gallimard Könyvkiadó egyik vezetője meghívott ebédre, a Mouton-Duvernet metróállomásról kilépve, óriás havannával a szájában, megláttam őt. Ott állt előttem Spili. Kiderült, hogy a „hatnapos háború” után, a hősöket ünnepelni érkező európai gazdag zsidólányok közül az egyik kihalászta magának. Párizs legelőkelőbb részén laktak a Rue de la faisanderie-n egy antik bútorokkal gyönyörűen berendezett palotában, s Jóska egész nap lógathatta győztes lábait. „Lóg a lába, lóg a’, nincsen semmi dolga” – hecceltem párizsi heteim alatt. Aztán két évvel később, Portugáliában, a felfegyverzett katonákkal teli portói reptéren láttam viszont, ahová valamiért leszállították az Amszterdamba tartó gépünket. Apósa hadifelszerelés-gyárába küldték, hogy ne lássák Párizsban, s akkor, ’74 áprilisában éppen menekült a szocialista jellegű portugál forradalom elől. Néhány évvel később Frankfurtban, a sétálóutcában láthattam viszont, mi babakocsiban sétáltattuk kislányomat, s hogy teljesebb legyen e kép, aztán sokadik házassága Pestre hozta, s bármilyen hihetetlen, öt évig tartó bukaresti külszolgálatom idején, alig néhány-százméternyire laktunk egymástól. Naponta összejártunk, s kiküldetésem befejezése után néhány héttel telefonált fiatal moldovai csángó felesége, hogy Jóska meghalt. Édesapja, Laci bácsi, a magyaron kívül egyetlen nyelven sem beszélt, de a tartományi húsipar üzletkötője volt. Ingázott Vásárhely és Constanţa között, s amikor megkérdeztem, hogy mit csinál, hogy intézi nyelvtudás nélkül a dolgokat, azt mondta, hogy még Izlandon is biztosan találna egy magyar zsidót, s kacsintott hozzá. Néztem a fényképeit. Horthy bevonulásakor, a bécsi döntés után, mellén kokárda, kezében zászló, ünnepelte, hogy ismét magyar lehet. Azt hiszem, illendő lenne egyszer megírni az erdélyi magyar zsidóságnak ezt a tragédiáját. Ezek a dolgok szorosan hozzátartoznak gyermekkoromhoz, s eszmélésem későbbi szálai is abból nőttek ki, úgyhogy nem mehetek el mellettük szótlanul.
– Mint mondtad, Sáromberkén születtél, édesapád ott volt állomásfőnök, a vasút tehát nem véletlenül kap főszerepet jelentősebb műveidben, s ami úgy tette szülőföldeddé Afrikát, hogy sosem járt ott. Írásaidban kalandozva, áttételesen bár, de az ember rálel felmenőidre, a nagy mesélő nagyapákra, a legfurcsább élethelyzeteken felülemelkedő nagyanyákra, tántikra, szinte az egész hajdani Mittel-Europa legfurcsább szegleteit is elérő családi szálakra. Tényleg ilyen nagy és fontos volt a család, vagy csak a teremtő fantázia növelte hatalmasan lombossá?
– Apám örökkön örökké afrikai útjairól mesélt, s mert a híres Afrika-vadász, Teleki gróf gyűjteményét, a kastély kifosztása után, az érkező vonatoknál árulták a cigányok, láthattam elefántagyarat, zebrabőrt és kafferbivaly-fejet, természetes volt számomra, hogy én is afrikai vagyok.
Anyámék és apámék is öten voltak testvérek, de úgy tudom, hogy Vass nagyapámnak tizenhat élő testvére volt. Vári nagyanyámék, a Bortnyikok is lehettek legalább hatan. Próbáltam összeszámolni őket, anyai, apai nagybácsit, nagynénit, de úgy harmincnál megfeneklett a tudás. Nélkülük, a számlálhatatlanok nélkül is annyi volt gyermekkoromban a rokonunk, hogy az tiszta csoda. Délutáni römi-partijukhoz halálukig ragaszkodó vénkisasszony nagynénik. Különös hóbortjaiknak élő öreg nagybácsik. Mulatósak, vagyont elkártyázó „nagy selymák”, de elvhű bicsérdisták is akadtak, akik számára még a vegetáriánusság is szentségtörés volt. Vendéglősök, tisztviselők, menetrend szerint élő vasutasok és festékmaszatos művészek. Kis túlzással: rokonunk volt valaha a fél város.
Családom, apai ágon, részben ős-vásárhelyi, de anyai nagyszüleim is ott éltek, bár Vass nagyapám csak dédapám halála után ragadt végleg a városban. Az osztozkodás helyett a tucatnál is több testvér eladta a birtokot. Nagyapám szerint „akinek az Isten nevet adott, annak hivatalt is rendel hozzá”, úgyhogy banktisztviselő lett, ha jól tudom, Lécfalvi Bodor volt az igazgatója, Bodor Pál nagyapja. Vass nagyapám rátartian büszke volt nemesi előnevére, a sófalvi Vassok egyik katolizált ágából származott, de valamikor Mária Terézia alatt két prédikátumot is összevitézkedtek (a prédikátum: földadomány nélküli nemeslevél), s egész gyermekkoromban hallhattam, hogy lenézi a „polgár”, különben is református Vári nagyapámat. Csak úgy mellékesen az öreg Vass verselt, rengeteget olvasott, s emlékszem, kitelepített földbirtokos barátaival mikről beszélgettek a tornácon. Történelmi nevek viselői, cukorgyárban trógeroltak, állami gazdaságban dolgoztak kemény fizikai munkán, de soha nem hallottam tőlük acsarkodó mondatokat. Ők tudták, hogy semmi egyéb nem történik velük, mint majdnem az, ami 1789-ben a francia arisztokráciával, de azt is tudatosították bennem, hogy semmilyen államforma, de még ez a rendszer sem örök. Egyiküktől kaptam tízévesen Erik Maria Remarque regényét, a Nyugaton a helyzet változatlant, s beoltottak azzal a liberális történelemszemlélettel, amit azóta sem nőttem ki.
Tipikus kispolgári életet éltünk. A lányok, nővérem, Marianna, de lány unokatestvéreim is kötelezően tanultak mind zongorázni, hangszer minden családban volt, de balettre is kellett járjanak, lovagoltak, teniszeztek, s természetes volt az is, hogy német magánórákra jártak. Nekem vívnom és lovagolnom kellett volna, de beiratkoztam kézilabdára és az akkor országos hírű vásárhelyi evezősklubba. Szolgáló, mosónő olyan kötelező tartozéka volt az ötvenes évekbeli életünknek, mint az is, hogy Vári nagyapám nekünk, kamaszodó fiúknak a „Kis gentleman Kézikönyve” fejezeteit verte a fejünkbe. Cifra nyomorúság. Azt is kellett tudni, mert kikérdezte, hogy milyen formája lehet egy magánlevélnek, hol van a dátumozás egy hivatalos iraton… Hitt a spiritizmusban, s vénségére csipkeverés-szakkört vezetett férfi létére. Merev, szertartásos ebédeken kellett részt vegyünk nála, karácsonyeste kötelezően oda jött az angyal. Hetekkel korábban elkezdték dióbéllel tömni a pulykát, úgy tömték szegényt, mintha liba lenne, mert az öreg szerint a diótól „pezsgősebb” lett a húsa. Állandóan kikérdezett, s nem szerettem az ünnepeken kívül máskor sem náluk lenni, mert kötelező volt a délutáni alvás. Azért is tanultam meg még ötévesen olvasni. Az ágyhoz közel sorakoztak a könyvek, s én a Tolnai Világlexikon bordázatát silabizáltam. A-BAD, BAD-BÚR, BÚR-CÉL, úgy tudtam, mint egy verset, s ezért vettem meg, amolyan kegyeleti okból, a már szinte hasznavehetetlen tudástárat egy pesti antikváriumban.
Szüleim komoly társasági életet éltek. Kötelezően kivonult a család a tavaszi és őszi tárlatmegnyitókra. Apai és anyai ágon is rengeteg képzőművész volt és van a családban, helyiérdekűek, de közismertek is, sőt apai nagyanyám, Bortnyik Ilona révén, mondhatni világhírű is akad. De édesanyám baráti köréhez nagyon sok színészházaspár is tartozott. Rólam mindenki tudta, hogy verselek, s életem első honoráriumát is egy versemért kaptam. Agyonradírozott füzetlapra írtam azt a bizonyosat, s Ruha Pista, az akkor már világhírű hegedűművész, megajándékozott egy iszonyatosan drága, ma is közismert világmárka töltőtollal, azzal a felkiáltással, hogy „Rossz nyirettyűvel nem lehet baselni”. A szüleim, a szabályok betartása mellett, bohémok voltak, s ha Vass nagyapám társasága kapcsán a szemléletemet említettem, tőlük azt örököltem, amit már rég levetettem: ismerkedős, érdeklődő voltam valaha. Úgy éreztem, hogy nekem mindenkit ismernem kell. Aggkorú szabadkőműves ismerőseim éppen úgy voltak, mint nemzetféltő gondolkodók. A stószi remeteként emlegetett felvidéki Fábry Zoltántól a temesvári Franyó Zoltánig, Kós Károlytól Veress Péterig mindenki emlékeire kíváncsi voltam, s valahogy úgy alakultak a dolgaim, hogy mindegyre hihetetlen dolgokba akadtam. A Tibold Márton című regényt olvastam, talán tizenegy éves lehettem, s beleéltem magam a bánsági sváb világba, s akkor egyik nagynéném „barátja”, a hajdani Torontál vármegyei francia-telepes arisztokrata, a bánság francia enklávéjáról olyasmit mesélt, amit az ó-frank környezetből származó Moltertől nem tudhattam volna meg soha.
A városom furcsa történeteit Nyírő veje, Kócziány László mesélte. Ö is kiugrott pap volt, akárcsak Nyírő, az akadémiai fiók kutatója volt, s latinból fordított, de régi magyar irodalmat is tanított a pedagógiai főiskolán. A székelységről Bözödi Gyurka mesélt, ő is márciusi volt, akárcsak én, s amikor a hatvanas évek vége felé barátjává fogadott (pontosan harminchat évvel volt idősebb nálam), amolyan rítusunk lett, hogy harmadika, az én, és kilencedike, az ő születésnapja közötti hetet szépen végigittuk. Szinte nem volt olyan ismerősöm, akitől ne tanulhattam volna. És, hogy róla se feledkezzek meg, Sütőhöz életre szóló barátság fűzött. Kamaszkoromtól szabadon éltem, tizenhét évesen már színi-akadémista voltam, s talán túlzás nélkül mondhatom, hogy belevetettem magamat az éjszakai életbe. De nemcsak Vásárhely volt a terített asztalom. Édesanyám testvérbátyjai hárman három erdélyi városban éltek, s mert elsőosztályú szabadjegyem volt, úgy hét-nyolcéves koromtól egyedül utazhattam Csíkszeredába, Gyergyóba, Kolozsvárra, de távolabbi rokonokat fölkeresni Váradon, Nagybányán is megfordultam. Az írásaimban megjelenített város csak részben Vásárhely. Érdekes, hogy Gyergyóban és Kolozsváron is háborús romok voltak az udvaron. Valóságos kincsesbányák, s ami még többletet adott ezeknek a helyszíneknek, hogy bombázás és tűzvész ellenére be lehetett menni a pincéjükbe.
Nagyon kevés román élt akkor Marosvásárhelyen. A mi utcánk, csupa földszintes-kertes ház, a város egyik leghosszabb utcája volt, s ha valamelyik gyermek elkunyerálta a hajtányomat, az volt a kikötés, hogy „csak a románokig mehetsz”. Hálátlan dolog egy városra úgy emlékezni, hogy az valójában már nem azonos önmagával.
Egy rövid ideig Sepsiszentgyörgyön megtaláltam azt a hajdani hangulatot. A törzsasztalnál, rajtunk, fiatal írókon kívül, csupa valódi osztrák-magyar úriember ült. Nagy tudású, hivatásukban kiváló férfiak voltak, akikkel pontosan úgy lehetett elemezni egy színházi előadást, mint Bulgakovról, Camus-ről beszélni, pedig ők éppen nagyvizitről, műtétről tértek be a Sugásba. Évekig úgy utaztam Bukarestből Vásárhelyre és vissza, ha nem repültem, hogy egy korai vonattal indultam, leszálltam Sepsin, majd onnan a Sugás vendéglő zárása után folytattam tovább az utamat. Sokan hiszik rólam, hogy nosztalgiázok, s hogy írásaim „mesei realizmusa” valakik hatása. Csak úgy mellékesen mondom, a Pletyka negyven platán körül, amely eredetileg kisregény volt, de a cenzor által a „nem kívánt részek” kigyomlálása után már én kerekítettem le, hogy füle-farka legyen, nos, az akkor született, 1965-ben, amikor még senki sem hallott Erdélyben a dél-amerikaiakról. Talán apám kedvencei, Mikszáth, Krúdy és Márai nagyobb hatással voltak rám, mint a világirodalom. Azt hiszem, hogy lehettem már húszéves, amikor Márai Vendégjáték Bolzanóban című regénye miatt, amelyben Casanova a művész, én elkezdtem az impotens Casanovámat, amellyel tulajdonképpen az akkor virágzó besúgó-világról akartam elmondani, hogy a tehetség fogytán miként aljasul el a művész, s hogy Seingalt-lovagként hogy lesz az inkvizíció besúgója. Nem véletlenül éppen az az első mondata a kisregényemnek: „Bolzanóból indult…” Amikor pesti írótársaim felfedezték a nyolcvanas években Márait, én már az emigrációban írott könyveit is ismertem.
Talán egy dologról megfeledkeztem. Ötévesen kezdtem gyűjteni a bélyeget. Eleinte csak gyarmatbélyegeket, s valamikor negyedikes koromban egy öreg gyűjtőtől, aki nem vihette magával Izraelbe, ajándékba kaptam egy Zumstein németnyelvű és egy francia Yvert katalógust. Ma is ezek az irányadóak filatelista körökben. Akkor már festmény-sorokat is gyűjtöttem, aztán a magyar posta Népviselet sorozata miatt magyar pecsételetleneket, végül ráálltam a Trianon miatt felülbélyegzett bélyegekre is. De volt Lajta Bánság, Baranya Köztársaság is az albumokban, s egyszer fölfedeztem egy egész ív román repülős bélyeget Szászrégen visszatért magyar felülbélyegzéssel. Az volt ám az igazi egyetem. Goldmark Sába királynője című operája éppen úgy ismerősöm volt kiskamaszként, mint Német Kelet-Afrika, s Észak-Rhodézia közelebb állt hozzám, mint mondjuk Arad…
Aztán a gyűjtemény egy részét elvitte a korán megkezdett éjszakázás. Nem dobtam egyszerre piacra őket. Előbb megkívántattam. Emlékszem, egy német birodalmi Taku Fort gyarmati felülbélyegzett Bismarckért egy segesvári szász gyűjtő többször is átmotorozott Vásárhelyre. A Tuva Köztársaság teljes dombornyomású sorozatot annyiért tudtam eladni, hogy abból nyaraltunk az érettségim után két hétig öcsémmel a tengeren.
– Az érettségi után egy évig a marosvásárhelyi színművészeti hallgatója voltál, majd a kolozsvári bölcsészkar következett, de ezt sem fejezted be, mert kibírhatatlannak érezted. A Marad a láz? című interjúsorozatában Gálfalvi György viszont azt állítja, hogy azért hagytad ott az egyetemet, mert 1968-ban Sepsiszentgyörgyön megindult a Megyei Tükör, s ott voltak a fiúk, nemzedéktársaid, akik annak idején befogadtak abba a híres, Erzsébet úti, többször is házkutatott padlásszobába. Olyan fontos volt ez a nemzedéki együttlét?
– A színi után még volt a román szak is. De ez lényegtelen. Hogy fontos volt a nemzedéki együttlét? Még annál is fontosabb! De igazából Farkas Árpi, Csiki Laci hiányzott nekem. Furcsa barátság a kettőnké Árpáddal. Amolyan se veled, se nélküled. Néha megkérdem Erzsébettől, mielőtt Sepsire mennék, hogy „Most lényegében összevesztünk Árpival a múltkor?”
Már gyermekkoromban is az volt otthon a dorgálás lényege, hogy ha Jancsi beleugrik a kútba, akkor neked is bele kell? Szerettem a nemzedéktársaimat, de leginkább Farkast, Csikit, s Király Lacit, aki akkor Felsőbányán tanított. Farkas kovásznai magyartanár lett, Csiki a mezőségi Vicébe került tanítani. Féltem egyedül maradni Kolozsváron. Hogy mitől? Talán nem tűnik szerénytelenségnek, de az ifjú-zseniség bélyege elől is menekültem, s azért is, mert a Gaál Gábor Körben amolyan vezérkos lettem a többiek távozása után, s tisztába voltam azzal, hogy világnézetemmel, no meg azzal, hogy soha nem tettem lakatot a számra, előbb-utóbb bajba kerülök, s veszélybe sodorhatok másokat. (És az sem utolsó szempont, hogy mindig gyűlöltem a sleppet, ami kijárt minden vezérkosnak.) Emlékszem, hogy valamelyik bukaresti román irodalmi lap főszerkesztője azzal keresett meg Kolozsváron, hogy írjak valamiféle magyar–román szerelmi novellát, amit rögtön le is fordítanak, s megmutatta, hogy milyen hozsannázó írást rendeltek rólam fejlécként a „műhöz”. 1968-at írunk. Pesten készül az Új Gazdasági Mechanizmus névre keresztelt gazdasági nyitás. És a prágai tavasz, a párizsi diáklázadás éve ez, s én egyedül maradtam…
A lényeghez hozzátartozik, hogy akkor már a román írószövetség tagja voltam. 1966 januárjában felutaztam Bukarestbe, ahol nagy Henry Moore kiállítás volt, egy másik helyen pedig modern francia festők. A vonatjegyem árát, amit Kányádi adott kölcsön, néhány Ifjúmunkás-szerkesztővel elsöröztük, s a fizetésnél kiderült, hogy csak nekem van pénzem. Végső kétségbeesésemben, mert nem tudtam volna lógni a vonaton, addig kerestem a telefonkönyvben, amíg ismerősen csengő nevet nem találtam. Majtényi Erik volt az. Nem ismertem még, de felhívtam, mondtam, hogy tetszik tudni, nekem szoktak megjelenni novelláim az Utunkban. Erik szerencsére mindent olvasott. Mondtam, hogy nagy bajban vagyok. Azt mondta, üljek taxiba, s megmondta a címet, mire közöltem, hogy akkora a baj, hogy taxiba sem tudok ülni. Nevetett, azt mondta, hogy menjek nyugodtan, ő majd kifizeti. – Szervusz – mondta a taxinál. Én jó napot köszöntem, mire ő: – Ha egy magyar író letegezett egy másikat, az tegezze vissza. – Szervusz Erik, adj kölcsön kétszázat, mert Lazicsékkal elittuk az útiköltségemet. – Akkor te nem is ettél?! –Átvitt a törzshelyére, a Kisseleff vendéglőbe, megetetett, s aztán leültetett otthon az íróasztalához, megíratta velem a kiállításról a benyomásomat, egy cigarettásdobozból kivett kétszáz lejt, annyi járt az általa az Előre számára szerkesztett tárcákért, s mert megjött Szász János és Anemone Latzina, Jancsi német költőnő felesége, Erik kitöltetett velem egy belépési nyilatkozatot. Aláíratta a két tanúval, s ezzel az Irodalmi Alap tagja lettem, s a Szövetség tagjelöltje. – Ezután kérj szabadjegyet az alaptól – mondta. Tehát, amikor egyedül maradtam Kolozsváron, én voltam az írószövetség legfiatalabb tagja, s jól jött volna egyeseknek, ha bevihettek volna a pártos politikába „bezzegnek”. Tudtam, hogy ha elmegyek a fiúk után Sepsire, a csapatban nem én leszek a bezzeg, nem én leszek a kiemelt. Nem tudom, mi munkált erősebben bennem: a félelem-e, vagy a gőg? Azóta sem vállaltam, mert nem gusztusom szerint való, semmiféle vezérszerepet, még tiszteletbeli elnökséget sem.
– 1970 fontos epizód életedben. Bukarestben a Román Televízió frissen indult magyar szerkesztőségének lettél a munkatársa. Számomra a legemlékezetesebbek, ma is élénken élnek emlékezetemben, nagy öregjeinkről, Kós Károlyról, Kemény Jánosról, Molter Károlyról, Franyó Zoltánról és másokról forgatott filmjeid. Megvannak-e még azok a filmek? Mennyire határozták meg pályádat ezek a találkozások? Kérdem ezt azért is, mert nemcsak Erdély nagyjaival, hanem a magyar irodalom óriásaival is voltak emlékezetes találkozásaid. Tudom például, hogy Veress Péter válladra terítette a kabátját, hogy meg ne fázzál. Ennek ellenére eléggé kijutott neked az irodalmi didergésekből…
– 1970? Bodor Pali emlékezett arra, hogy Kolozsváron már volt egy 8 mm-es filmfelvevőm, s hogy szerettem volna filmes is lenni. Akkor már nős voltam. Feleségem az akkor éppen nagyon futtatott s nagyon tehetséges Illyés Kinga volt, s a sepsiszentgyörgyi színház szerette volna, ha ő is leköltözik Vásárhelyről. Én egy darabig (K)ingáztam, de arról, hogy otthagyjon nagy szerepeket, Ő hallani sem akart. Bodor azzal kecsegtetett, hogy elintézi, hogy Vásárhelyen legyen a székhelyem, s így valójában helyi tudósító voltam. Bodor mindent megengedett nekem, talán túlontúl sokat is, s amikor előálltam azzal az ötlettel, hogy a még élő Helikonosokat szólaltassuk meg, úgy örült az ötletnek, mint egy gyermek. Mondtam neki, hogy szerencsére még él a vécsi vár ura, s azok, akik szinte kisajátították a Találkozók érdemeit, most szembesülhetnek, mert ő lesz a másik beszélgetőtárs. (Az unokának tett ígéretem miatt nem írom le a vécsi úr nevét.) Bő listát készítettünk az öregúrral, de én akkor arra gondoltam, hogy a Helikonosokon kívül Franyó, Horváth Imre, Horváth István, Nagy István, Szemlér is be kellene kerüljön az archívumba, persze, a halál nagy rendező, s így torzó maradt az elképzelés. Említettem már, hogy különben is érdekeltek az öregek. Az egyszemélyes történelem. Gyermekkoromban csüngtem az öreg bélyeggyűjtőkön, akik szemükön órás-nagyítólencsével, kezükben a fogazatot ellenőrző sablonnal távoli szigetországokról, a búr háborúról, Bosznia okkupációjáról meséltek.
Azt hiszem, hogy szerencsecsillag alatt születtem. A Tükörnél Dali Sándor, a Tévénél Bodor Pál, aztán az Új Élet szerkesztőségében Sütő volt a főszerkesztőm. Három különböző temperamentum, de én mindenikkel baráti viszonyban voltam. De a legmélyebb barátság Bodorhoz fűz. Számtalanszor voltam fültanúja annak, hogy milyen dolgokban segített kapcsolatai révén embereknek. Útlevelet külföldi gyógykezeléshez, soron kívüli autó-kiutalást, erdélyi állást a Regátba helyezett orvosnak, tanárnak, s még hány száz dolgot tudnék sorolni! Most döbbenten figyelem, hogy azok, akik kihasználták Palit, most úgy nyilatkoznak róla, mintha ő maga lett volna a diktatúra.
Nem fejeztem be a harmadik egyetemet sem, így két évre vittek volna katonának. Lényegében katonaszökevény voltam, de mert Sepsin adtam némi obulusokat egy kiskatonának, aki a hadkiegészítő titkárságán dolgozott, s ő bedobta a fejlapomat egy páncélszekrény mögé, egy darabig nem kerestek. Igen ám, de évek múlva festettek a „komiszáriáton”, megtalálták a személyi lapom, ez pontosan egy csütörtök délutáni magyaradás alatt történt, én éppen képernyőn voltam, s a parancsnok, Farkasék lépcsőházi szomszédja felismert. Mozgósíttatta a televízió katonai őrségét, hogy tartóztassanak le, szökevény vagyok, de az aznapi őr-parancsnok felhívta Bodort, aki letelefonált a vezérlőbe, hogy menekítsenek ki a díszletraktár ajtaján a stúdióból, kocsit rendelt, levitetett Sepsire, s ott aztán a sorozóbizottságban ülő Sugás-beli törzsasztalunk orvosai minden betegségemet felismerve ráütötték a fejlapomra, hogy „katonai szolgálatra alkalmatlan”.
Ha televíziós élményeimről faggatnak, nekem ez volt a legnagyobb, meg az is, hogy lejárt személyazonosságival éltem évekig, mert ha kicseréltetem, rögtön kiderült volna, hogy nincs katonakönyvem. Ezért én voltam Bukarestben az egyetlen ember, aki a piros lámpánál nem ment át soha. Bodor Pali azt mondta, hogy ha a kémelhárításnak lenne esze, azzal szűrné ki az ügynököket, hogy lesné, kik azok, akik a nagy balkáni tülekedésben megvárják, amíg a gyalogosnak is zöldre vált a lámpa.
Hogy miért nem beszélek az ott leforgatott filmjeimről? Mert úgy tudom, hogy részben elvesztek, vagy szinte a felismerhetetlenségig fakította őket az idő. Ezek fordítós filmek voltak, közvetlenül pozitív képet kaptunk az előhívás után. Nincs negatív ennél az eljárásnál, amiről újabb másolat készülhetne, s úgy hallom, sokan daraboltak belőlük az évek alatt, mondhatnám, nem loptak, hanem idéztek, mert ugyebár a tévés szakmában is divat a „vendégszöveg”. Ha jól visszagondolok azokra a tévés évekre, még volt egy nagy élményem. Fischer Pista rovatvezető lett, s rám sózott valami baróti bányariportot. Bodornak akkoriban volt egy ötlete, hogy Bodor Ádámnak olyan formában adhatna munkát, hogy kísérőszövegeket irat vele. Elindultunk Ádámmal Barótra, de nem lehetett bemenni a bányatelepre. Hóolvadás után esős idők jártak, s amit filmezhettem volna, ha egyáltalán ki tudtunk volna szállni a kocsiból, az olyan groteszk, annyira abszurd látvány volt, amit kitalálni sem lehetne. A tengelyig érő szénporos sárban állt velünk az elakadt Volga, s egyszer csak feltűnt egy sarat fröcskölő behemót mozdony a semmiből. Úgy nézett ki, hogy belénk jön, de szerencsére a láthatatlan sín másfelé kanyarodott. Pista nem hitte el a sztorimat, jól letolt, haragudott, hogy cserbenhagytam, hogy milyen hazug érvvel akarok kibújni a musz-feladat alól. Aztán évekkel később, már itt, Pesten, egy társaságban nevetve mesélte, hogy milyen hantával akartam kibújni az ipari dokumentumfilm forgatása elől. Ott volt a vendégek között Bodor Ádám is, s a maga csendes módján megszólalt: – Hásze, apu, én is láttam, vagy tán én nem voltam ott?
Van még valami, amit el kell mondanom. Nemrég azt hallottam, hogy Bodor velem is elbánt, kirúgatott a tévétől. Ennek körülbelül akkora a valóságtartalma, mintha azt mesélném, hogy engem a római pápa keresztelt a vásárhelyi református kistemplomban. Hogy mi történt? Egy nap fölrendelt az elnök, Bodornak velem kellett jönnie. Akkor éppen a központi bizottság teljhatalmú titkára, becenevén Popescu Dumnezeu viselte más funkciói mellett ezt a rangot is. (A románul nem beszélők számára: dumnezeu azt jelenti, hogy jóisten.) Szúrósan nézett, valami papírt forgatott, aztán közölte, hogy látja, nem vagyok párttag, de KISZ-tag sem, nem fejeztem be az egyetemet sem, szóval nincs amit itt keressek, de kegyesen fölajánlotta, hogy iratkozzak be a Pártegyetemre, lépjek be a pártba, s akkor megoldódik a helyzetem. Nem kellett helyben döntenem. A liftben mondtam Bodornak, hogy akkor hát vége. Pali sajnálta, de nem is akart rábeszélni. Ismert, tudta, hogy hajthatatlan vagyok, s amíg tehette, külsősként ellátott munkával, ami azért jobb volt, mintha versből, novellából kellett volna, hogy éljek.
Aztán egy ideig Sütő tartotta értem a hátát. Az akkori Maros megyei első titkár közölte vele, irredenta vagyok, s olyan hazaárulókkal látnak egyre gyakrabban, mint Király Károly, s állandóan gyanús külföldiek keresnek meg. Az állás megszűnt, kiköltöztem Szovátára az írók villájába, s egy nap az egyik vendéglő teraszán, ahol Taub Jánossal beszélgettünk, megállt mellettünk Romulus Guga író barátom, a Vatra című román irodalmi havilap főszerkesztője, aki örömmel mutatta az egyik központi román lap aznapi számát, amelyben valaki egy egész oldalon keresztül ajnározott. Elmondtam, hogy mi a helyzet velem, s akkor ők ketten találták ki azt, hogy tűnjek el Vásárhelyről, s a megoldást is tálcán szállították.
– Közben Bukarestben lediplomázol a színművészeti egyetem filmrendezői szakán, ujjongásra azonban nincs sok okod, mert megszűnik a magyaradás, hazaköltözöl Vásárhelyre. A Gálfalvinak adott interjúból egyértelműen kiderül, hogy életed legválságosabb időszaka következett, az elmagányosodásnak elég keserű éveit éled. Nem tudom, emlékszel-e, én egyszer meglátogattalak a Székely Vértanúk terén lévő lakásodban, érezni lehetett ezt a hangulatot, tele volt a levegő valami őszi mélabúval. Aztán rémisztő hírek is jöttek, hogy Vári Attila meg akarta öngyilkolni magát. Mi történt a vásárhelyi állomáson?
– Mindaz, amit mesélek, olyannak tünteti föl az életemet, mintha sétagalopp lett volna. De egyáltalán nem az volt.
Nem sejthettem, hogy a nyolcvanas évék végén szétrobbanhat az úgynevezett szocialista világ.
A kiárusított zsidók, a pénzért az NSZK-nak eladott szászok után egyre sötétebbnek láttam a jövőnket. Ne felejtsd el, a szászság úgy vette körbe a Székelyföldet, mint egy placenta. Szinte nem is voltak szomszédos székely–román falvak. Egészen komoly forrásból hallottam, a bukaresti diplomataklubban egy svájci ENSZ-kiküldött kérdés formában tette fel, hogy hallottam-e, hogy a dél-afrikai fehér vezetéssel folytak titkos román tárgyalások bizonyos mennyiségű „fehér-ember” kvótáról. Abban az időben hozták létre a fekete többségű bantusztánokat, s számomra egészen hihetőnek tűnt akkor ez az információ, hogy az apartheid-kormány fehéreket akar telepíteni a gazdagabb országrészekbe, hogy javítson az arányokon. És kik lettek volna azok a fehérek?
Kinek mondhattam volna el akkortájt, hogy a Bukarestbe akkreditált nyugati diplomaták jó része éveket töltött Magyarországon, hogy többnyire jól beszéltek magyarul, s azzal sem ágáltam, hogy diplomatáknak megszerveztem, hogy éjjel nyitott csűrkapu várja őket erdélyi falvakban, a házban pedig azok vannak, akik más tájakról utaztak oda erre a találkozásra, hogy elmondhassák azt, ami velük, velünk történik. Erről egyelőre ennyit. A többit majd halálom után részletesebben.
A Taub–Guga szovátai találkozásnál hagytam abba…
Bukaresti egyetem. Ez volt Taub és Guga ötlete. János tanított a színművészetin, s tőle hallottam, hogy a filmrendezőin attól az évtől már nincs korhatár. Felvételiztem, felvettek, mint más egyetemekre is, és tényleg rejtőszínt kaptam, a diák-státust, s láthatatlanná váltam a vásárhelyi szeku előtt. Magyarul felvételiztem, Taub volt a tolmácsom. Diák lettem, nem magyar közösségben voltam.
Hogy éltem meg, túl a harmincon, hogy diák lettem újra?
Csak két apróság: egyik tanárom, hosszas köntörfalazás után ajánlást kért tőlem, hogy beléphessen az írószövetségbe, a másik pedig 1972-ben Párizsban kapott tőlem pénzt, hogy szerezzen egy kamerát, mert ott álltam a rengeteg filmmel, s nem volt amivel forgassak a világhírű fotós, Brassai műtermében. Természetesen az akkor ott diákoskodó úriembert a bukaresti egyetemen láttam csak viszont. Na, hát ilyen diák lettem, abszurd viszonyban a tanáraimmal.
A nyári felvételim előtti tavaszon jelent meg a Casanova román fordításban, sikerkönyv volt. Annyira az, hogy később Vitanidis, a tanszékvezető mesélte, hogy a felvételim előtt, a szakmai vizsgákon nem volt szinte olyan évfolyam, hogy valaki ne választott volna belőle monológot, ne dramatizált volna belőle részletet, filmetűdök készültek, színpadi vizsga-variációk. Azt mondta, hogy már az egész tanári kar szinte unta, hogy majdnem csak az az „ungur”…, de azért jó nagyokat tudtak röhögni azon, hogy a halak átveszik az elöntött városban a hatalmat, s első dolguk, hogy kivégezzék az összes halászt. Négy boldog évem volt. Kakukktojás voltam. Az egyetemen többségében vezető román értelmiségiek gyermekei, magasrangú állami és párt-tisztségviselők családtagjai voltak a kollégáim, s miattuk az egyetem érinthetetlen volt. Az államvizsga-munkám egy színes-szélesvásznú dokumentumfilm volt. Fogózz meg! Népi motívumok Kós Károly építőművészetében. Magyar szöveggel, Nemes Levente volt a narrátora. Szinkrontolmács fordította a bizottságnak, s azok ájuldoztak a kalotaszegi szobáktól, a viselettől, s mindentől, amit szándékosan dicsekvő stílusban forgattam le. A dékántól kaptam a legnagyobb kitüntetést. Elvitt borozni, azt mondta, hogy nem is hitte, hogy odafönn jóváhagyják, hogy magyarul államvizsgázzak, de büszke arra, hogy kiharcoltam, s azt sajnálja, hogy az ő fajtája nem tud úgy kiállni a jogaiért, ahogyan én tettem. Az egyetem első három évében szállodában laktam. Úszómedence, szauna, telefon, mindennap takarítás, s az ismerősök nem értették, hogy miből telik nekem erre. Most már elárulhatom, mert akkor is elévült volna, ha valaki bűncselekményt látna benne. És ismét, de nem utoljára Bodor Pál. Külsősként dolgoztatott, amíg még ő volt a főszerkesztő, s ezen az alapon, mint vidékinek, járt a szálloda. Csak arra kellett vigyázzak, hogy ne haladjam meg a havonta megengedett maximum napot. Ha jól emlékszem, tizennyolc napig kiutaztatásnak (delegaţie) számított, azon felül viszont már kihelyezésnek (detaşare), s akkor lakást kellett volna hogy biztosítson a cég, ami természetesen lehetetlen lett volna. Átlag egy hetet elszámolt a hónapból az akkor Bukarestben megjelenő A Hét, a többit a tévé, s így én kevesebbet kellett fizessek, mint egy ócska albérletért. A szállodában én voltam a kivételezett. Hétvégekre, de sokszor egész hetekre eltűntem, s ilyenkor a szoba az én nevemen futott, de a recepciósok nyugodtan szobáztattak vele. A faliszekrényre biztonsági zárat szereltek, engem mindig tiszta ágynemű és szoba várt, s mit érdekelt, hogy időközben párocskák tucatjainak volt szerelmi fészke? A fiatalabbak kedvéért mondom, hogy azokban az időkben a rendőrség ellenőrizte, hogy csak férj-feleség lakhasson együtt, s olyankor, ha jöttek razziázni, azt látták, hogy 711-es egyágyas szobába, egy férfi, s akkor minden rendben volt. Ezért aztán a vendéglő zárása után, bármikor telefonáltam éjszaka vagy hajnalban, a szobaszerviz azt hozott, amit csak kértem, s hálából általában hozzá sem írták a fogyasztást a számlámhoz. Hja, élni tudni kell! És nekem megvolt a kényszer-szülte tudásom hozzá, hogy éhen ne haljak. A nővérem, s részben szüleim pótolták azt, amire a honoráriumokból nem telt, mert nemcsak szállás kellett, de a ruhát és az ételt akkor sem adták ingyen. Nagyon sokáig nem volt saját lakásom, életemben az első olyan ajtó, amire kitehettem a névtáblámat, negyvenkét évesen, Vácon ért utol. Volt ugyan egyetemi diplomám, de éhezhettem volna nyugodtan, vagy tartathattam volna el magamat nyugdíjas apámmal, a tanári fizetésből élő nővéremmel, mert állást már nem találtam. Akkor döntöttem el, hogy végleg elmegyek Romániából. Zsebemben egy Nansen útlevéllel, amelyen négy világnyelven az állt, hogy „Hontalan személyek számára”, Vásárhelyen a vonatra vártam, hogy visszamenjek a fővárosba, pedig előtte Bukarestben egy diplomata figyelmeztetett, hogy ne hagyjam el a várost, mert olyan információi vannak, túl veszélyes a helyzetem a madridi utóértekezletre kijutott anyag miatt, aztán hetekkel később egy kórházban tértem magamhoz. Hírét keltették, hogy öngyilkos akartam lenni. Persze, örömömben, hogy végre a végleges útlevél a zsebemben, s Pesten ott a Kósa Ferenc filmrendező barátom által szerzett állás. Nem tudom, ki hitte el? Nos, e kérdésed miatt fölhívtam azt a hajdani jóakarómat. Őt, aki azt is felajánlotta korábban, egy vásárhelyi házkutatás és letartóztatás után, hogy diplomatakocsijával kicsempész az országból. Megkért, hogy még ne említsem a nevét, ne beszéljek az okokról, a körülményekről, amelyek miatt akkor szinte megtiltotta Bukarestben a hazautazásomat, mert egyrészt még diplomata, másrészt pedig olyanokat is érint, akiknek neve nem jó hangzású manapság, s nem lenne szerencsés, ha belekeverném az életrajzomba.
(Nem mellékes, hogy minden olyan személynek, akinek neve szerepel válaszaimban, megmutattam, hogy mit mondtam róla a kérdésekre adott válaszomban, s hogy amire emlékszem, az úgy volt-e. Mert életemben annyi valótlannak tűnő dolog esett meg velem, hogy ha mástól hallanám, azt hinném, hogy mindezt kitalálta. Teszem ezt nem utolsó sorban azért is, mert egy erdélyi költő, akivel életemben jó néhányszor beszéltem ugyan, de életkora miatt nem tartozhatott azok közé, akik jól ismerhettek, Pesten olyan híremet keltette, hogy az sem igaz, amit kérdezek, s olyan szépen befeketített, mint annak a rendje.)
Végleges távozásom előtt még volt két esemény. Fazekas János azt szerette volna, ha nem megyek el. Ő akkor ismét miniszterelnök-helyettes volt, s egy este a lakása környékén sétálva azt mondta, hogy napokon belül lesz állásom, lakásom, s hogy minden jóra fordul. Egy héttel később üzent, hogy kocsit küld, vár Félixfürdőn. Nem felejtem el az arcát, ahogy azt kérdezte a pártnyaraló udvarán: – Te mit követtél el? Hallani sem akarnak rólad az elvtársak. – Aztán már csak Pesten találkoztam vele néhányszor. Jól megrugdosták azok, akiken tényleg segített, s hozzánk, a családomhoz, talán csak azért a néhány megértő szóért jött fel, amit adni tudtam. De legutolsó bukaresti estém is emlékezetes maradt. Másnapra már megváltottam Budapestig a vonatjegyemet. Az Ambassador szállodában laktam, s feljött hozzám Németi Rudi, akkor még a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, a feleségével, Méhes Zsivel, s ők talán pontosabban el tudnák mondani, hogy milyen hangulatban távoztam Romániából. Egyetlen percig sem hittem, hogy Pesten majd jobb lesz nekem. Ők vigasztaltak. Zsi egyre nyugtatott: „Magyar író vagy, nem idegen országba mész”. Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.
– Mindenek ellenére azonban rendszeresen jelennek meg írásaid, könyveid. 1972-ben a Casanova – a zongora árverése és más történtek, 1976-ban a Középkori villamosjegy, ’78-ban a versesköteted, a Változatok ütő és védekező hangszerekre, 1980-ban pedig a Virágmadarak hajnalban lehullnak. Még itthon írod meg a Lassított lónézést, amely nem véletlenül lett egy antológia címadó darabja. Pusztultunk el a gyönyörűségtől. Most visszaemlékezve az akkori olvasás katartikus pillanataira, egy legendás szó ötlik fel bennem: a mágikus realizmus. Anélkül, hogy tudtuk volna, te már akkor mágikus realista voltál. Bár én inkább tündéri abszurdnak nevezném, de elég csak az őrülten keringő vicinálison megrendezett eszeveszett lakodalomra, a vörös és fekete hangyák metaforájára gondolni, máris előttünk van a város, amelynek a nevét is holt hangzóval kellett volna kezdeni. Túlzás, ha azt mondom, hogy megelőlegezte nekünk Macondót?
– Valahogy mindig a való világ fölött lebegtem. A realitáson túli dolgok úgy tapadtak rám, mint a bogáncs. Egyszer valahol meg is írtam, hogy soha nem a kéményseprők találják meg elhagyott padlásokon a festészet remekeit, hanem művészettörténészek. Pedig a kéményseprők összehasonlíthatatlanul többször járnak padlásra, mint a reneszánsz szakértői. És én még soha nem szedtem össze az utcán vakbélgyulladásos beteget, de van olyan orvos barátom, aki nem is egyet vitt be egyenesen a műtőbe az aszfaltról. Azt is mondhatnám, hogy a sors mindenkinek szakmája szerinti találatot biztosít. És tettem is azért, hogy begyűjthessem őket. Hihetetlenül groteszk dolgok történtek velem, mint amilyen hihetetlen volt az indulásom is.
Rengeteget utaztam és utazok. Bukarestben 270 ezer kilométert nyomtam bele a saját kocsimba négy év alatt, miközben szolgálati kocsival is legalább 100 ezret mentem. Érdekeltek a gagauzok, a Timoc völgyi vlachok, a dobrudzsai tatárok. De ugyanúgy izgatott a baszk, a normandiai, dél-tiroli és a breton kisebbség sorsa is. Állandó utazó vagyok, talán dromomániás. Évekig, hetente legalább kétszer, repülővel ingáztam Bukarest és Vásárhely között, a végén már néha pilótafülkében, ha nem kaptam jegyet, s olykor az éjszakai futárgéppel, mert úgy ismertek, mint a rosszpénzt. A repülés nem igazán teremt kalandot, elmesélni valót, de én huszonévesen Norvégiától Marokkóig, Moszkvától Párizsig végigbóklásztam a világ egy részét, s ha különös találkozásaimat mind elmesélném, tán egy vasketrecbe zárnának, mint egy középkori bolondot. Stockholmban a Magyar Királyság utolsó ügyvivője, a svéd király barátja kísérgetett, Lászlóffy Alival voltunk, s az emigrációban élő arisztokrata úrtól olyan képet kaptunk Svédországról, amit talán egy évtized alatt sem szerezhet meg egy egyszerű bevándorló. Azt az éjszakámat sem fogom elfelejteni, 1972 nyarán történt, amikor hajnalig beszélgettünk Ekecs Gézával és Szabados Józseffel. Nem ismerős egyik név sem, ugye? De ha azt mondom, hogy az egyik a Szabad Európa Rádió főszerkesztője, a másik nem Ekecs, hanem Cseke László, a tinédzser-partiból ismert rádiós volt? Nem akartak beszervezni, maradásra bírni. Hajnalban, amikor elváltunk, szomorúan mondták, hogy jó nekem, van, ahová hazamenjek. Ha ezt ’72-ben mondom neked, elhiszed? Nyilván nem is mesélhettem el. És ha azt meséltem volna, hogy Sartre filozófiai munkáinak szerkesztő-kiadója visz el a párizsi bohémvilágba? És hogy Brassai visz el Salvador Dali kiállítás-megnyitójára? Vagy azt, hogy 1974-ben Széll Kálmán unokájánál, Alice néninél, az észak-németországi Lemgóban találkoztam Horthy belbiztonság-politikai tanácsosával, s tőle hallottam arról, hogy közvetlenül a bécsi döntés után, októberben, Debrecenbe érkezett Gróza Péter, s ott találkozott gimnáziumi osztálytársával, Nagybaconi Nagy Vilmossal, az észak-erdélyi bevonulást levezénylő tábornokkal, s állítólag Erdély jövőjéről tárgyaltak? Elhitted volna ezt nekem a hetvenes évek elején? És elhittétek volna, hogy Svájcban 1973-ban egy emigráns szervezet útlevelet kínált, ha maradni akarnék? Mert a Magyar Királyság madridi nagykövetsége (sic!) magyar királyi útleveleket biztosított menekülteknek, amely minden olyan országba érvényes volt, amelyekkel a Franco-rezsimnek volt diplomáciai kapcsolata? Nem is meséltem, mert úgysem hitte volna senki, vagy ijedtében rögtön feljelent. Ezek a dolgok akkor pontosan olyan hihetetlenek lettek volna, mint azok, amik manapság esnek meg velem. Nem írhattam meg, transzponáltam, ahhoz viszont át kellett lépni a földhözragadt valóság határain.
– A Virágmadarak…-at, ígértedhez híven, tovább írtad. Volt egyszer egy város címmel jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál, immár Pesten. 1983-ban ugyanis áttelepültél. „…sok mindenről kiderül, hogy árulás, bosszú, hamis tanúzás, a becsület eltiprása vagy tehetetlen félelem. Ez volna a végső igazság a városról? Nem, hiszen igaz marad a regényben a káprázat is, a szépség és a szerelem is igaz. Mert nincs nagyobb, mint a pusztulással fenyegetett létezés fájdalmas gyönyöre: a makacs életösztön” – írja a könyv méltatója. Az árulások, bosszúk elől menekültél, vagy a káprázataidat, szerelmeidet, a szépséget vitted, mentetted át a túlsó partra, vagy egyszerűen csak a makacs életösztön működött, amikor az áttelepedés mellett döntöttél? És egyáltalán a túlsó partra érkeztél-e?
– Ha minden olyan napomat összeadom, amit végleges áttelepülésem előtt, turistaként, Magyarországon tölthettem, talán összejönne másfél hónap. Nem hittem ugyan, hogy még a villamoskalauz is Nagy Lászlót szaval majd két megálló között, de megdöbbentett a tájékozatlanság. Emlékszem, milyen félelemmel hallgattam, hogy az általam nagyra becsült pályatársaknak nem szabad megmondani, hogy előzőleg éppen egy másik nagynál voltam. Megdöbbentett a két részre szakadt értelmiségi tábor. Nem éreztem jól magam. Azt hiszem ’84-ben jelent meg a Kritikában Milyen vagy, Magyarország? című írásom, s az elég sokat elmesél abból, amit akkor éreztem. Ideiglenesnek tekintettem az ittlétemet, s amikor aztán ’89 decemberében (akkor még kaffogtak éjszakánként a gépfegyverek a városban) Bukarestben, a Petőfi-házban összefutottam Domokos Gézával, Szász Jánossal, Horváth Andorral – azt hiszem az RMDSZ alakulása volt éppen –, s Géza azt mondta, hogy most már nekem is itthon a helyem, azt feleltem, hogy „természetesen”, s napokkal később Vásárhelyen is ott voltam a Stúdió Színházban tartott első, talán országos értekezleten. Aztán nem lett belőle semmi, s ez nem pusztán az ö hibájuk. Vagy, egészen pontosan fogalmazva: nemcsak Domokos Gézán múlt. Hogy mi volt az oka? Emlékszem, a tévé és a Dinamo-stadion felől még a fegyverropogást hallgattuk a Dorobanţi szállodabeli szobámban. És kikkel? Boros Zoltán, Veronika, a felesége. Simonffy Kati és a férje, H. Szabó Gyula jöttek föl hozzám. Lelkesek voltak, Zoli arról mesélt, hogy milyen lesz a magyar tévéadás, s akkor rájöttem, hogy nem tehetem meg, hogy a kifosztottságot megélők, a nyomor bugyrait végigjárók helyett bármilyen beosztásba odaálljak. Hiteltelen lett volna véleményem szerint minden, amit mondok, teszek, hiszen nem éltem át, sőt, a bukaresti nyomorból nézve úgy tűnhetett, hogy bársonnyal bélelt páholyból néztem át fölöttük mindaddig. De volt egy másik oka is. Két előző, mondhatnám, kísérleti házasságomban semmi mást, csak gyermeket akartam, s Kata lányom éppen kétéves volt akkor, s amikor Szilveszter éjszaka visszajöttem Bukarestből, s itthon elmondtam, hogy vissza kellene menni Erdélybe, a feleségem csak annyit kérdezett: „Nélkülem és Kata nélkül?” Ebben a kérdésben benne volt a válasza is, hogy mehetek, de ők maradnak.
Évekkel később Géza azt mondta, hogy talán jobban is tettem, hogy nem jöttem haza. Barátom volt, néha talán több is, mint barát. Kezdő koromban nem atyáskodott ugyan, de a maga szelíd és mégis határozott modorában leintett, ha a társaságában túllőttem a célon. „Megint sarkítasz” – mondta ilyenkor. 2001 és 2006 vége között ismét Bukarestben éltem, s ha csak tehettem, kimozdítottam abból a látható magányból, amit Sepsin tapasztaltam körülötte. Már csak Anikó, Géza életének utolsó társa tudhatja azt, hogy neki is mit jelentett, hogy szinte minden előzetes nélkül felkaptam és vittem, hogy például Farkassal, Bogdánnal találkozzon, csak úgy, véletlenül Rétyen, fehér asztal mellett, Sütővel jó néhányszor Vásárhelyen, de rohantunk nem is egyszer a Könyvfesztiválra, s ha semmi más tervünk nem volta arra a néhány napra, akkor kimentünk Papolcra, Géza házába, beszélgetni.
Igazi bölcs volt. Velem ellentétben. Mert ö is féltette a magyarságot, de nem rettegett miatta, mint én. Haláláig megőriztük a barátságunkat. Ott volt Vásárhelyen a Kultúrpalotában a hatvanadik születésnapomon, ő is köszöntött, s őrzöm a hangját, barátságunk utolsó fizikai emlékét egy lemezen, s olykor, ha ebben a pesti Rodostóban barátra van szükségem, lejátszom magamnak, s hallgatom azt a szeretet, amely így, a síron túlról is áramlik felém. Ez lenne a nosztalgia? Ez lenne a visszavágyódás? Ki tudja?
– Könyveid megjelenési helyszíneit nézve egy furcsa dologra figyeltem fel. Áttelepedésed után egymásután jelennek meg a köteteid: Lassított lónézés, 1983, Magvető; Volt egyszer egy város, 1986, Szépirodalmi; Az elsodort babaház, 1987, Magvető; Holtak köve, 1987, Szépirodalmi). Snitt. Hirtelen az erdélyi könyvkiadók lesznek a Vári-könyvek mentorai, egészen a 2008-ban a Kortárs Kiadónál megjelent Lepkeszárnyig. Mondd, mi történt? Felkaptak, majd elejtettek? A honvágy működött, vagy egyszerűen abba a miliőbe tértél vissza hőseiddel, ahol tulajdonképpen minden megtörtént veled?
– Valami egészen más történt. Azt is mondhatnám, hogy komolyan vettem az összeférhetetlenséget. Amikor kineveztek a Magyar Televízióba, előbb az irodalmi osztály vezetőjének, később főszerkesztőnek, s végül elnöki főmunkatársnak, s tőlem függött, hogy a versösszeállításokba mi kerül be, kiről készítünk portrét, milyen könyvekről lesz szó a műsorokban, úgy gondoltam, hogy nem kellene jelen lennem a könyvpiacon. Hülyeség volt, annyit értem el vele, hogy kikoptattam magam az aktív irodalmi életből. Azt hiszem, senki sem vette észre, hogy én úgy érzem, ezzel erkölcsi magaslaton állok. De nem tudtam más lenni. Emlékszem, a Soros Alapítványnál milyen furcsán néztek rám, amikor ösztöndíjat kaptam tőlük, de mert abban az évben nekem ítélték az Artisjus nagydíját, bementem, hogy lemondanék a Sorosról egy rossz anyagi helyzetben lévő írótársam javára, mert én, ebben az évben, biztonságban leszek. Azt hiszem, elefántorrú eszkimónak vagy még furcsább élőlénynek néztek. De azért 1996-ban mégis volt egy könyvem. Kettős-kereszt, Mentor Könyvkiadó Marosvásárhely. Gálfalvi Zsolt és Gyuri nálam jártak, s megróttak azért, hogy nem írok. Benyúltam a fiókba és kiszedtem számolatlanul egy paksamétát. Elvitték, kiadták. Nekik akkor elmondtam az okokat, hogy miért érzem úgy, hogy erkölcstelen lenne, s ezért nem adok Pesten senkinek sem kéziratot. Aztán megjelent egy némaságra ítélt regényem, a Cselédfarsang 2001-ben a Palatinus Kiadónál Pesten, de akkor már nem voltam tévés. Státuszom szerint a Fidesz-kormány politikai tanácsosa voltam, de lényegében a Krónikást szerkesztettem, s a párizsi „magyar évadra” készítettem egy francia különszámot, amely az Anjouktól a kortársakig adott szemelvényt a magyar–francia kapcsolatokról. Én bányásztam elő (a nem- katonai szaksajtó számára mindenképpen, s így szinte elsőközlésnek számíthat) a francia Bercsényi huszárezred mai történetét.
Most már nem is adok magyarországi kiadóknak. Pillanatnyilag szerkesztés alatt áll a Mentornál egy furcsa novella-ciklusom. Súrlott grádics a címe, ezt igazából Bogdán Laci préselte ki belőlem, mert elszórtan jelent meg ezekből tíz-egynéhány (száz?), s Laci, valahányszor találkoztunk, mindig azt kérdezte, hogy mikor adom ki a Grádics-történeteket… És náluk van Nappali holdfény című regényem is, s ha ezzel elkészültek, küldöm a nyomdakész Részeg Mikulást.
A Székelyföldben viszonylag gyakran közlök, de jó vásárhelyi módra, ahogy Hajdu Viktor korában sem voltam libling az Igaz Szónál, köszönő viszonyban sem voltunk valójában, a Látó-korszakban is csak Gálfalvi Gyuri kért egyetlen egyszer írást, azt hiszem, ha jogutódja az előbbinek, akkor továbbra is spóroltam a jónapottal. Nos, hát érted, ugye? Nem voltam, s nem leszek vásárhelyi szerző.
– A Sztálinvárosi idill című könyvedről írt recenzióban olvasom: „…irodalmi kontextusa Hrabal, Bodor Ádám és Rejtő Jenő műveiben keresendő”. Mi tagadás, elég tág határok közé helyeznek el. Azt is írja továbbá a szerző, hogy „…irodalomtörténeti elhelyezését illetően a kritikának nehéz dolga lesz, hiszen nem könnyű eldönteni, hogy regényt olvasunk nagy novellák sorozatát, de mindenképpen érdemes figyelni, miként kanonizálodik Vári műve”. Némiképp ezzel egyet is értek, hisz regényeidet nem lehet Thomas Mann-i értelemben vett regényekként olvasni. Talán inkább Krúdy tájékán keresendő a párhuzam. Mi a véleményed erről és egyáltalán Vári Attila kanonizálódásáról?
– Elég sokszor hoztam Sütőt kezelésre, hajnalban elindultam Bukarestből, reggel fölvettem Vásárhelyen Évát és Andrist, s elhatalmasodó betegsége miatt hosszú megállásokkal, estefelé értünk Pestre, s ilyenkor végig beszéltük természetesen az utat. Egyik budapesti autókázásunk közben azt mondta, hogy most megfogott. Talán az egyik utolsó könyv, amit még végig tudott olvasni, a Sztálinvárosi idill volt, s egész úton idézgetett belőle. Azt mondta, rájött a csalafintaságomra, minden úgynevezett novellámban elhelyezem a csalétket az olvasómnak, s mert az úgy érzi, hogy ott és úgy nem lehet vége, addig keres, amíg egy másik címszó alatt megtalálja a megoldást. Nevettem, hogy ennyi tudatosságot tételez föl rólam, s mondtam, hogy egy repülőutamon hallottam, sok éve, régebbi bukaresti éveim során, hogy két vásárhelyi főelvtárs a capitoliumi farkas szobrának felállításáról beszélget. Az egyik azt mondja, hogy Vásárhely többet érdemel, mint azt, hogy egyszerű fehér mészkő talapzata legyen a szoptatónak, szebb lenne vörös márványból. Mire a másik hümmögött valamit, s azt mondta, hogy az többe kerül. Hosszas csend után az első félszegen megkérdezte, hogy a lebontott Sztálin-szobor anyagát nem lehetne-e vajon felhasználni. Akkor a repülőn elképzeltem, hogy milyen csodálatos lenne a Mussolini-féle felirat, az ALLA CITTA DI TARGU MURES ROMA MADRE, s az I. V. STALIN kicsiszolása után, ha valami folytán bizonyos fényviszonyok között áttűnne az eredeti, s azt olvashatná a könnyes szemű hazafi, hogy Marosvásárhelynek Róma Anyánk Joszif Visszarionovics Sztálin. Elég abszurd dolog lett volna, de hát az abszurd nem egy irodalmi irányzat, hanem Erdély történelmének utolsó évszázada. Andrisnak akkor elmeséltem a könyvem egy-két elemének szülő-ötletét. Emlékeztettem arra, hogy egyik novellájában az útkaparó hazavisz egy törött kilométerkövet, sírkőnek szánja, s vésni is kezdi, de csak annyi látszik rajta, hogy „Kovács Károly élt 4 kilométer”. És elmeséltem, hogy nem éppen erre gondoltam, de egy országúton láttam egy embert, aki olyan deszkakeretben, mint amiben a házaló üvegesek hordták a hátukra hevederrel erősítve a táblát, láttam egy követ cipelő embert. Nem sírkő volt, a tízparancsolat egyike volt rávésve románul: Ne paráználkodj. Bizonyára valami fogadalom lehetett részéről, de bennem megfogant az Isten báránya című novella. Azt kérdezte, hogy honnan a figurák. Nevetgéltünk, s eszembe jutott, hogy elmesélem a figura-gyűjteményem egyik ékkövét. Dédanyám házában, a régi vásárhelyiek által stalenberg palotaként emlegetett épület pincéjébe beköltöztettek egy selypítős utcalányt, akit beszédhibája, s a fizetni nem akaró kuncsaftoknak gyakran elmondott indulatszavai miatt Huddki Margitként ismert a város. Lecsukták, s a pincelakást kiutalták egy cipésznek, akit szinte minden éjjel fölzavartak. Egy cipősdoboz papundeklijére, amit az ajtóra akasztott, jól megnyálazott tintaceruzával fölírta: „kurva elköltözött, itt most suszter lakik, kérem nem zavarni”. De azt képzeld el, mondtam Andrisnak, milyen gyönyörű látvány lehetett, amikor bokáig érő csíkos hálóruhában, fején sipkával rikácsolta ugyanezt a szöveget, mielőtt leírta volna. Hát ilyenek a figuráim.
Igazából nem szerettem soha arról beszélni, amit megírtam. Azt viszont egyáltalán, ha elemezni próbáltak. Nem is olyan régen a nagyváradi egyetem bölcsészkarára hívtak egy rendhagyó szemináriumra. Hat hallgató és két oktató olvasta föl esszéjét ugyanarról a novellámról eléggé népes hallgatóság előtt. A Középkori villamosjegy volt az élveboncolás alanya, s nekem el kellett volna mondanom az esszékről a véleményemet. Soha olyan kínos órákat nem éltem át. Mereven ültem, megpróbáltam rezzenéstelen arccal úgy tenni, mint aki figyel, s közben a vérnyomásom, ami normális körülmények között pilóta-vérnyomás, felszökhetett, mert a fülemben, mint egy dobszóló, azt lüktette: is-te-nem-hogy-ke-rül-tem-i-de… Soha nem soroltam semmilyen irányzathoz magamat, lényegében örültem annak, hogy nemzedékemben nem hemzsegtek a prózaírók, így nem is hasonlítgattak. Ezért csak egyszer kerültem valamiféle skatulyába. Balogh Edgár mondta, talán 1967-ben, hogy írt egy tanulmányt az új erdélyi novelláról a Korunknak, s abban én leszek a neo-avantgard-abszurd, s legyek szíves, akkor holnapra hozzak neki egy ehhez való novellát. Jó, ugye?! Valamit adtam, szerintem teljesen mindegy volt, hogy mit viszek, mert már megvolt a skatulya.
Sokan nem akarták elhinni, de soha nem olvastam el Cs. Gyímesi Éva terjedelmes tanulmányát sem az Expressz ajánlott vérpad című novellámról. Nem vitt rá a lélek. Tudom, hogy közel húsz esztendőn keresztül ennek alapján tanította a kolozsvári egyetemen, azt hiszem, az aranymetszést, vagy valami ilyesmit.
Stílus? Irányzat? Formajáték? Egy fenét, kedves kritika. Én egyetlen dologra vagyok büszke. Sokak szerint, s ezt maga Kányádi sem tagadja, én többet dumálok egyfolytában, mint ő.
– Ha egy átlagolvasónak csak a versköteteid kerülnének a kezébe, mondjuk, csak a Változatok ütő és védekező hangszerekre című gyűjteményt olvassa el, akkor megtörténhet, hogy azontúl Vári Attilát mint alanyi költőt fogja emlegetni. Prózádat olvasva is lépten-nyomon tetten érhető a lírikus, mégis azt gondolom, hogy verseid nem csatolmányai a regényeknek, novelláknak. Mit jelent neked a versírás? Időnkénti felszusszanást, elfeledkezést, vagy a káprázatnak egy másik dimenzióját?
– Valamikor nagyon régen, még a pályám elején tették föl nekem szinte ezt a kérdést, s akkor, megkerülve a válaszadást, azt mondtam, hogy tessék elképzelni a következőt: 1848. március idusán kiáll Jókai Mór a Múzeum lépcsőjére, felolvassa A kőszívű ember fiait. Ezzel kezdődhetett volna forradalom? A vers, ha valóban jó vers, akkor a gondolat legtöményebb hordozója. Csenghet, bonghat, csilingelhet, ha nincs benne az a többlet, amiért okvetlenül meg kell jegyezni. Van, amit nem lehet elmondani prózában. Regényben, novellában csak hosszadalmasan, szinte kerülő úton lehet politizálni, a mondandóval. A vers viszont direkt. A nyolcvanas évek végén írtam azokat a verseket, amelyek díszkiadásban, Márton Árpi szép grafikáival jelentek meg. A rendszerváltást mint a messiást várták az emberek, közben százezrek tüntettek valami ködösen kéklő Erdélyt emlegetve, székelyhimnuszt énekelve, s én akkor Mikes szájába adtam a kételyeimet: „A Szent Igékből így lett indulat. / A templom: kocsma, s papja a csapos, / a hordó csapra verve, rajta szónokok, /a nép részeg, az isten másnapos”. Ezt nem írhattam meg novellában.
– Az 1989-es romániai események idején napokra beköltöztél az MTV-hez, mint jó ismerője a környezetnek, a te avatott szakkommentárod próbált rendet vágni a nagy zűrzavarban. Egy adott pillanatban azt mondtad: – Költözöm haza. De elég hamar átláthattál a szitán, Marosvásárhely márciusa után, azt hiszem, rájöttél, hogy az a város, ahová sóvárgásaid visszahúznak, végképp elsüllyedt, hogy nem lehet többé otthonod. Az utóbbi időben néhányszor együtt bolyongtunk a Keleti Pályaudvar–Lövölde tér–Nagykörút Bermuda-háromszögében. Sokszor szinte vártam, hogy újból Szőcs Kálmánnal szólalj meg: „Istenem telefonálj!” Hol vagy hát otthon? Nem a fizikai, hanem az irodalmi otthonlétre értem…
– Azt hiszem, hogy négy napig voltam éjjel-nappal a pesti stúdióban, aztán az első vérplazmát szállító katonai géppel, éjszaka leszálltunk Bukarestben. Egyenesen a tévéhez vitt egy páncélozott csapatszállító, régebbi kapcsolataim révén rögtön ráállhattunk az akkor még Intervíziónak nevezett láncra. Még egy másik külföld csoport tüsténkedett ott, a BBC volt az, s amiről azt hittem Pesten, hogy értem, azt itt már nem értettem egyáltalán. Csak egyetlen példa: tankok között jöttünk be az épületbe, de a porta környéke tele volt mezítlábas taxisokkal, magántulajdonú autókkal, akik szépen kerestek. Én is lefoglaltam egyet, előleget is adtam, s miközben az MTV visszajelzésére vártam, elkezdték lőni az épületet. Egy váll-lap nélküli egyenruhát viselő férfi lehasaltatott mindenkit, azt mondta, hogy feküdjünk a keverőpult alá, a lövedékek nem hatolhatnak át, de a falakról a hatalmas ütés miatt szakadhatnak le darabok, s mintegy nyugtatásunkra közölte, hogy ez csak húsz percet szokott tartani, de később biztosan lesz még egy támadás. Eltelt talán félóra, már csend volt, amikor beszólt egy karszalagos forradalmár. Azt mondta, hogy a portáról telefonáltak, a taxis kérdezi, hogy még sokat kell-e várjon a magyarra, mert ha igen, akkor lenne egy fuvarja, de visszajön. Te jóságos atyaúristen – gondoltam –, milyen csodálatos is a forradalom, ha tudni lehet, hogy hány percig lőnek, s a taxis nyugodtan várhat a feje fölött süvöltő golyók között. Tudtam, hogy kicsoda Iliescu, azt is, hogy ki fia-borja Petre Roman, s talán a másnapi kommentáromban azt mondtam, hogy szerintem csak a kutya változik, a lánc megmarad. Ezért aztán januárban elnöki megrovás várt Pesten.
Hajdani évfolyamtársam apja, Zaharia tábornok révén sikerült bejutnom a főhadiszállásra, így én készítettem, az összes külföldi csatornákat megelőzve, az első interjút a triumvirátussal, s ott voltam akkor is, amikor Horn Gyula, a Németh-kormány külügyminisztere, a külföldi vezetők közül elsőként tárgyalhatott velük. Protokollforgatást számunkra egyetlen percig engedélyeztek, aztán csak ők maradhattak a teremben, s amikor kifelé jött, megkérdeztem Horntól, hogy lesz valami eredmény? Nagyon tömör volt a válasza, azt hittem interjút ad, de még be sem kapcsolhattuk a kamerát, már vége is lett. – Lófasz – mondta rezignáltan, teljesen indulatmentesen, és elsietett. Tudtam, hogy neki lesz igaza. Nagyon-nagyon sokáig egyedül voltam Pesten ezzel a véleményemmel. Láttam, hogy a forradalom egyhetes évfordulóján (szép szózavar), a Piaţa Romana közepén, „un sobor de preoţi” troiţát szentel, s azt mondtam Simonffyéknak, hogy tudjátok, hogy mi következik most? A pópák forradalma. Azt hiszem, nem tévedtem sokat. Januárban pár napig itthon voltam, aztán hazamentem Vásárhelyre, vittük Bözödi Gyurka hamvait. Azokban a napokban volt az RMDSZ vásárhelyi első értekezlete, s azt mondtam az előcsarnokban, hogy össze kellene gyűjteni az adományokat, mindent 1 lejért adni, s a befolyó összegből építeni egy felekezetek fölötti, de egyházi tulajdonú egyetemet, mert az, amit Bukarestben tapasztaltam egy hét alatt, nem arról szól, hogy lesz ismét Bolyai Kolozsváron. Úgy néztek rám, mint egy gyilkosra. Aztán Pesten próbáltam szervezni dolgokat, de túl nagy volt a gőz. Azért egy dologra mégis büszke vagyok. Ha majd egyszer valaki megírja a nyárádszeredai kertészeti fakultás történetét, az alapító okiraton három nevet lát majd. Makovecz Imre építészét, Péterfy László szobrászművészét, és az én nevemet. Azért ez sem kutya. Ha egy darabig azt hittem, hogy be lehet illeszkedni ön-azonosságunk feladása nélkül, a tévében megkaptam a magamét. Egy nap, a szerkesztőségi irodám szép magas hófehér ajtajára, jó vastag fekete filctollal valaki fölírta: „Menj haza, az anyád szőrös talpú p…-jába, mocskos oláh”. Azért ez sem kutya!
De inkább értékeljem kérésedre a magányosságomat?
Amíg élt Bella István, akivel néhány háznyira laktunk, ugyanabban az utcában… Amíg élt Lázár Ervin, akinek utolsó erdélyi diadalmenetét én szerveztem, nem sokkal halála előtt, s ő sem lakott messze… Amíg élt Csiki Laci, aki az utcám folytatásában lakott… Folytassam?
Kikkel találkoznék? Hallgassam, hogy az irigység miatt hogy pocskondiázzák nekem Kányádit, abban a reményben, hogy én is úgy érzem, mint ők, hogy Sándor elszívja előlük a levegőt? Akkor inkább az, amit most csinálok. Ülök ebben a palóc faluban, néhány kilométerre Alsósztregovától, Madách falujától, kőhajításnyira Szklabonyától, Mikszáth szülőfalujától, s ha szép az idő, szinte idekacsint az udvaromba Kékkő vára, balassi Balassa Bálint valamikori lakhelye… Hogy mindezek már Szlovákiában vannak? Hát persze, én magam sem vagyok otthon.
– Térjünk vissza beszélgetésünk kezdetéhez, a jobb híján második Forrásnak nevezett nemzedékedhez. Szinte félévszázadnyi idő után hogyan látod a társaságot, hová helyeznéd el a skatulyákkal telerakott egyetemes magyar irodalom polcaira?
– Van az általad is idézett regényemben egy szintén általad is idézett abszurd jelenet. Két hálókocsi között egy étkezőkocsi, s e hármas végére akasztva egy hűtővagon. Utazik a násznép, mellékvágányokon tolatják őket ide-oda, üzemi vonalakra is kivezetik a forgalomból, s az állomásokon a piros sapkás forgalmisták nem a palacsintasütőjükkel, hanem pezsgődurrogtatással indítják el a szerelvényt. Az állandó irányváltástól már senki sem tudja, hogy hol is van a hálófülkéje, s ez bonyodalomra bonyodalmat szül. Ilyennek látom nemzedékemet. Látványosan másabbnak, mint azokat, akik előttünk jártak, de ha a velünk egyívású délvidékieket olvasom, úgy érzem, hogy még mindig tart az a vonatozó lakodalom. A költőinkről nem beszélnék külön-külön, mert úgy ontja magából az utánpótlást az erdélyi föld, hogy bizton állíthatom, több költő van, mint olvasó, s hogy kit mazsoláznak ki az utókor verskedvelői közülük, a mi nemzedékünkből? Azt hiszem, nem sokat. A próza, az más. Ott, mivel Szilágyi Pista nem az én nemzedékem, egyetlen névről tudom biztosan, hogy talán kénytelen lesz befogadni, köpve-nyelve magáénak mondani az úgynevezett „egyetemes magyar irodalom”. Az pedig Bodor Ádám. De mit is várnék egy olyan világtól, ahol a Nagy Könyv Wass Albert lehet…
– Fejezzük be valami vidámabb dologgal ezt az interjút. Sokat utaztál, bejártad a fél világot. Ömlenek belőled a találkozásaidról szóló sztorik, hisz te nagy, klasszikusainkhoz mérhető anekdotázó is vagy. Egy gyermek-, ifjúkori barátoddal mindenütt találkozol. Vegyük úgy, hogy ezek az eddig meg nem írt történetek lesznek Vári Attila elsüllyedt Atlantiszának az appendixei, amelyek majd az újra főszerkesztett Cementlapokban fognak feltámadni?
– A Cementlapok: folyópart. És mint tudjuk, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.
Unokanővéremnek, Barabás Éva festőművésznek megígértem, miután egy fél napot végigröhögtünk azon, hogy miből is merítjük mindketten a mesei, néha pedig groteszk látásmódunkat, azt a mások számára hihetetlen világot, hogy megírom családom néhány nevezetes figuráját. Azt a könyvet ajándéknak szánom, unokaöcsémnek, a háromszoros világbajnok vadászrepülő-pilótának, Vári Gyulának, aki olyan fiatal, s oly sok időt töltött az egekben, hogy nem ismerhette ezeket a földön járó őseit.
El tudsz képzelni egy családot, akik úgy reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak a korai cseresznyétől a késői szilváig, hogy a gyermekek a fán, a szülők a földön állva tépik a gyümölcsöt? Ez apám nagybátyjának bicsérdista családja volt. És az ő bátyja volt Lakmusz Lajos is, aki azért kapta ezt a nevet, s többnyire így ismerték bohém körökben, mert reggelenként megnézte, hogy lúgosat vagy savasat kakált, s úgy állította be a napját, hogy akkor az pálinkás vagy boros nap legyen, s aki elkártyázta a bútorgyárát, de nem elvesztette az ördög bibliáján, hanem nem figyelt oda, hogy ’29-ben begyűrűzött Vásárhelyre is a válság, s ő még mindig gondolkodás nélkül kezeskedett fűnek-fának, mert nem tudott felállni a kártyaasztaltól.
És az a nagynéni, aki Kuti Mártáék szomszédja volt, s egyszer odacsődítette a család férfinépességét, mert egy katonatisztféle olyan mocskos ajánlatokat tesz neki, hogy kimondhatatlan, s ezért, hogy vége legyen, rendre kell utasítani mindenképpen. Hogy aztán kiderüljön a Tolnai Világlapjából az ötvenes években friss hírként a szarajevói gyilkosságot olvasó néniről, hogy a postás könyörög neki, hogy vegye át a nyugdíját, mert ismét vissza kell hogy vigye különben. És akit unokaöcsémmel egy évben legalább húsz alkalommal locsoltunk meg. Piros ceruzával befestett tojást is vittünk magunkkal minden alkalommal, hogy lássa, már máshol is jártunk, s ő mindig egy-egy százast adott, mondván, hogy pénzen váltja meg a tojást, mert erre a húsvétra elfelejtett festeni.
Van, amit megírni, ontja a családom a groteszket, az abszurdot.
A napokban kért Farkas László, a Tekintet szerkesztője egy fényképet, s hozzá valami rövid, magyarázó írást egy amolyan emlékező rovathoz. Én fénykép helyett nagyapám, Vass János banktisztviselő névjegykártyát küldtem el fénymásolatban, amelyet Vári nagyanyám első világháború előtt megkezdett naplójának borítója alatt találtam. Közel fél gépelt oldalnyi a szöveg, amiből megtudtam végre, hogy miért gyűlölte egymást a két nagyapám. A névjegyen a dátum, 1914. május 15. Vári nagyanyám, ekkor még Bortnyik Ilona, tizenhét éves szűzleány, de Vass nagyapám már háromgyermekes családapa, s harmincöt. Egy hajnali találka a lényege, s az, hogy nem lehet úgy, ahogy „magácska akarja, mert az etiquette…”, szóval lesz, amit írni. S most, hogy emiatt az interjúd miatt a sorsomat kibeszéltem, nem is marad más, mint hogy most már a többi félnótásra is sort kerítsek. Ámen.
Forrás: Székelyföld
