(Írta: M. Lengyel László) Az amerikai nagykövetség Moszkvában jóval a krasznogorszki terrorcselekmények előtt figyelmeztette az orosz illetékeseket és a külföldi állampolgárokat is, hogy valamilyen nagyszabású terrorcselekmény készül. Igen ám, de az amerikaiak 2021 őszétől mást se mondtak, csak hogy Oroszország mindjárt megtámadja Ukrajnát. Február végére, mire valóban megkezdődött a háború, már kevesen hittek nekik.
Valahogy így történt ez most is. Az idő múlt, nem történt semmi, lezajlott az elnökválasztás, míg végül 139 halálos áldozatot követelt a koncertteremben végrehajtott vérengzés.
Hogy mi történt, azt mára viszonylag pontosan tudjuk, bár egy ideig volt némi zavar a számok körül, hányan haltak is meg, mennyi a sebesült és melyik milyen állapotban van, de mára letisztult a kép. Azt nem tudjuk, hogy miért történt mindez, mi volt a tettesek célja, kik állnak mögöttük, egyáltalán: mi értelme ennek az egésznek – már ha egyáltalán egy ilyen terrorcselekménynek lehet „értelme”.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Szovjetunióhoz képest már lényegesen kisebb arányú, de még mindig tíz százalék körüli az oroszországi iszlám népesség. Európa (Törökországot nem számoljuk ide) legnagyobb lélekszámú muszlim közössége él Oroszországban. A szovjet időkben a vallás kisebb hatású tényező volt a politikában, ma az orosz ortodox egyház tekintélyének növekedésével párhuzamosan az iszlám hatás is reneszánszát éli. A muszlim területeken a helyi politikai elit igenis használja ezt a tényezőt.
Nem evidens, de nem is teljesen meglepő, hogy az amerikai értesüléseknek volt alapjuk. Az államnak dolgozó szolgálatok nyilvánvalóan jól be vannak épülve bizonyos iszlám körökbe. Nem arra kell gondolni, hogy a moszkvai utcákon sűrűn előforduló muszlimok, a piacok árusai között különösen nagy számú „kaukázusiak” vagy közép-ázsiaiak a forrásaik. Sokkal inkább az afganisztáni tádzsik és üzbég népesség köréből, illetve a törökországi és azerbajdzsáni terepről is jöhetnek értesülések. Ez az orosz szervek által elfogott „gyanúsítottak” nemzeti hovatartozása alapján bizonyítható is.
Az „iszlám állam”, vagyis az a nemzetközi terrorszervezet, amelyik sietve és büszkén „magára vállalta” a moszkvai mészárlást, már bonyolultabb történet. Rendben van, kiszorultak az eredeti bázisvidékükről (Szíria, Irak), területet nem ellenőriznek, forrásaik megcsappantak, de hálózatként, szervezetként léteznek. Igen ám, de mi volt a céljuk egy ilyen, senki által elfogadni, főleg helyeselni nem tudott cselekménnyel? Az eredmény ugyanis nulla! A hatás viszont negatív. Persze a terrornak nincs más logikája, mint maga a terror.
Az orosz lakosságot eddig sem kellett különösebben győzködni, hogy ezek az Allah-hívők nem igazán a barátai. Viszont a mostani politikai helyzetben akkor lehet ezen a hangulaton túllépni, vagyis a hatalom számára hasznot generálni, ha legalább belülre meggyőzően eladható, hogy az igazi megbízók az ukránok. Mert akkor a „Fel, Ukrajnára!” és a „Nem tűrhetjük a neonáci kijevi rezsim packázásait” jelszavak új erőre kapnak.
Viszont éppen ebben az irányban nincsenek egyelőre komolyan vehető bizonyítékok. A tettesek közül állítólag kettőt megöltek, és nem tudható, hol van a többi. Tizenegy embert vettek őrizetbe, a letartóztatásukhoz szükséges bírósági eljárást hét, azután még egy ember ellen indították meg. Egyelőre olyan szinten fogalmazzák meg a vádakat, mint hogy ők adták el azt az autót, amelyet a tettesek használtak. Ők álltak kapcsolatban (természetesen digitális felületeken) azokkal, akik az utasításokat adhatták. Ígértek nekik pénzt, nem is keveset, de sem számlák, sem átutalások, sem kézzel fogható bankók nincsenek sehol.
A kremlinológiának az a sajátossága, hogy mivel a tények közül csak keveset, a miértek közül meg még ennyit sem tudunk egyértelműen, szinte minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető. Még az ukrán megbízás is, bár nincsen benne semmi logika. Éppen Ukrajnának nem volna ebből semmi haszna, hiszen azt nem mondta és nem is mondhatja, hogy lám, mi olyan erősek és ügyesek vagyunk, hogy még az ellenséges Oroszország szívében is végre tudunk hajta(t)ni ilyen cselekményeket. Ez nem a megbombáztuk Tokiót, Hamburgot, Drezdát (amúgy is kétes, de) mozgósító dicsősége. Cáfol is Kijev erősen.
Az iszlám szál meg még ennél is foszlékonyabb. Kik és milyen céllal, de legalább milyen reménnyel tesznek ilyet? Ez azért mégsem egy szeptember 11-e! Nem rengeti meg a világrendet, de még az orosz belső viszonyokat sem.
Lehetnek majd személyi számonkérések, lehetnek szervezeti átalakítások, lehetnek pénzügyi és személyi átcsoportosítások, de Moszkvának ez az egész csak addig érdekes, amíg, legalább az ország orosz és ortodox vallású lakossága számára azt tudja bizonygatni, hogy itt bizony az ukránok a gonoszok.
Valódi kérdés, hogy ezt éppen az amúgy könnyen szakadó iszlám szál rángatásával lehet-e a leghatékonyabban megtenni.
És akkor kérdés még az, hogy tarthatta-e a most minden moszkvai szándék szerint megrendelőnek kikiáltott Ukrajna – tíz napon át egy lakásban pihentetve őket – pórázon a merénylőket. Hogyan adta tudtukra, hogy várjanak még, majd hogyan adott jelt a végrehajtásra az orosz szolgálatok orra előtt? És főleg: miért és miért és miért? – Kívülről nézvést egyértelmű, hogy Moszkvának is érdeke volna hiteles válaszokat adni ezekre a kérdésekre. De kérdés az is, hogy tud-e, illetve akar-e.
