Hetven évvel ezelőtt tették közzé a XX. század egyik legnagyobb felfedezését, ami szó szerint az élettudományok egészét megváltoztatta a biológiától az orvostudományon keresztül az agrártudományokig: James Watson és Francis Crick felfedezte a DNS kettősspirál-szerkezetét. De vajon (csak) ők?
Pontosabban Rosalind Franklin fedezte fel, a két férfi azonban kitúrta őt, és még a Nobel-díjat is nélküle zsebelték be. Vagy lehet, hogy Watsonnal és Crickkel egyenrangú szerepet játszott a felfedezésben, esetleg a férfiak tényleg jobban megérdemelték az elismerést? Bárhogy is, a kutatónő története rendkívül méltatlan a genetikai forradalmat elindító tudományos mérföldkőhöz.
Alig egyoldalas cikk jelent meg a Nature folyóirat 1953. április 25-ei számában A nukleinsavak molekuláris szerkezete címmel, az évfolyam 737. oldalán. A cikk szerzői James Watson és Francis Crick, a Cambridge-i Egyetem kutatói, akik nem eresztették bő lére a világváltást, hiszen ebbe az egyoldalas tanulmányba belefért egy ábra az azóta közismertté vált, egymásba csavarodó kettős spirálról, ezenkívül az idézett összesen hat tanulmány felsorolása, illetve a köszönetnyilvánítás is.
Ez utóbbi bekezdés lesz számunkra most nagyon érdekes, mert többek között a következőt írták. „Ugyancsak stimulált minket az, hogy tudomásunk volt dr. M. H. F Wilkins, dr. R. E. Franklin és King’s College London-beli munkatársaik publikálatlan eredményei és elképzelései általános természetéről. (Maurice) Wilkins meg is kapta az őt megillető elismerést, hiszen Watson és Crick mellett ő is orvosi Nobel-díjat kapott a DNS szerkezetének megfejtéséért 1962-ben. De hova lett »dr. R. E. Franklin«”?
Természetesen Rosalind Franklinről van szó, aki a felfedezés publikálásakor és az utána következő évtizedekben teljesen kimaradt az elismerésből. Mára a közfelfogás mintha a visszájára fordult volna, hiszen az általános vélemény szerint Watson és Crick egyszerűen ellopta Franklin röntgendiffrakciós adatait, és azokra alapozták „saját” felfedezésüket. Egy népszerű vicc szerint: „Mit fedezett fel Watson és Crick 1953-ban? Hát Franklin adatait.” Ahogy lenni szokott, az igazság valahol a két szélsőség között van. De pontosan hol? A Machesteri és a Johns Hopkins Egyetem két kutatója az évfordulóra időzített, ugyancsak a Nature-ben megjelent tanulmányában igyekezett eredeti dokumentumok alapján rekonstruálni a több mint hét évtizeddel ezelőtti információáramlás útját, és ennek megfelelően objektív képet alkotni a szereplők felfedezésben vállalt szerepéről. A kép sokkal bonyolultabb annál, amit bármely oldal előítéletei diktálnának.
Az állítólagos tudományos lopás „füstölgő csövű fegyvere” az úgynevezett 51-es számú fotó, amely egy Franklin által készített röntgendiffrakciós felvétel volt a DNS kettős spiráljáról (a röntgendiffrakció a molekulák szerkezetmeghatározásához használt, röntgensugarakkal dolgozó képalkotó eljárás). A történet szerint Watsonnak csak akkor esett le, hogy a DNS láncai hélixszerűen egymásba csavarodnak, amikor Franklin engedélye nélkül megmutatták neki az 51-es fotót (amelyen a DNS létraszerű „fokai” látszanak, amint X alakban keresztezik egymást, lásd ábránkat). A fotó annyira ikonikussá vált, hogy még színdarabot is bemutattak „Photograph 51” címmel, Nicole Kidman főszereplésével a londoni West Enden, Franklin pedig a nők elleni tudományos diszkrimináció mártírjává lett a XXI. század elején. Nem is az a kérdés, hogy Watson látta-e a képet a felfedezés előtt, hanem hogy mennyit tudott előtte, mit szűrt le a képből, és Franklin is rájött-e a kép és más adatai alapján a DNS szerkezetére.
Ezekre a kérdésekre csak közvetett bizonyítékok alapján lehet válaszolni, hiszen a szereplők egyike sem képes már erre (vagy nem tekinthető beszámíthatónak). Crick és Wilkins egyaránt 2004-ben halt meg, Franklin pedig – tovább súlyosbítva személyes tragédiáját – már öt évvel a DNS szerkezetének publikálása után, 1958-ban elhunyt petefészekrákban, mindössze harminchétévesen. (A konklúzió szempontjából mellékszál, de már csak ezért sem kaphatott volna 1962-ben Nobel-díjat, amit egyébként sem lehet háromnál több felé osztani.) Watson még él, de öregkorára teljesen megbolondult: kényszeresen hajtogatja, hogy a feketék genetikailag alacsonyabb rendű intelligenciával rendelkeznek, ami miatt mára teljesen szalonképtelenné vált.
Visszatérve a hetven évvel ezelőtti történésekhez, a mostani Nature-cikk két szerzője, akik külön-külön megírták már Watson és Crick életrajzát, Franklin laborjegyzetei alapján rekonstruálták elképzelései alakulását. De ami még érdekesebb: megtalálták egy 1953-as publikálatlan hírcikk kéziratát is, amit Franklin közreműködésével a Time magazinba szántak, és ami más megvilágításba helyezi a kutatónő szerepét.
A mindezekből kirajzolódó kép szerint Franklin nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit bizonyít a röntgenfelvétele, így Watsonnal és Crickkel egyenrangú közreműködőnek kell tekintenünk.
Franklin jegyzeteiből az derül ki, hogy már 1951 novemberében eszébe jutott: a röntgenfelvételek a DNS helikális szerkezetét mutatják, bár nem pont olyan spirálra gondolt, amilyen a valóságban. Aztán egy fél évvel később, miután nem jutott előbbre a szerkezetmeghatározással, elvetette a hélixstruktúrát (olyannyira, hogy viccből még gyászjelentést is írt Wilkinsnek a DNS hélixszerkezetéről). Ebben tévedett, bár azok a felvételek, amelyek alapján erre a következtetésre jutott, valóban megtévesztők voltak. Crick később azt írta róluk, örül, hogy nem látta őket korábban, mert eltérítették volna őt is az igazságtól. Mindenesetre Franklin még 1953 elején is elvetette az ötletet, hogy a DNS spirálba rendeződik – pedig ekkor már ez kezdett lenni az elfogadott vélemény.
A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az 51-es fotó önmagában nem lehetett elég ahhoz, hogy Watson rájöjjön egy pillantás alatt a DNS kettősspirál-szerkezetére (ahogy azt A kettős spirál címűbestsellerré vált, de rengeteg füllentést tartalmazó könyvében állítja), hiszen Watson nem nagyon értett a röntgendiffrakcióhoz, de még ha értett is volna, egy képből senki sem képes meghatározni a molekulák pontos szerkezetét, hiszen számos struktúra ad ugyanolyan képet. A fotót Franklin nyolc hónappal azelőtt készítette, hogy megmutatták volna Watsonnak, de nem jutott vele előre. Viszont más eredményei esszenciális jelentőségűnek bizonyultak. A DNS szerkezetének számos részletét, például a molekula méretét is sikeresen meghatározta, és az ezeket az adatokat tartalmazó jelentés is Watson és Crick tudomására jutott. Ők ezeket az adatokat felhasználva találták meg végül a valós szerkezetet.
Watson és Crick egy későbbi cikkükben elismerték, hogy Franklin adatai nélkül „a szerkezet meghatározása nagyon valószínűtlen, ha nem lehetetlen lett volna”. Sőt azt is megjegyezték, hogy Franklin jelentésében felvetette a DNS kettősspirál-szerkezetét. Vagyis a két elismert felfedező próbált némileg igazságot szolgáltatni Franklinnek, és kimondatlanul is azt érzékeltették, hogy nagyon fontos szerepet játszott a felfedezésben. Franklin kollégái tisztában voltak a közreműködésével, és úgy tűnik, személyesen úgy érezte, hogy megkapta a neki járó elismerést. Ez magyarázhatja, hogy nyilvánosan soha nem reklamált amiatt (ahogy Wilkins sem), hogy a DNS szerkezetének felfedezőiként – akkor még – csak Watson és Crick vonult be a köztudatba.
Három héttel a DNS szerkezetének publikálása után Joan Bruce, az amerikai Time magazin londoni tudósítója felfigyelt az eredményre, és cikket írt róla. A cikkben a valóságnak megfelelően ábrázolta a cambridge-i csoportot (Watsont és Cricket), illetve a King’s College London kutatóit (Wilkinst és Franklint) mint két egymástól független, de rendszeresen kommunikáló laboratóriumot, amelyek közül előbbiek az elméletben, utóbbiak pedig a kísérletekben voltak erősek.
Sajnos azonban Bruce a tudományban nem volt erős, és bár az erőviszonyokat jól fogta meg, a cikk biológiai része olyan csapnivaló volt, hogy Franklin, elolvasva a kéziratot, azt válaszolta neki, ez úgy rossz, ahogy van, és teljesen át kell írni, mert hemzsegnek benne a butaságok. Sajnos ettől a Time-nak elment a kedve az egésztől, és ejtették a témát. Pedig talán ha a világ egyik vezető magazinja rögtön a felfedezés után helyre tette volna a dolgokat, akkor mindig is négy embert, köztük Franklint tiszteltünk volna a DNS szerkezetének felfedezőiként.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 18. számának (2023. május 5–11.) nyomtatott változata.
