„A sors keze eléri a magyar zsidóságot is. S minél később fog ez megtörténni, és minél erősebb lesz a zsidó törzs, annál keményebb lesz a csapás, amellyel kegyetlenül fogják illetni. Nincs menekvés.” A profetikus jóslatot Herzl Tivadar, a cionizmus budapesti születésű atyja írta 1903. március 10-én, egyik barátjának, Mezei Ernő parlamenti képviselőnek. Negyven esztendővel később a magyarországi zsidóság többsége, körülbelül hatszázezer ember elpusztult. A miértre idestova három évtizede keresi a választ Randolph L. Braham professzor, a New York-i City University tanára, az úgynevezett zsidókérdés egyik legfelkészültebb kutatója. Apró szobájában beszélgetünk vele, a magnetofont ki-be kell kapcsolni, mert diákok kopogtatnak, hogy aláírhassák a leckekönyvet. Éppen egy fekete bőrű egyetemista lép be, jó volna megkérdezni tőle, miért foglalkoztatja a kis közép-európai országok vészterhes történelme, az idegen beszéd hallatára azonban riadtan húzódik vissza.
– Ön, professzor úr, vajon miért foglalkozik a miértekkel?
– Nem titok, erdélyi vagyok, 1922-ben születtem Bukarestben, egyéves voltam, amikor a szüleim visszaköltöztek Désre. 1943. október 4-én vittek el munkaszolgálatra, sok mindent csináltam végig. A családtagjaimat deportálták. A szüleim, nagyapám, nagyanyám, aztán a nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek – mind meghaltak. A testvérem meg én maradtunk életben. Aztán, 1953-ban itt, New Yorkban létrejött a jeruzsálemi Héber-egyetem fiók-kutatóhelye; a negyvenes évekkel, hatmillió zsidó tragikus sorsával, az európai vészkorszakkal kezdtem foglalkozni. Később specializálódtam a magyarországi eseményekre. Angol nyelvű monográfiámról, amely 1981-ben jelent meg, A népirtás politikája címmel, otthon Ránki György professzor írt terjedelmes cikket, készülvén a beszélgetésre, följegyeztem magamnak: az Élet és Irodalom 1982. június 18-i számában látott napvilágot, Magyar holocaust címmel. Hamarosan, talán július elején megjelenik legújabb vállalkozásom, az egész magyarországi vészkorszak bibliográfiája. Minden, amit írtak erről, bármilyen nyelven, bárhol a világon, föllelhető benne: csaknem háromezer tétel. Egyébként az az elvem, hogy: nem mártírológiát kell írni – száraz tények alapján illő rekonstruálni a történteket. A 44-es eseményeket, az előzményeket, a következményeket megpróbáltam úgy nézni, mint egy sebész, aki kénytelen a saját feleségét vagy anyját megoperálni.
Részleges megoldás
– Egyik tanulmányában olvastuk: „A történelmi Magyarország legnagyobb kisebbségeinek, a románoknak, a szlovákoknak és a horvátoknak az utódállamokba való beolvadása folytán hirtelen a zsidók váltak a legsebezhetőbb kisebbséggé. A trianoni békeszerződés után Magyarország lényegében magyarlakta ország lett, következésképpen a magyar zsidók, mint a magyar gondolat statisztikai hordozói, elvesztették jelentőségüket.” Ezzel azt akarja mondani, hogy a zsidók helyzete, szerepe más volt az első világháború előtt, mint utána?
– Olyannyira más, hogy amikor Magyarország történelmi területének kétharmadát, a magyar népesség egyharmadát és teljes népességének háromötödét elvesztette, a szélsőséges szervezetekbe tömörült ellenforradalmárok két rögeszmének szentelték magukat: a revizionizmusnak és a zsidókérdésnek. Az ország csonkulásért a zsidókat tették meg bűnbakká. Ilyen légkörben korántsem meglepetés, hogy az első világháború utáni Európában Magyarország a legelső állam, amely zsidóellenes törvényeket hozott. A numerus clausus hat százalékra korlátozta a zsidók felvételét a magasabbrendű oktatási intézményekbe; ez az az elv, amelyet később Gömbös Gyula miniszterelnök így fogalmazott meg: „a zsidóknak nem szabad megengedni, hogy bármely területen népességi arányszámukon túlmenően érvényesüljenek”.
– Csakhogy a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején a zsidók helyzete ismét megváltozott. Az első, illetve a második bécsi döntés révén gyarapodott az ország területe, jelentős nemzetiségi tömegek kerültek vissza. És velük együtt zsidók is, százezerszámra, akik túlnyomórészt a magyar nyelvet beszélték és a két világháború között a kisebbségi magyar kultúra támogatói voltak — Erdélyben, a Felvidéken és a bácskai részeken is.
– Horthy Miklós és társai részben megvalósíthatták revizionista törekvéseiket – Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia rovására. Ma már tudjuk, hogy mindez katasztrófával járt. Még katasztrofálisabb volt azonban a zsidóság szempontjából, 1938 és 1944 között ugyanis a kormányzat három zsidóellenes törvényt léptetett, életbe, a harmadik a náci Németország, a nürnbergi faji törvény legfontosabb rendelkezéseit tette magáévá. Horthyék meghonosították a katonakorban levő zsidók munkaszolgálatát, ez egyedülálló diszkrimináció volt a korabeli Európában. A zsidóellenes intézkedések szerintem azon az illúzión alapultak, hogy ha sikerül a zsidók gazdasági hatalmát és „káros” kulturális befolyását korlátozni, akkor a magyar kormányzat megnyugtatja a szélsőjobboldali erőiket, a magyar nácikat, mi több, a német nácik követeléseit is kielégíti. Sőt, a magyar uralkodó osztály civilizáltabb része abban a hitben élt, hogy a zsidóellenes intézkedésekkel a zsidók életbevágó érdekeit is védelmezi.
– És védelmezte?
– Tény, hogy amíg az arisztokrata elit maradt hatalmon, tehát a német megszállásig, a magyar zsidóság viszonylagos biztonságban volt. Igaz, a diszkriminációs törvényeik különösen sújtották a zsidó tömegeket, mindenekelőtt a fizetésből élő és szakképzetlen dolgozókat, a magyar zsidóság gazdasági helyzete mégis tűrhető volt. Az is igaz viszont, hogy korántsem csupán a kormány jóvoltából, inkább a fejlett közösségi önsegélyezési rendszer folytán. Fogalmazhatnám úgy is, hogy amikor a német nácik Európa-szerte pusztították a zsidókat, amikor 1942 őszétől kezdve a Kállay Miklós vezette kormányra is nyomást gyakoroltak, akkor a magyar kormányzat ilyen-olyan érveléssel, de lényegében visszautasította az Endlösungot, a végleges megoldást. Magyarország mindaddig védelme alatt tartott körülbelül nyolcszázezer zsidót, amíg függetlenségét de factoel nem vesztette.
– Monográfiájának egyik fejezetéből azonban fény derül a magyar uralkodó osztály felemás viselkedésére. Arra, hogy már 1942-ben kevésbé , civilizált, de annál befolyásosabb magyar személyiségek sürgették a végleges megoldást — Berlinben.
– Nem igazán befolyásos személyiségek, s amennyire a hozzáférhető forrásokból kiviláglik, a miniszterelnök háta mögött cselekedtek. Mindenesetre Kállay Miklós személyi titkára is benne volt a furcsa delegációban, meg Homlok Sándor ezredes, a berlini magyar nagykövetség katonai attaséja, aki később itt, Amerikában, emigrációban halt meg. Ezek a szélsőjobboldali politikusok Eichmannhoz, a zsidótlanítási főosztály hírhedt vezetőjéhez folyamodtak, hogy legyen segítségükre az „idegen” zsidók „kitelepítésében”. Egyes okmányokban százezer „keleti” zsidóról is olvashatni, s arról, hogy eltávolításuk volna az első fázis a magyarországi zsidókérdés megoldásában. Az indítványt maga Eichmann utasította vissza, mondván, hogy ennyi zsidóért nem érdemes az egész deportációs gépezetet mozgósítani. Várni kell, amíg a magyar kormányzat hozzá nem járul a zsidókérdés „teljes és végleges” megoldásához. Kissé előreszaladva az időben, a német megszállás után ennek a két csoportnak, a Berlinben instanciázóknak és a Berlinből érkezett szakértőknek „köszönhető”, hogy Magyarországon megvalósulhatott az Endlösung. Egyik garnitúra sem lehetett volna meg a másik nélkül. A német nácik a magyar bábkormány és a hatalmi szervek együttműködése nélkül képtelenek lettek volna „megoldani” a zsidókérdést. A magyar nácik viszont, bár mohón igyekeztek utánozni német partnereiket, a megszállás nélkül nem érhették volna el ideológiailag meghatározott céljaikat.
Herzl-szalámi
– A szóhasználatban feltűnt néhány kifejezés: magyar zsidó és „idegen”, „keleti” zsidó, civilizált antiszemita és nem civilizált antiszemita.
– Abban azért megegyeztek az általam civilizáltnak nevezett politikusok: Horthy, Teleki Pál, Kállay Miklós, továbbá a nem civilizált antiszemiták, tehát a szélsőjobboldali erők, hogy nem nézték jó szemmel, de mondhatnám azt is, hogy utálták, gyűlölték, megvetették az úgynevezett galíciai zsidókat.
– Vagyis a keletről menekülteket.
– Nemcsak a frissiben menekülteket. Azokat is, akik esetleg már évtizedek óta éltek Magyarországon, de nem tudtak vagy nem akartak asszimilálódni. Ortodoxok voltak, pajesszal, és kaftánban jártak, netán jiddisül beszéltek. A szélsőséges antiszemiták ezen felül még az asszimilált, ha úgy tetszik, elmagyarosodott zsidók ellen is uszítottak. Olyannyira, hogy még a német megszállás előtt körülbelül hatvanháromezer zsidó lelte halálát, erőszakos körülmények között. Negyvenkétezer munkaszolgálatos lett gyilkosság vagy a fagy áldozata. Ukrajnában és Szerbiában, hozzávetőlegesen húszezret öltek meg az „idegen” zsidók ellen folytatott „tisztogató” akciókban, és ezernél több zsidót mészároltak le a Délvidéken.
– Akik tehát tisztogató akciókat szerveztek az „idegenek” ellen, azok tudták, hogy valójában mit jelent a kitelepítés. Bizonyára azt is tudták, ha máshonnan nem, hát az angol rádió adásaiból, hogy mit jelent Auschwitz. De vajon a magyarországi vagy Magyarországon élő zsidók tudták-e, hogy mi az az Endlösung?
– A magyar hadsereg zsidó tagjai látták, láthatták, hogy mi történik a keleti front körzeteiben.
– A munkaszolgálatosok?
– Nemcsak a munkaszolgálatosok. Azok az orvosok, sofőrök, mechanikusok is, akik kisegítő személyzetként, honvéduniformisban szolgáltak. Aztán jöttek a menekültek Lengyelországból, Szlovákiából. Akadtak olyanok is, akik Auschwitzból szöktek meg, s referáltak arról, mi megy végbe a megsemmisítő üzemben. 1944. április 7-én például két, magyarul is beszélő szlovák zsidónak sikerült megszöknie Auschwitzból, azzal a feladattal, hogy figyelmeztessék a magyar zsidóságot.
– Az egyik meg is szólalt Bokor Péter valamelyik dokumentumfilmjében. De nemcsak azért szakítjuk félbe, kedves professzor úr, hogy elmondjuk ezt az információt, hanem azért is, hogy megkérjük: még ne szaladjunk előre. Egyelőre 1944. március 19-énél tartunk, a német csapatok megszállják Magyarországot.
– Lapozzunk vissza március 18-ára. Horthy Miklós kormányzó Hitlernél vendégeskedik, a klessheimi kastélyban. A németeknek volt egy fantasztikus tervük, a csehországi hegyekben szerettek volna hat föld alatti repülőgépgyárat építeni. Horthy beleegyezett, hogy „néhány százezer zsidó munkást Németországba szállítsanak, háborúval kapcsolatos munkáknál való alkalmazásuk végett”. Három legyet akart ütni egy csapásra. Hozzájárul a német fegyverkezési ipar fejlesztéséhez, hozzájárul a bolsevizmus elleni harchoz is, ráadásul megszabadul a galíciai zsidóktól. Ez a megállapodás végzetesnek bizonyult a magyarországi zsidóság szempontjából. Már csak azért is, mert közben a megszálló csapatokkal együtt Budapesten termett az Eichmann- Sonderkommando. Kipróbált szakemberei és magyar cinkosaik kidolgozták a sajátos szalámi-taktikát. Kihasználták a megállapodás előnyeit, hozzáfogtak a tömegdeportáláshoz. Azt hangoztatták, hogy „a zsidók sokkal nagyobb hasznot hajtanának Németországban, ha valamennyi családtagjuk velük lenne”. A többit már tudjuk. Legföljebb annyit teszek hozzá, hogy egyetlen más országban sem valósították meg az Endlösungot olyan kegyetlenséggel és gyorsasággal, mint éppen Magyarországon. A zsidótanács megalakítása, az elszigetelés, a kisajátítás, a gettózás, a bevagonírozás, a megsemmisítő láger, a krematórium – csakugyan tökéletes, precízen véghezvitt megoldás.
– Szóval, a megszállás után néhány nappal hét fogoly megszökött Auschwitzból, hogy figyelmeztesse a magyar zsidóságot.
– Április 23-24-én úgynevezett protokolljegyzőkönyvet mondtak tollba, német nyelven, ezt Pozsonyiban valaki magyarra fordította, s a hiteles fordítás hamarosan eljutott Budapestre is, a magyar zsidók vezetőihez. Bizonyítékaim vannak arra, hogy a deportálások megkezdése, tehát 1944. május 15-e előtt a zsidó vezetők tudták, mi történt Auschwitzban a lengyel, az orosz, a francia zsidókkal, s tudták azt is, hogy Eichmannék megkezdték az előkészületeket. De nemcsak a pozsonyi meg a pesti zsidó vezetők tudtak a jegyzőkönyvről, hanem az esztergomi prímás és Horthy is. És az égvilágon senki se beszélt róla, soha. Senkit sem informáltak, se a zsidó tömegeket, se a nem zsidó tömegeket. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert a magyar nép, amely csaknem teljesen passzív módon viselkedett, amikor látta a zsidókat kitelepíteni a házaikból, talán abban a hitben élt, hogy munkára viszik őket.
– A professzor úr nyilván nem láthatta a Jób lázadása című magyar filmet. Ennek egyik jelenetében a tiszaháti zsidókat felrakják a szekérre, a kakastollas csendőrök pedig lóháton kísérik a szomorú menetet. Csakhamar megtorpannak, mert a helybéli plébános kiállítja a fúvószenekart, elbúcsúzik ismerőseitől, barátaitól. Mint túlélő és történészkutató, el tudja képzelni ezt a jelenetet a valóságban?
– Nem volt semmilyen zenekar. Voltak, akik alig várták, hogy a zsidók elhagyják lakásaikat, az ingóságokra vágott a foguk. Kevesen, nagyon kevesen álltak ki a zsidók mellett, életüket kockáztatva bújtatták vagy bújtatni próbálták őket. De a magyar nép jelentős része sem ilyen, sem olyan értelemben nem aktivizálta magát.
– A zsidó tömegek sem…
– A félrevezetett és elcsüggesztett magyar zsidók, néhány fiatal cionista kivételével, semmiféle ellenállást nem tanúsítottak. Pedig ha tudják, hogy mire megy a játék, hogy hová viszik őket, talán… Talán ha egy zsidó anyának azt mondják, hogy holnap elviszik Auschwitzba, megégetni, a gyerekeivel együtt, talán ha ezt minden zsidó anyának elmondják, akkor leülnek a járda szélére… Talán leülnek. Ha a csendőr beléjük lőne, ha meghalnának is ezren, tízezren, százezren… De nem hatszázezren! És vajon melyik nép engedné meg, hogy nyíltan, az utcán gyilkoljanak halomra ártatlan embereket, gyerekeket és asszonyokat?
Két lábon járó zálog
– Alighanem a véleményét támasztja alá egy furcsa, már-már hihetetlen dokumentum. Nemrégiben egy fiatal magyar rendező kisfilmet készített, Privát történelem címmel. Bódy Gábor családi fényképeket, amatőr filmeket rakott egymás mellé, csak úgy árad belőlük a harmincas-negyvenes évek hangulata. Az ismeretlen, korabeli operatőr például megörökítette azt a jelenetet, amikor a győri zsidók elhagyják a gettót. Az állomásra vonulnak, gyalog, batyuval, mennek a megsemmisülésbe és belemosolyognak a kamerába. Lehet, hogy ők is azt hitték: Csehországba viszik őket, családostul, dolgozni?
– Amikor a deportálás megkezdődött, sokan majdnem szívesen mentek a vagonokba. Hiszen az első hetek megpróbáltatásai után, az értékeket kutató csendőrök kegyetlenkedései, a kínzások és éhezések után úgy gondolták, hogy bárhová viszik őket, ennél rosszabb már nem lehet. Nem tudták, mert nem tájékoztatták őket, hogy még rosszabb is lehet: a szalagszerű tömegirtás. Ami pedig a győri esetet illeti, az egészen különleges epizód. Joel Brand, az egyik cionista szervezet bebörtönzött vezetője jelentkezett Eichmann-nál. Felajánlotta, hogy a magyarországi zsidóságért cserébe tizenkétezer teherautót és más hadianyagot kapnának a németek; a megállapodást a nemzetközi zsidó szervezetek szavatolnák. Május 17-én, tehát két nappal a tömegdeportálások megkezdése után Brafld el is indult – a börtönből egyenesen Törökországba. Eichmann, aki valószínűleg nem a saját szakállára cselekedett, bizonyítani akarta, komolyan veszi az ajánlatot. Hogy mutassa jóakaratát, azt mondta, hajlandó Ausztriában „zárolni” harmincezer zsidót.
– És Győr közel volt Ausztriához.
– Hát ezért mosolyogtak a győri zsidók. Csakhogy az az SS Scharführer, aki a szerelvény parancsnoka volt, megszokta, hogy minden vonatot Kassára, vagyis Auschwitz irányába visz. Egyszerűen nem találok rá más kifejezést, szórakozottságból küldte kelet felé a győri zsidókat. Megérkezik a kassai állomásra, észreveszi a hibát, fölhívja Eichmannt Budapesten. Azt mondja neki, hogy most látja a papírjain, Bécsbe kellett volna irányítani a szerelvényt. Elnézést, tévedett, mit csináljon. Eichmann válasza: „Ha már ott vagy, vidd a vonatot tovább, Auschwitzba, majd küldök másokat Ausztriába.” Így menekültek meg egyes tiszántúli transzportok. A sors tragikus tréfája, hogy a győri zsidók halálának árán szegedi és debreceni zsidók ezrei maradtak életben.
– Noha a Brand-akciót végül ki nem vették komolyan az angolok. Talán a németek sem.
– A két lábon járó zálogok mindenesetre átvészelték a háborút. Családostul szétosztották őket az osztrák parasztgazdaságok között, sokat dolgoztak a földeken, éheztek is, de este hazamentek az istállóba, a gyermekeikkel voltak, együtt maradtak. Megmaradtak.
– Ellentétben azokkal a százezrekkel, akik gázban vagy munkatáborban pusztultak el. Kedves professzor úr! Arról már beszélt, hogy az Endlösungban milyen szerepük volt Eichmann embereinek, a civilizált és nem civilizált magyar antiszemitáknak. Eichmannt Izraelben fölakasztották, a magyar háborús bűnösök felett a magyar népbíróságok szigorúan ítélkeztek De mi történt a Zsidó Tanács tagjaival? Azokkal a vezetőkkel, akik szintén felelősek voltak, mert a deportálásra szántak elől eltitkolták Auschwitzot, s mindazt, ami vele egyet jelentett.
– Az Eichmann-per idején Hanna Arendt publikált egy könyvet, amelyben elítéli például a magyar zsidótanács tagjait, akik nem okultak a jóval korábban deportált cseh, lengyel, ukrán, litván zsidók sorsából. Tudunk arról is, hogy a háború után Görögországban vagy Hollandiában börtönbüntetésre ítélték a zsidótanácsok egyik-másik tagját. Ez az érem egyik oldala. Én azt gondoltam magamban, összegyűjtöm a magyar zsidó vezetők háború után írt memoárjait, lefordítom angolra és megjelentetem a gyűjteményt — hallgattassék meg a másik fél is. És ahogy olvasom ezeket az emlékiratokat, látom, hogy egy bizonyos Berend Bélát majdnem mindenki árulónak, spiclinek, gestapóügynöknek tart. Az illetőről tudtam, hogy rögtön 1945-ben letartóztatták, a népbíróság tíz évre ítélte, aztán, ki tudja hogyan, 1947 decemberében Amerikába jött. Felkutattam, kiderült, hogy Albert B. Belton néven él itt, New York közelében. Megkértem, írja le az emlékeit, hogy a majdani kötetben az ő álláspontját is tükrözhessem. Erre ír egy levelet, amelyben közli velem: ha az említett memoárokat szó szerint lefordítom, akkor beperel a rágalmazásért. A könyv megjelent, ő volt az első, aki megvásárolta. Be is perelt. Csakúgy, mint valami hasonlóért egy Moldova György nevű magyar írót. Igaz, tőlem tizenegymillió dollárt követelt. 1973-tól 79-ig tartott a pereskedés.
– S az eredmény?
– Fölmentettek. Úgy látszik, mégiscsak foglalkozhatom a vészkorszakkal
Megjelent az Élet és Irodalom XXVIII. évfolyama 24. számában 1984. június 15-én.
