Rostás Zoltán interjúja A Hétben 1990 elején.

Berend T. Iván akadémikus Bukarestbe érkezése újabb interjú lehetőségét villantotta fel előttem. A nemzetközi hírű gazdaságtörténészt Közép-Kelet-Európáról, a mostani forradalmi folyamat hátteréről és esélyeiről faggattam volna. A szűkre szabott látogatás ezt lehetetlenné tette. Egyelőre. A villámlátogatás – mindössze fél napig tartott – során a Magyar Tudományos Akadémia elnöke tájékoztatott a román társintézmény helyzetéről – amelyet, mint köztudott, az anyagi, intézményi, sőt emberi kipusztulás határára sodort a bukott diktatúra –, és sokrétű támogatásáról biztosította a most újjászülető intézményt. A régi hagyományokra visszatekintő akadémiai kapcsolat újrafelvételét kezdeményezve Berend T. Iván felajánlotta, hogy segítségére lesz a Román Akadémiának nemzetközi kapcsolatai újrafelvételében, már a nyáron lehetővé teszi, hogy román kutatók a nemzetközi szervezetek költségén utazhassanak spanyolországi, belgiumi, norvégiai kongresszusokra. Továbbá segítséget ajánlott fel nemcsak a leégett Egyetemi Könyvtár állományának gazdagítására, hanem a devizahiány miatt elszegényedett Akadémiai Könyvtárnak is. A megbeszélések kiemelkedő pontja volt a román–magyar történelmi vegyes bizottság román tagjainak meghívása Budapestre. Az újból felvett akadémiai kapcsolatok lehetőségeiről Berend T. Iván professzor a sajtóértekezleten újabb részleteket fejtett ki. Kérdezők: a Contemporanul és A Hét szerkesztői.

– Miként ítéli meg a tudomány helyét a mostani nagy társadalmi átalakulások köze-
pette, olyan korban, amelyet az informatika térhódítása jellemez?

– Erre a kérdésre többórás előadásban lehetne igazán válaszolni, ugyanis azt hiszem,
hogy minden változásra a tudományban bekövetkezett előrehaladás alapján került sor.
A szovjet típusú vagy reálisnak nevezett szocializmusok mindkét országban azért jutottak válságba a hetvenes évek elején, mert a rendszer merevsége és a politikai demokrácia hiánya miatt, a teljesen centralizált gazdasági vezetés következtében képtelenek voltak a tudomány fejlődése hatására beállt változásokra. Ez a gazdasági forradalom az informatika és a hozzá kapcsolódó technika teljes rezsimváltozására épült. Ugyanakkor ebben a változásban a társadalomtudományok is meghatározó szerepet játszottak. Határozottan elmondható, hogy Magyarországon a békés, felülről kibontakozó forradalomban a társadalomtudományok műhelyeiben dolgozták ki azokat a társadalmi reformfolyamatokat, amelyek két évtizeddel ezelőtt indultak meg és vezettek új felismerésekhez. Ezek a reformfolyamatok végső céljukat tekintve kudarcot vallottak, ugyanis Magyarországon nem tudták elérni, hogy a két rendszer – a központi tervezés és a piaci rendszer – ideális kombinációja megvalósulhasson. De határozottan sikeresek voltak abból a szempontból, hogy egyengették az utat a nagy átalakuláshoz, az olyan felismerésekhez, hogy például a gazdasági reform nem lehet eredményes politikai demokrácia nélkül, és végül ez vezetett egy felülről elinduló teljes rendszerváltáshoz. Abban, hogy az átalakulás Magyarországon ilyen békés úton mehetett végbe, szerepet játszott az is, hogy az Akadémia Jogtudományi Intézetében évek óta folyt a jogi kutató- és előkészítő munka, amely egy teljesen új demokratikus jogalkotás feltételeit teremtette meg.

– Köztudott, hogy a kelet-európai akadémiák szovjet típusúak, azaz nagy apparátus-
sal, költségvetéssel, számos kutatóintézettel rendelkeznek, szemben a nyugati úgyne-
vezett konszakráló akadémiákkal. Mi indokolja az előbbiek fenntartását e változások közepette?

– Erről igen jelentős viták folynak Magyarországon. Véleményem szerint másodlagos jelentőségű, hogy az önálló kutatóintézetek milyen szerkezeti elhelyezkedésben működnek. Az azonban világos, hogy az utóbbi évtizedekben minden fejlett tudománnyal bíró országban önálló önigazgatással rendelkező intézményhálózat jött létre. Igaz, hogy az országok többségében ezek nem az akadémiához tartoznak, hanem egy nemzeti tudományos központhoz, mint Franciaországban, Olaszországban vagy az NSZK-ban. Néhány hete jártam Dél-Koreában, ott Szöultól délre egy különálló tudományos várost építettek, ahol már most tíz kutatóintézet működik, és néhány éven belül ötvenre nő a számuk. Az egyetemektől teljesen függetlenül. A kutatóintézet-hálózat formája mindenütt más. Ezért én ezt az akadémiai kutatóintézet-hálózatot önmagában nem tekintem valamilyen sztálinista konstrukciónak, és véleményem szerint ebben az átmeneti időszakban, sőt, utána is, jobb ha ez a hálózat egyfajta akadémiához, s nem csak államigazgatás alá tartozik. Az állami igazgatás bürokratikus irányítást jelentene. Egy autonóm akadémia demokratikus testületű, amit nem kineveznek, hanem választanak, tehát a tudományos közösség önszerveződése alapján jön létre, így jobb intézményes kerete a kutatóintézeteknek – a demokrácia feltételei közepette –, mint a minisztérium. Ez persze nem jelent szovjet típusú szervezést, noha formálisan hasonlít rá, mivel ebben a kutatóintézetnek is nagyfokú autonómiával kell rendelkeznie.

– A közös kutatási témák közül melyek a kiemelt jelentőségűek?

– A közös kutatásokról természetesen most csak elvben állapodtunk meg, a következő
két hónapban kérünk az intézetektől javaslatokat, majd kialakíthatjuk a közös témákat. A matematika, a fizika és az informatika terén ez nyilván hamar, nagyon könnyen kialakulhat. Itt részben a régebbi együttműködés folytatásáról van szó. Biztos, más területeken is megtaláljuk a közös érdeklődésre számot tartó témákat. Számomra, mivel a társadalomtudományok állnak közelebb hozzám, evidensnek látszik a piaci gazdaság kiépítésének kutatására vonatkozó téma. Ez egyedülálló történelmi vállalkozás, hiszen néhány év alatt kell központi tervezésű, bürokratikus gazdaságból piaci gazdaságba átlépnünk. Mi már foglalkozunk ezzel, és jól látjuk, milyen nehézségek adódnak például az egész reprivatizálási folyamatban. Én azt hiszem, hogy itt nyílik lehetőség az együttműködésre. Ennek keretében nyilván a jövőt kutatnám, de azt hiszem, hogy számtalan összekapcsoló kutatási témája van történelmünknek is.

– Hogyan választják a Magyar Tudományos Akadémia tagjait?

– Ebben semmi rendkívüli nincs. Mivel tagjainak számát kétszázban állapították meg, mindig annyi tagot választunk, ahány hely megüresedett. Az idén azonban több különleges vonása is lesz a választásoknak. Például most májusban egyfajta rehabilitációt kell elvégeznünk. Az elmúlt időszakban a külföldön élő magyar kutatók beválasztásánál egyfajta szűkkeblűség nyilvánult meg. Azok rehabilitásáról van szó, akiket politikai meggyőződésük miatt elüldöztek az országból, de azokéról is, akik nem hagyták el az országot. Közülük mindazokat szeretnénk beválasztani, akik a mértéket megütik. Hozzá kell tennem, hogy az Akadémia már az elmúlt évi közgyűlésen fölülvizsgálta a rehabilitációs kérdéseket, hiszen 1949-ben, miután a magyar Akadémiát a sztálini típusú akadémiák formájára átszervezték, százhúsz tagját gyakorlatilag kizárták. Őket – sajnos már haláluk után – rehabilitáltuk, tagságukat visszamenőleg halálukig elismertük. A meghaltak özvegyeit, illetve a még élő rehabilitáltakat az Akadémia saját alapjából kártalanította.

– Milyen kapcsolatok fűzik a magyarországi felsőoktatást az Akadémiához?

– Már 1986 óta erőfeszítéseket tettünk, hogy az intézetek munkatársai is bekapcsolód-
janak az egyetemi oktatásba. Ennél jóval tovább szeretnénk menni: a szükséges posztgraduális képzésbe kívánjuk bevonni az akadémiai kutatóintézeteket. Most az ősszel indul meg egy angol nyelven oktató posztgraduális és továbbképző központ, itt doktorjelölteket fogadunk, természetesen külföldről is. A dél-koreai kutatási központtal kötött megállapodás értelmében ők nagyobb számban kívánnak reszt venni. Természetesen szívesen látunk fiatal román kutatókat is.

A Hét, 1990. február 8., 9. o. (XXI. évf. 6. sz.)